6. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :) Folytatás szombaton érkezik! :)

Néhány komit szeretnék kérni, hogy tudjam, mit gondoltok a történetről!

○•Nóri•○






Amikor már csak néhány méter választott el a többi Kiválasztottól és a kísérőiktől, láttam, hogy öt öltönyös férfi csatlakozik hozzájuk.
 - Catherine White! - kiáltott fel az egyik férfi, amikor odaértünk hozzájuk. - Hát megérkezett!
A férfi kissé kopaszodott, a negyvenes éveiben járhatott, pocakos, borostás ember volt, alighanem a KEV vezetője.
 - Talán késtem? - kérdeztem és a többiekre néztem.
 - Erről szó sincs, de ne itt beszéljük ezt meg, rendben? - mondta, a végén már a többieknek is intézve a szavait. Hát igen, 25 ember egyrakáson, bőröndökkel egy kicsit feltűnő az emberek számára, főleg egy olyan forgalmas repülőtéren, mint itt, Miami-ban.
 - Uraim, vigyék fel a csomagokat a hajóra! - mondta a férfi a kísérőknek, akik készségesen indultak a móló felé.
 - Induljanak Önök is! - mondta a férfi és mi tizen is elindultunk a kísérők után. Én mentem a sor végén, de nem néztem meg magamnak különösebben a társaimat. Csak annyit jegyeztem meg, hogy rajtam kívül még két lány volt, a többiek fiúk.
Azt viszont észrevettem, hogy őrült meleg van. Én, aki eddigi életemet fent, északon töltöttem, a Florida állami klímát ki nem állhattam. Forróság volt, de úgy tűnt, másoknak nem okoz problémát a napsugarak forró érintése. A nap hihetetlen magasan járt az égen, nagyjából dél lehetett.
Miután már a fedélzeten voltunk, a kísérők elmentek, vissza a szárazföldre.
 - Foglaljanak helyet! - mondta a kopaszodó férfi.
Összekuporodtam a csomagjaim mellett, a többiektől jó messzire. Itt mutatkozott csak meg igazán, hogy ki kivel barátkozott össze, amíg én a repülőn ültem. Tőlem jobbra egy nagy csapat fiatal beszélgetett és nevetgélt. Összesen hatan, a két lány és még négy srác élvezte egymás társaságát. Talán csak az én agyam működött fordítva - márpedig erre már rájöttem reggel -, de nem értettem, hogy miért verődtek csoportba. Talán most egymást segítik, de a végén úgyis ellenségek lesznek.
Az egyik srác - barna hajú, barna szemű, nálam legalább egy fejjel magasabb - a csoportukból, engem méregetett. Elfordítottam róluk a tekintetemet.
Ahogy tekintetem végigpásztázta a hajó fedélzetét, megpillantottam őt. Az arcát nem láttam, mert állig érő szőke haja az arcába hullott és eltakarta, viszont volt a kisugárzásában valami, ami megragadott. Ő volt az egyetlen - rajtam kívül -, aki egyedül volt.
 - Kiválasztottak! - állt be középre a kopaszodó férfi, magára vonva a figyelmet, viszont nekem kellett egy kis idő, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet a fiúról. Egészen addig bámultam, amíg fel nem nézett és gyönyörű tengerkék szemei nem találkoztak az enyémekkel. A tekintete olyan furcsa volt, zavarodott, komor, kíváncsi, de mégis rideg.
Szinte lelkileg fájt, hogy el kell fordítanom róla a tekintetemet, de így könnyebb volt figyelnem arra, amit a férfi mond, de az egy kicsit sem segített, hogy magamon éreztem a fiú tekintetét.
 - A nevem Andrew Smith, a Kiválasztottak Egyesületének Védelme, röviden KEV vezetője. Feltételezem, hogy mindannyian tisztában vannak azzal, hogy miért vannak itt. Néhány óra utazás vár még önökre, hogy a szigetre érjünk, ott letesszük önöket és egyedül... - várt egy pillanatig és tekintete megpihent a 6 fős csoporton. - ... vagy csoportokban kell boldogulniuk. 120 nap áll rendelkezésükre, amit túl kell élniük. Élelmet és szállást kell találniuk, ezekben az esetekben mindent felhasználhatnak, ami a szigeten található.
Szóval nem lesz szállás? Mégis hol fogok élni? Nem hinném, hogy olyan jó lenne a kézügyességem, hogy képes legyek házat építeni levelekből és ágakból...
 - Mivel fogunk vadat ejteni? - kérdezte a barna hajú srác a hat fős csoportból.
 - Természetesen kapnak fegyvereket. A fegyvereket átadjuk önöknek az utazás végén. - mondta Andrew.
 - És mi történik akkor, ha verekedést alakul ki a szigeten? - kérdezte egy másik.
 - Attól függ, hogy milyen súlyos balhé alakul ki. Amennyiben a sérülés egy hét alatt begyógyul, nem szabunk ki büntetést, de amennyiben halállal végződik a történet, sajnos muszáj nekünk is efféle lépeseket tennünk. - mondta Andrew rendületlenül nyugodt és monoton hangon. - De a fegyverekkel együtt kapnak egy elsősegély dobozt is, a biztonság kedvéért.
Ez azért durva, nagyon durva. De végülis ésszerű -, ha nem vesszük figyelembe a morbid részleteket -, hiszen fogat fogért, életet életért, nem?
 - De... - folytatta Andrew. - ... szeretnénk, ha 120 nap múlva is tizen lennétek.
 - És mi lesz 120 nap múlva? - kérdezte a szőke fiú. A hangján is érződött a komorság és az sem tetszett neki különösebben, hogy akár csak egy pillanatra ő kerül a figyelem középpontjába.
 - Erre a kérdésre nem adhatok választ. - felelte Andrew.
Felsóhajtottam. Ezzel sem kerültünk közelebb a lényeghez...
 - És ez a mai nap a 120 napba tartozik? - kérdezte az egyik lány vontatott orrhangon.
 - Nem, ez a nulladik nap, azt hiszem, ez a megfelelő meghatározás. - felelte Andrew. - Holnaptól kezdődik az első nap.
Egy kis ideig senki nem tett fel kérdéseket.
 - Amennyiben még lenne kérdésük, arra szívesen válaszolok. - mondta Andrew.
 - Milyen fegyvert kapunk? - kérdeztem.
Gondoltam, ha tíz magángép utazását tudják finanszírozni, akkor képesek normális fegyvereket is adni, legalább tisztában akartam lenni, hogy mennyiben támaszkodhatok a fegyverekre és mennyiben kell a két kezemmel boldogulnom.
 - Nem hinném, Miss White, hogy ön otthonosan mozogna ezen a téren. - mosolyodott el Andrew. - Gondolom, annyi részlettel megelégszik, hogy kapnak egy pisztolyt és két kést.
A fogamat csikorgattam. Hát ez remek, lenézően viselkedik velem a főnök. Akkor mit várhatok a többiektől...
 - Esetleg lenne még kérdés? - kérdezte Andrew, nekem viszont már nem volt sok kedvem ráfigyelni.
Valószínűleg, nem volt más kérdés, mert elkezdtek csacsogni a fedélzeten.
Újra elbambultam és a szőke fiút néztem. Volt benne valami, ami azt sugallta, hogy rossz természetű, viszont mégsem keltett bennem félelmet. Furcsa. Biztosan a fordított észjárásom miatt van ez....