30. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Egy kis Will és egy kis Kate múlt érkezik! :D

○•Nóri•○

♣ Will Scott szemszöge:

 - Soan egyre furább lesz. – mondtam a mellettem üldögélő Brittanynak. Felhúzott térdekkel ült mellettem a fűben. Átkarolta a lábait és a fejét a térdeire hajtva nézett rám.

 - Nem csak ő, Will. – felelte halkan. – Mindenkit megvisel ez az egész, ne gondold, hogy csak őt kell sajnálni.

 - Nem sajnálom őt. Csak zavar, olyan furán viselkedik, mindig úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban meg akarnám ölni.

 - Szóval – egy árnyalatnyival távolabb hajolt tőlem. -, nem akarod megölni?

 - Ez nem tartozik ide. – vetettem oda neki egy pillanatnyi csend után.

 - Tehát igen? – Brittany hangja alig észrevehetően fentebb kúszott. A szemei riadtan csillantak meg a napfényben.

 - Egyszer úgyis meg kell ölnöm. – mondtam higgadtan. Utáltam, amikor erről kérdezgetett, miért olyan nagy szám ez? Egyszer mindenki élete véget ér, valakit elüt egy autó, mást agyonvernek egy sikátorban… Mindenki úgy nézett rám, mintha már most leöldököltem volna a családomat és fél Bostont. És ez nagyon zavart. Viszont én legalább nem rettegtem, mint a többiek… Ami persze szintén zavart; attól még, hogy paráznak, a gondok még nem oldódnak meg. Attól még, hogy Brittany és Amy éjszakánként álomba sírja magát, nem lesznek otthon, amikor reggel kinyitják a szemüket. Szánalmas.

 - Látom, előrelátó vagy. – zökkentett vissza a gondolataimból Brittany.

 - Van más választásom? – játszottam az ártatlant és nagy szemekkel pillantottam rá. – Nem akarok én rosszat senkinek sem, de nem tehetek semmit sem.

Brittany apró ujjait az enyémekre kulcsolta. Erre most a legkevésbé sem volt szükségem; semmi enyelgés, csak a verekedés… Az való nekem.

Szabad kezemmel kisöpörtem egy kósza hajtincset a szememből és unottan bámultam a lemenő napba. Utolsó sugaraival fénylő narancsra és rózsaszínre festette a kék égbolt egy részét. Akaratlanul is eszembe jutott, ahogy otthon, Bostonban a hatalmas, fehér házunk verandáján ültem még akkor, amikor egyáltalán nem tudtam, hogy ide kell jönnöm. A lépcsőn ültem a húgommal, barna haját két szoros fonatba rendezte és nagy kék szemeivel nézte a kettőnk között lévő sakktáblát és éppen azon gondolkodott, hogy melyik bábuval lépjen.

Összeszorítottam a számat és megpróbáltam elhessegetni a gondolataimat. Miért jut folyton eszembe? Miért látom magam előtt a kilencéves húgomat?

Felsóhajtottam és felálltam. Brittany értetlenül nézett rám.

 - Will, mi a baj? – kérdezte halkan.

 - Semmi, minden rendben, csak egyedül akarok lenni. – mondtam. – Elmegyek sétálni egyet.

 - Veled mennyek?

Mi a fene nem érthető abban, hogy egyedül? Majdnem ráordítottam a szerencsétlen lányra, de inkább nem mondtam semmit sem, csak megráztam a fejemet.

 - Mi van, ha megtámadnak? – kérdezte Brittany.

 - Nem fognak. – vetettem oda és hátat fordítottam mindenkinek és besétáltam az erdőbe félig abban reménykedve, hogy egy fa tetején majd megnyugszok, félig pedig abban, hogy találok valamit, amit szét tudok verni…

 

 





 

♣ Kate szemszöge:

 - Kedvenc virágod? – unszolt Josh már legalább a hetvenedik kérdésével. Már kezdtem reménykedni, hogy elfogytak a kérdései, de nagyon úgy festett, hogy nem. Az elmúlt három nap alatt már megkérdezett az égvilágon mindent, amit emberileg meg lehet kérdezni. Még a chicagó-i házszámunkat is megkérdezte… Még mindig nem tudtam, hogy milyen célja volt vele…

 - Rózsa. – feleltem egy pillanatnyi habozás után.

 - Azért, mert tüskés? – tippelt és ujjaival a repülőgép padlóján kezdett dobolni. Végül aztán kiderült, hogy a repülőgép, amit találtunk egész otthonos, ha nem vesz körül huszonöt (Pontosan huszonöt, mint később Josh megszámolta.) csontváz, mint egy horrorfilmben. Persze az ülések még mindig halálszagúak voltak, ami egy kicsit sem segített abban, hogy el tudjak aludni. Persze az sem segített igazán, hogy ismét előjöttek a rémálmaim… De mindent összevetve a repülőgéproncs elég jó szállásnak bizonyult. Poros és büdös volt, de a lelkem legmélyén megkedveltem. Igazából egy kicsit olyan volt, mint én. Senkinek se kellett igazán és noha, még egyben volt, mégis szét volt törve.

 - Azért, mert megvédi magát az olyan illetéktelen emberektől, akik tapizni akarják. – feleltem végül, mire Josh felnevetett.

Akaratlanul én is elmosolyodtam és kinéztem a repülőgépből. Őszintén szólva, egy kicsit sem segített a gép kinézetén, hogy a fele hiányzott és a törés – vagy inkább szakadás? – mentén mindenféle drót és kiálló szögek meg éles lemezek csúfoskodtak. A napkorong lassan már teljesen lebukott a horizont mögé, de még egy utolsó fényes napsugárnyalábot lövellt az ég és a tenger merőlegesére. Szép volt. Azt kívántam, bárcsak képes lennék rajzolni és olyan tehetséges lehetnék, mint azok, akik egy rakás festékből és egy üres vászonból műremeket tudnak alkotni.

 - Lefeküdhetek aludni? – kérdeztem álmosan. Még belegondolni is fárasztó volt, hogy mit csináltam ma. Josh többtucatszor a földre lökött és a földhöz vágott, sokféle különböző variációban persze, nehogy sablonos legyen a napom…

 - Persze. – halványan elmosolyodott és az ülések felé mutatott.

 - Köszönöm. – Felálltam és a kék ülések felé vettem az irányomat. Mázli, hogy alacsony vagyok, gondoltam, mert így kényelmesebben elfértem fekve a székeken, mint Josh. -  Holnap majd folytathatod a nyaggatásomat, ígérem.

Josh felnevetett.

 - Talán szavadon foglak.

Felsóhajtottam és leültem az egyik székre. Még a legelső nap, amikor itt éjszakáztunk, gondosan leterítettem egy felsőmet a székre, hagy ne legyen halálszagú sem a ruhám, se a hajam, vagy a bőröm. Persze, nem mintha most az lett volna a legnagyobb problémám, hogy milyen illatú a hajam, na de mégis…

 - Kate! – szólt még oda nekem Josh.

 - Hmmm?

 - Kérdezhetek még egyet?

 - Ahhh, ne már, Josh! Holnap kérdezhetsz bármit, de mindjárt elalszok, annyira fáradt vagyok…

 - Ennyi idő alatt már rég megkérdeztem volna, amit akartam. – ellenkezett Josh és közelebb ült hozzám. – Tehát, kérdezhetek?

 - Nem lehet holnap? – kérdeztem, de azután haragos tekintete láttán gyorsan folytattam. – Rendben, kérdezz! De csak egyet!

 - Miért tartod a nyakadban azt a kulcsot? – egyenesen a szemembe nézett, majd a kis fémkulcsra, ami még mindig a keskeny láncon lógott, csak a sok mozgástól kibújt a felsőm nyakán és a mellkasomon fityegett.

 - Hosszú sztori. – próbáltam ejteni a témát és a kulcsot a markomba zártam. Megannyi kérdés után felteszi az egyikét azoknak, amelyek az otthonomra emlékeztettek és ezzel újra meg újra eszembe juttatja, milyen csúnyán váltam el a szüleimtől aznap…

 - Vagyis, nem akarod elmondani. – mondta Josh lassan. Az arca nem árult el semmit sem a hangulatáról, nem tudtam, hogy dühösen, csalódottan, kedvesen vagy szomorúan beszél.

 - A kulcsot otthonról hoztam. Egy lakatot nyit, amivel pedig egy ajtót zártam be. Az ajtó túloldalán minden olyan dolgot beraktam, ami rám emlékezteti a szüleimet. – mondtam, de nem néztem rá. A cipőm orrával rugdostam a padlót.

 - Azt akartad, hogy eltörölj minden emléket, ami hozzád köti őket?

 - Azt akartam, hogy… - Egy pillanatig haboztam. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Igazából, Josh jól beszélt, igaza volt. – Hogy bárcsak sikerülne kitörölnöm az emlékezetükből az egész lényemet.

 - Miért? – Most már éreztem a hangjából kicsendülő kíváncsiságot és furcsa mód egy kis megértést is.

 - Mert tudom, hogy nem lennének rám büszkék, ha látnának.

 - Ha látnák, hogy egy idegennel haverkodsz? – halványan elmosolyodott és a tekintetemet kutatta.

Megráztam a fejemet.

 - Ha látnák, ahogy elbukom. Mindig is azt szerettem volna, ha úgy gondolnak rám, mint a lányukra, akire büszkék. – elmosolyodtam, de nem a vidámságtól, inkább a fájdalomtól. – De most csak azt szeretném, hogy ha majd eljön az idő, akkor úgy haljak meg, hogy ne kelljen sokat szenvednem. Őszintén szólva, már nem is bánom. – vállat vontam. – Legszívesebben már most meghalnék, ha tehetném. És tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha egy kilencvennyolc éves beszélne, de akkor is belefáradtam az egész nyomorúságos életembe.

 - Miért nyomorúságos? – kérdezte Josh néhány percnyi csend után.

 - Josh, nem kell ezt végighallgatnod. Csak untatlak.

 - Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen kíváncsi leszek valamire veled kapcsolatban, mint ahogy most kíváncsi vagyok arra, miért vagy néha olyan fura.

 - Fura?

 - Látszik rajtad, hogy észre sem veszed. – rám mosolygott. – Néha annyira kedves vagy, néha megnevettetsz, néha meg látszik, mennyire megviselt a múltad. Szeretnélek megfejteni téged.

Egy pillanatig tátott szájjal bámultam rá, majd összeszedtem magam. Elképesztő volt, hogy ennyire megfigyelte a viselkedésemet az elmúlt majdnem másfél hónapban.

 - Én… - néhány pillanatig nem mondtam semmit. – Az én életem bonyolult, mindig is az volt és amíg meg nem halok, az is lesz. Mielőtt bevezették volna ezt az egész rendszert, egész normális életet éltem. Iskolába jártam és házit írtam meg minden, de amikor kiderült, hogy bárkit kiválaszthatnak az országból, minden megváltozott. Anyám és apám azelőtt nagyon sokat dolgoztak, volt olyan nap, amikor egyikőjüket sem láttam, mert annyit dolgoztak. Így nőttem fel. Csak egy biztos pont volt az életemben, saját magam. Nem bíztam meg senkiben sem, nem engedtem magamhoz közel senkit, hiszen úgyis értelmetlen volt. A barátok jönnek-mennek. Sosem vesztegettem arra időt, hogy olyan dolgokat tegyek, amik másnak jók, nekem bőven elég volt, hogy azt teszem, ami nekem jó, ami nekem tetszik. Volt egy időszak, amikor elég problémás voltam, felmásztam az iskola tetejére meg ilyesmi... Azután meg a szüleim rájöttek, hogy engem is kiválaszthatnak, ezért mindketten otthagyták a munkájukat, engem kivettek az iskolából, magántanuló lettem és kiképeztek. Fejből tudom az összes csomófajtát, tudok íjat meg nyílvesszőt csinálni. – A lábamnál heverő kezdetleges íjra meg nyílvesszőre pillantottam, amit a napokban csináltam, amíg Josh edzett. – Próbálták behozni a sokévnyi lemaradásukat, de sosem sikerült nekik igazán. Pedig próbálkoztak, fegyvereket vettek meg ruhákat és mindenfélét, ami egy velem egykorú lánynak kell. Ettől függetlenül viszont mindig is arra vágytam, amit sosem adtak nekem. Sosem dicsértek meg. Sosem mondták, hogy ügyes vagyok. Mindig is erre vágytam igazán. De sosem kaphattam meg és már nem is fogom.

Josh tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit sem. Persze azt sem tudtam, hogy mire vártam igazán a részéről. Megvetést, vagy megértést…
Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemembe a történettől, nem engedtem nekik utat. Nem láthat sírni, az a gyengeség jele! - mondogattam magamnak. Az alsó ajkamba haraptam és megpróbáltam kipislogni a könnyeimet a szememből. Sikerült.

Lerúgtam magamról a cipőmet és elhelyezkedtem az alváshoz.

 - Aludhatok? – kérdeztem.

Bólintott.

 - Jó éjszakát, Kate! – halványan rám mosolygott.

 - Jó éjt, Josh!








A következő rész tartalmából:


"- Jól mulatsz? – kérdeztem.
 - Ó, remekül, de most nem ez a lényeg. – közelebb hajolt, hogy halljam, amit suttog. – Van itt valaki, hallom.
 - Csak az őrök járkáltak. – nyöszörögtem. [...]
 - Az őrök pont minket keresnek?
 - Mégis honnan veszed, hogy… - hirtelen rászorította a kezét a számra.
 - Ne beszélj már ilyen hangosan! Nem tudják, hogy itt vagyunk."

 

29. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Ez a rész egy kicsivel hosszabb, mint az eddigiek! :D

Ebben a részben egy kicsit többet tudtok majd meg Kate-ről és Joshról! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Amikor kilenc voltam, kivették a mandulámat. – felelte Josh őszintén, ahogy felnézett a lányra.

 - Ez komoly? – nevetett fel Kate. – Ezt nem hiszem el.

 - Pedig igaz!

Josh megragadta a lány bokáját és kirántotta alóla a lábát. Kate puhán ért földet mellette.

 - Amikor hét voltam nekem is kivették a mandulámat. – vigyorgott rá.

 - Érdekes. – jegyezte meg Josh és felpattant a földről, magával rántva a lányt is, majd újra a földre lökte.

 - Ne már. – puffogott Kate, de azért mosolygott. – Két éve kivették a vakbelem.

 - Miért?

 - Nem mondom meg! – Kate újra ki akarta rúgni Josh lábait, de a fiú éppen időben ugrott hátra.

 - Stratégiaváltás? – tippelt Josh, mire Kate felpattant és szembeállt vele.

 - Nem tudom, hogyan csináljam. – vallotta be csüggedten.

 - Ez csak játék! – vigyorgott Josh. Kate elindult felé, ő pedig hátrálni kezdett. Kate felnevetett a furcsa látványon. Az elmúlt negyven nap alatt már sok dolgot tapasztalt és látott Joshsal kapcsolatban, csak azt nem, hogy ő hátráljon előle.

 - Vigyázz, mert ott egy faág! – mondta Kate.

 - Nem hiszek neked!

 - De… - Kate már hiába mondott volna bármit is, mert Josh felbukott a földön heverő faágban és hátraesett. – Én szóltam!

 - Egy teljes évig hegedűztem. – jelentette ki Josh. – Nyolcévesen.

 -  Na ne! – nevetett fel Kate és elképzelte a kis Josht, egy szőke hajú kisfiút, ahogy egy ablak előtt álldogál és a haját aranyszínűre festi a napfény és glóriaként veszi körbe a fejét. Ahogy egy hegedűt tart a kezében és éppen egy kottát vizsgál.

Amíg elmélázott, Josh felállt és a földre lökte. Fájdalmasan puffant egyet a fűben.

 - Azért vették ki a vakbelem, mert rágtam a körmöm. Néha még most is csinálom, ha ideges vagyok. – mondta Kate nyöszörögve.

 - Körömrágós vagy? – nevetett fel Josh.

 - Csak néha! – ellenkezett Kate. Josh felrántotta a földről és újra ellökte. De most magával rántotta a fiút is.

 - Nem vagyok a földön. – jelentette ki Josh diadalittasan. Igaza volt. Csak a tenyerével és a lábaival érintette a földet, az pedig nem számított igazán.

 - De szigorúan véve a földön vagy. – ellenkezett Kate lihegve.

 - Nem, nem, szigorúan véve megtámaszkodok, hogy ne nyomjalak agyon. Egészen pontosan, ha szigorúan véve kellene meghatároznom, akkor pontosan rajtad vagyok. – magyarázta Josh mosolyogva.

 - Nem vagy rajtam, csak felettem…

Josh felvihogott, mire Kate is felnevetett. Josh behajlította a karjait, így a mellkasa a lányét súrolta.

 - Most rajtad vagyok? – incselkedett jókedvűen és a lány szemeibe nézett.

 - A személyes szférámban vagy, Josh! –nyögte Kate és szembenézett a fiúval.

 Josh felnevetett, de nem mozdult.

Kate érezte a fiú leheletét az arcán és látta fülig érő vigyorát, amitől sokkal kedvesebb lett a kinézete, mint általában. Azt leszámítva, hogy tényleg a lány személyes szférájában volt, elég kellemes érzés volt egy mosolygós Joshsal elütni az időt, mint egy kötekedő Joshsal.

 - Negyedikben triangulumoztam. – folytatta Kate, mire Josh hangosabban nevetett fel. Nagyon úgy festett, hogy ő nem feszengett a lány közelségétől… Ez határozottan bosszantotta Kate-et.

 - Triangulum? - Josh jókedvűen vigyorgott rá.

 - Egy karácsonyi műsorban.

 - Szóval, én hegedűztem, te meg triangulumoztál? – nevetgélt Josh.

 - Igen, szerintem enyém volt az egész műsor, elraboltam magamnak az előadásommal.

 - Hányszor szólaltattad meg a triangulumot?

 - Háromszor. – felelte Kate, mire Josh még jobban nevetett. A fiú megpróbálta elképzelni az aprócska, vörös hajú lányt, ahogy évekkel fiatalabban ott álldogál egy csomó nevetgélő kisgyerek között. Biztos, hogy nem élvezte a dolgot…

Kate felemelte a kezeit és letaszította magáról Josht, amíg ő a gondolataival volt elfoglalva. A fiú Kate mellett ért földet.

 - Kedvenc színem a barna. – sóhajtotta Josh.

 - Te tényleg egy ilyet mondasz, én meg elárultam, hogy triangulumoztam? – csattant fel Kate és felállt. Halványan mosolygott, ami arról árulkodott, hogy csak megjátssza a sértődöttségét.

Josh is felállt, majd a földre lökte a lányt.

 - Ahhh, Josh! Hagyd már azt abba, nagyon idegesítő! – fakadt ki Kate és bosszúból kirúgta a fiú lábait.

 - Az az idegesítő, hogy ellöklek, de az nem, hogy folyton ezt csinálod? – puffogott Josh és felkönyökölt és a lány szemeibe nézett.

 – A kedvenc színem a kék.  – váltott témát Kate és az égre nézett. Josh sosem tudta elképzelni, hogyan képes elveszni a kék ég látványában. Mélybarna szemeiben a felhők és az ég apró képmása tükröződött vissza.

 - A kék. – ismételte Josh. – Hideg szín.

 - Tudom. – bólintott Kate és a fiúra nézett. Josh kék szemei az övéit kutatták. – A barna meg meleg szín.

 - Pontosan. – bólintott Josh. – Egyszer eltörtem a jobb karomat, meg egyszer a jobb lábamat is, a karomat, amikor tíz voltam, a lábamat meg tavaly.
Egy pillanatig mindketten csendben voltak.

 - Felállhatok, vagy újra ellöksz? – kérdezte Kate félve.

 - Felállhatsz, nem löklek el. – vont vállat.

Kate felállt és lenézett a fiúra. Josh is felállt, majd kirúgta a lány lábait, mire Kate ismét a föld felé zuhant. Josh utánakapott és a földre engedte.

 - Köszönöm, Josh! – mondta a földön feküdve. – Már így is fáj mindenem, legalább men segítesz még rá.

Josh vigyorogva ült le mellé.

 - Fegyverszünet? – kérdezte törökülésben.

 - Fegyverszünet. – bólogatott vigyorogva Kate.

 - Szóval, a földön vagy. – unszolta Josh.

 - Én már nem törtem el több végtagomat. – sóhajtotta Kate. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni, amíg gondolkodott, majd rávágta: – Kedvenc drágakövem a gyémánt.

 - Azért, mert drága? – tippelt Josh.

 - Azért, mert kemény, erős.

 - Nekem nincs ilyen kedvencem… Mondhatom a… - Nem fejezte be a mondatot, csak gondolkodni kezdett. – Ónix!

 - Ónix?

 - Ónix!

 - Szóval ónix. – Kate egy pillanatra elgondolkodott. – Várjunk csak, te nem is vagy a földön. Szigorúan véve.

 - Fegyverszünet, csak dumálgatni akarok.

 - Ooookééé – mormogta Kate. – Miért fontos ez neked?

 - Mi?

 - Az, hogy megismerj engem. Miért fontos ez számodra?

 - Neked nem fontos, hogy tudd, nem vagyok szadista szatír?

Kate felnevetett.

 - Elképesztő, milyen jó ez a párosítás. – nevetgélt. – Szadista szatír… Hmm... Hallod az alliterációt?

 - Most komolyan, Kate! – szólt rá Josh. – Tényleg nem fontos neked?

 - Josh, nekem… - elhallgatott.

 - Igen? – unszolta Josh.

Kate újra az alsó ajkát kezdte rágcsálni. Felkelt a földről és szembeült a fiúval.

 - Nem tudom, mit mondjak. – vallotta be a lány néhány perc után.

 - Nem értem…

Kate vett egy nagy lélegzetet, majd hadarni kezdett.

 - Nekem fontos, hogy ki vagy te, de tudom, hiába csináljuk ezt a lélekfeltárás-dolgot, mert én mindenképpen meghalok hetvenakárhány nap múlva, szóval a jövőre tekintve nem sok hasznod lesz belőle, hogy megismersz. Viszont elmondhatod, hogy mindent tudtál egy hulláról. – fanyarul felnevetett.

 - Miből gondolod, hogy én életben maradok?

 - Mert látom rajtad, hogy te az a túlélő jellem vagy. Ravasz és erős és… Nos, te vagy Josh, hiszen te nyerni fogsz. - összeráncolt homlokkal sütötte le a szemeit. A kezeit kezdte tördelni. Josh pontosan tudta, hogy Kate-nek egyáltalán nincs szüksége rá, de mégis megsajnálta.

 - Én nem fogok nyerni… Will fog.

 - Nem. – rázta meg a fejét Kate. Vörös hajában itt-ott fűszálak voltak és már a ruhája is poros volt. A kezeit lehorzsolta és Josh látta, hogy egy csipkés, hosszú heg van a jobb alkarján a könyökétől egészen a csuklójáig. Már biztosan évekkel ezelőtt szerezte. – Nyerni fogsz, én viszont…

Felsóhajtott és Joshra emelte a tekintetét. A szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől.

 - Egy csődtömeg vagyok, kicsi és gyenge és halott… Nem is csodálkozom, hogy sosem voltak barátaim, senkinek sem beszéltem magamról, senkit sem érdekelt, hogy ki vagyok én, hogy ki Kate White.

 - Engem érdekel, hogy ki Kate White. – mondta Josh. A lány halványan elmosolyodott.

 - Hát jó. Akkor mit szeretnél tudni?






A következő rész tartalmából:
"Egyszer mindenki élete véget ér, valakit elüt egy autó, mást agyonvernek egy sikátorban... Mindenki úgy nézett rám, mintha már most leöldököltem volna a családomat és fél Bostont. És ez nagyon zavart. Viszont én legalább nem rettegtem, mint a többiek... Ami persze szintén zavart; attól még, hogy paráznak, a gondok még nem oldódnak meg. Attól még, hogy Brittany és Amy éjszakánként álomba sírja magát, nem lesznek otthon, amikor reggel kinyitják a szemüket. Szánalmas..."

28. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

A szigeten gyorsan telt az idő; olyan volt, mintha az egyik percben bukkant volna elő a napkorong a horizont mögül, majd a következőben már alá is bukott volna, csak éppen az ellenkező irányban. Már mindenki kezdte elveszíteni az időérzékét, senki sem volt képes számontartani a napokat. Mindenki egyre feszültebb lett, kikeltek önmagukból. Soan Williams és Will Scott majdnem minden nap összevesztek, néha még verekedtek is egymással.

Egyikünk sem azért csinálta, mert meg akarta ölni a másikat, csak az idegeik már pattanásig feszültek és mindenen megsértődtek. Őszintén szólva már-már olyanok voltak, mint a kisgyerekek. Soan sosem érezte magát vezérnek, sőt még a középpontban sem szeretett lenni, de neki is voltak jogai. És a jogait semmi áron sem adta volna alább, ebbe pedig azt is beleértette, hogy nem hunyászkodott meg Will előtt. Hiszen, ő is pontosan tudta, hogy Will semmivel sem jobb, mint ő. Amikor a húszon-akárhányadik napot tengették, Will -, mint mindig – aznap is mindenkinek megmondta, hogy mit csináljon, köztük Soannak is. Aznap végleg eldőlt, hogy ők ketten soha többé nem lesznek barátok. Összeverekedtek, a többiek pedig természetesen Will oldalára álltak -, nem mintha Soan másban reménykedett volna.

 - Már megint nem figyelsz? – kérdezte Amy Jones; a hangja nem vádló volt, csak beletörődő. Ezt kedvelte benne Soan annyira; Amy olyan egyszerű volt, visszahúzódó, kedves és megértő és egyáltalán nem érdemelte volna meg, hogy ott legyen, nem érdemelte meg, hogy meghaljon…

 - Sajnálom. – sóhajtotta Soan és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből, amit a gyenge szél fújt oda. Már így is elég hosszú volt a haja, pedig néhány napja megkérte Amyt, hogy vágja le neki. A lány vonakodva bár, de megtette, még akkor is, ha láthatólag egyáltalán nem volt fodrászhoz illő hajlama.

 - Ugye nem azon gondolkodsz, hogy elmész? – kérdezte a lány halkan, nehogy a többiek meghallják. A srácok egy csoportba tömörülve öldöklős-játékot játszottak. Soant már ez is idegesítette. Idegesítette őt Will önelégült arckifejezése, ami mindig felvillant, amikor valakit földre terített.

 - Nem mehetek el a szigetről. – felelte végül Soan.

 - Te is tudod, hogy nem úgy értettem. A másik csapathoz akarsz csatlakozni?

 - Nincsen semmilyen csapat, Amy! – csattant fel Soan. – Nincs másik csapat, sőt még egyik csapat sincs. Vannak ők és vannak Willék, vagyok én. Nincsenek csapatok. Megtehetném, hogy hátat fordítok Willnek, de tudom, hogy amint tehetné, hátbatámadna.

Egy ideig egyikük sem szólt.

 - Félek. – suttogta Amy később és az ujjaival kezdett játszadozni. – Miért nem ölnek meg minket most, miért kell szenvednünk?

 - Mindig is így volt ez, nem változtatnak a rendszeren. – Soan a mellette kuporgó aprócska lányra pillantott. – Így nehezebb és ez a fő elv, amit betartanak.

A lány idegesen alakzatokat rajzolt felhúzott térdeire. Soan rátette a kezét a lányéra, aki könnyes szemmel pillantott fel rá.

 - Ne sírj. – mondta a fiú. – Ettől még sosem oldódott meg semmilyen probléma.

 - Nem azért csinálom, hogy megoldjak valamilyen problémát, Soan! – szipogott a lány.

 - Ne sírj, Amy! – suttogta Soan. Sosem volt a legegyüttérzőbb ember, sőt ha látta, hogy valaki sír, inkább máshová ment. Utálta az érzelmeket és azoknak bárminemű kifejezését. De Amy más volt, amikor ő sírt, ő azért tette, mert tényleg félt, azért, mert rettegett. Amikor ő sírt, Soan egyik fele is vele sírt. – Annyival szebb vagy, ha mosolyogsz!

Amy könnyes, barna szemeit a fiúra emelte. Barna haja a szemébe hullott, amit Soan bizonytalanul a helyére igazított.

 - Tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy minden rendbe fog jönni, de… - Soan hangja életében először elcsuklott. – Te is tudod, hogy nem fog.

 - Igen, tudom. – szipogott a lány. Ráhajtotta a fejét Soan vállára. Könnyei eláztatták a fiú pólóját, de nem érdekelte.

Legszívesebben felkapta volna az apró lányt és elvitte volna onnan, valahová, ahol senki sem tudja bántani őt. Legalább őt. Csakhogy nem volt semmilyen hely, ami biztonságos lett volna, nem volt olyan rejtekhely, ahol úgy elbújhattak volna, hogy senki se találja meg őket.

És akkor, mint már oly’ sokszor ismét elgondolkodott rajta, hogy a vörös lány és a szőke fiú vajon mit csinálhatnak. Vajon nekik is ugyanolyan borzalmas, mint Soannak? Vagy ők nem gondolkodnak a jövőn, csak a jelenen? Vajon biztonságosabb ott, mint itt?

Vajon befogadnának plusz két főt?

 

 

 


 - Halott ember vagy! – ordította Josh és nem túl gyengéden a földre lökte Kate-et.

A lány nyöszörögve forgolódott a fűben, majd amikor Josh le akart sújtani rá, arrébb gördült és nevetve figyelte a morgolódó fiút. Felállt és gyorsan a földre lökte az izmos fiút, aki egy porfelhő kíséretében elterült a füvön. Kate elővett egy kést és Josh nyakához szorította, nem túl erősen, csak figyelmeztető jelleggel.

 - Nyertem, Miller! – nevetgélt Kate és elengedte a fiút.

 - Csak azért, mert fáradok.

 - De arra nem voltál fáradt, hogy háromméternyit lökj rajtam? – kérdezte a lány és megdörzsölgette az oldalát, ahol lehorzsolta a kemény föld a bőrét. Érezte, hogy valami meleg folyik végig a bőrén, de nem akarta megnézni a sebeit.

 - Az véletlen volt. – szabadkozott Josh. – Amúgy meg, te mondtad, hogy ne nézzelek lánynak.

 - Tudom, tudom. – forgatta a szemeit a lány. El kellett ismernie, hogy valóban ő kérlelte Josht, hogy ne lányként nézze, hanem egyenrangú harcpartnerként. A jelek szerint, sikerült megváltoztatnia Josh nézőpontját.

 - Bocs. – tette hozzá a fiú végül.

 - Visszavágót? – kérdezte Kate és félrebillentette a fejét.

 - Legyen, White! De figyelmeztetlek, nem fogok gyengéd lenni.

 - Micsoda újdonság! – fintorgott a lány, mire Josh felnevetett. Felállt és látványosan leporolta a ruháit.

 - Fájni fog. – mondta a fiú és lehajolt, hogy egy síkban legyen Kate-tel.

 - Már most is fáj mindenem. – vallotta be a lány és a fiú kék szemeibe nézett. Megpróbált minél fenyegetőbben nézni, habár egy komplett idiótának érezte magát. Már azon is meglepődött, hogy Josh nem vágta magát földhöz nevetve és az oldalát fogva csak a puszta látványától.

 - Sajnálom. - mondta Josh, viszont a mosolya messze megcáfolta a szavait.

 - Ne sajnálkozz!

 - Akkor mit vársz tőlem? – Josh oldalra billentette a fejét, így egy szőke hajtincs a szemébe hullott. Kate-nek szinte viszketett a tenyere, hogy a helyére igazítsa, de végül nem tette.

 - Azt, hogy ne törd porrá a bordáimat. – felelte a lány, mire Josh felnevetett.

 - Ha nem én, hát ki? – kérdezte jókedvűen.

 - Igazából egyszer már eltört egy bordám. – jegyezte meg Kate. – Pont itt, ni! – A jobb oldalára mutatott. – Nekiestem egy fémkorlátnak tavaly. Igazából nagyon fájt, utána nem mozoghattam egy csomó ideig.

 - És téged ismerve, nem bírtad ki és járkáltál.

 - Hát, az ágyamon feküdtem a nap legnagyobb részében és horror filmeket néztem. Ha el tudod képzelni, milyen, amikor az oldalad olyan szorosan be van bugyolálva, hogy nem is érzed, az ablakokon behúzva a függöny, pattogatott kukorica és Starbucks kávé melletted és előtted meg a vérontás megy…

 - Nem hittem volna, hogy te az a horror filmes, Starbucksos lány vagy. – jegyezte meg Josh.

 - Ez van, ez vagyok én!

Kate egy megjátszott vigyort villantott a fiúra.

 - Meg vagyok sértve. – mondta a lány egy pillanattal később. – Semmi trombita vagy üdvrivalgás?  Semmi tűzijáték? Éppen a lelkemet tártam fel neked, Josh!

Josh tölcsért készített a kezeiből a szája előtt.

 - Tádá! Ez volt Kate White, emberek! Éljen! – mondta, majd a lányra pillantott. – Megfelelt?

 - Még gyakorolhatod, de kezdetnek megteszi.

 - Gyakorolnom is kell? – hüledezett Josh. – Akkor még több Kate érdekességet kapok?

 - Jól láttam, hogy felcsillant a szemed? – ugratta a lány és közelebb hajolt Josh arcához. Már csupán néhány centi választotta el őket egymástól. Kate érezte a fiú meleg leheletét az arcán, de nem húzódott vissza.

 - Tudod, mit? Alkut ajánlok, vagyis jobban mondva egy játékot. – mondta Josh és a lány szemeibe nézett.

 - Játékot?

 - Ahányszor csak a földre terítesz, mondok valamit magamról, de ha én hajítalak le a földre, akkor te mondasz valamit magadról!
 - Hát jó. - egyezett bele Kate, majd egy gyors mozdulattal kirúgta Josh lábait alóla. A fiú nevetve terült el a lábainál. - Máris kezdheted, Miller!






A következő rész tartalmából:


" - Körömrágós vagy? – nevetett fel Josh.
 - Csak néha! – ellenkezett Kate. Josh felrántotta a földről és újra ellökte. De most magával rántotta a fiút is.
 - Nem vagyok a földön. – jelentette ki Josh diadalittasan. Igaza volt. Csak a tenyerével és a lábaival érintette a földet, az pedig nem számított igazán.
 - A személyes szférámban vagy, Josh! – mondta Kate és szembenézett a felette térdelő fiúval.
 Josh felnevetett, de nem mozdult."

27. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Harminchatodik nap. – jelentette ki Clara Lewson, amint belépett a hatalmas, kétszárnyas alumíniumajtón. Mahagóni vörös haja a vállára omlott, a loknik mindig ugrottak egyet, ahogy hangosan lépkedett a bakancsában. – Nem haladunk elég gyorsan.

 - Gyorsak vagyunk, amennyire tudunk, de ha nem aludnál tizenegyig, akkor talán jobban haladnánk. – Joah kigördült az egyik mozgásérzékelős fémpadló alól, ami négy fémdróttal volt a levegőben tartva. Már három napja azon dolgozott, hogy csak a lépéseknél kapcsolódjon be és ne legyen semmilyen baki a működésében. Most is a megfelelő drótokat próbálta összekötni… Clara szánalmasnak tartotta, egy kicsit.

 - Csak kipihenem magam, így jobban tudok dolgozni. – felelte a lány és odalépett a fiúhoz. A ruhái már most olajfoltosak voltak, pedig semmi olyat nem csinált, amivel összekenhette volna magát.

 - Akkor tedd magad hasznossá! Adam valószínűleg eltörte az egyik ujját, rád is szükség van. – Azzal odanyújtott neki egy csavarkulcsot. Széles mosoly játszott az arcán, ahogy a lányra nézett. – Húgi.

 - Bátyuskám. – fintorgott rá a lány és elvette tőle a szerszámot.

Joah felnevetett és újra dologhoz látott. Clara átszelte a szobát, közben mindenkinek sorban köszöngetett. El sem tudta képzelni, hogy hajnali tizenegykor ennyire frissek…

Összesen harmincan voltak tizenhét és huszonhárom év közöttiek a Központban. Ők voltak a Tervezők úgynevezett Megvalósítói, vagy mi a csuda. Nekik kellett összeszerelni a csapdákat apró alkatrészekből és több doboznyi drótból. Most csak tizenketten dolgoztak. Ilyenkor Clara is szerette elütni itt az időt, de olyankor nem, amikor mind a harmincan egyszerre ott vannak, mindenki beszél, egyre hangosabban, hogy túlharsogják a másikat. De ők, tizenketten jó barátok voltak, olyanok, akik már évek óta ismerik egymást, sőt együtt voltak kicsik. Igazából már a szüleik is ismerték egymást régről és most, hogy a szülők is dolgoznak, ők is munkába álltak.

 - Hogy haladnak az altatónyilak, Alex? – kérdezte Clara a barnahajú lánytól, aki egy nagy rakás raklap tetjén ült és a kezében forgatott egy nyílvesszőt, ami sokkal vastagabb volt, mint azok, amilyenekkel az íjjakkal lőnek, ezeknek a belsejében olyan szérum volt, ami kiüti az embert egy, kettő órára, vagy akár örökre, de az utóbbi még kísérleti stádiumban volt.

 - Elég jól, ez már a tizenötödik darab, amit elkészítettem. – Ahogy barna szemeit Clara-ra emelte, a lány vidámságot látott megcsillanni benne. De hiszen, ebben nem volt semmi újdonság, Alex már csak ilyen volt, abban is a jót látta, amiben mindenki a legrosszabbat.

 - Akkor, azokkal ki tudod nyuvasztani őket? – vigyorodott el Russell, aki a lézerekkel foglalatoskodott. – Kiráááály.

 - Inkább morbid. – hangzott Olivia halk hangja egy plexifal mögül. Éppen a ragasztást próbálta tökéletesíteni, víz- és tűzállóvá alakítani. – Ez az egész még mindig morbid.

 - El kell fogadnod, ami van, Liv. – sóhajtotta Jack egy rakás inaktív bomba társaságában. – Nekem kell egy új videojáték és ez az egyetlen módja, hogy pénzt keressek.

 - Inkább a legrizikósabb módja. – ellenkezett Cris jókedvűen. – De ki az, aki nem szereti a veszélyt? Tegye fel a kezét!

Senki sem tette fel a kezét. Egyszerre nevettek fel, mint egy többtagú együttes hangszerei, mély és szoprán kacajok hangzottak egyszerre.

 - Indítsunk zenét! – kiabálta Joah, mire valaki elindította a rádiót, ami vidám dallal töltötte be az egész teret. Így még a munka is gyorsabban haladt. Clara is nekiült a törésálló falak kivitelezéséhez. Az volt a szerencse, hogy ők csak a mechanikai dolgokat készítették el, a kémiai vegyületek már nem az ő szakterületük volt. Persze, mindannyian sajnálták egy kicsit a szigeten vergődő fiatalokat, mindannyiukat, de nem szabadott arra gondolniuk, hogy az, amit éppen tesznek, az, hogy közvetetten meggyilkolják a velük egykorúakat. Olyanokat, akiknek szerető családja van, kedves kisállatuk, barátaik, biztonságos otthonuk, megfakuló emlékeik, zátonyra futott terveik és összetört érzelmeik.

Hosszú órákig csak szereltek és beszélgettek. Clara végzett a falak elkészítésével, vagyis csak kettővel. El sem tudta képzelni, hogy képes lesz még kilencszer elkészíteni őket. De hiszen, az aranyszabály úgy szólt, hogy nincs kivételezés, mindenkinek ugyanolyan akadályokat kell készíteni és beépíteni az alagútba. Tíz ugyanolyan út, ugyanolyan gyilkos fegyverek és a végeredmény is ugyanaz: a halál. Mégis mindenki megkülönbözteti a többieket, a viselkedésük vagy az öltözködésük alapján, az alapján, hogy miket szeret, vagy milyen a vallása. Pedig mindenki ugyanolyan volt: halandó, esetlen ember.

 - Szerintetek, mi lesz, ha nem végzünk a határidő előtt? – kérdezte Russell később.

 - Talán minket is bezavarnak az alagútba, amit valaki más szerel fel. – vetette fel Jack.

 - Brühühühü… - sóhajtotta Joah és kisöpört egy hajtincset a szeméből. – Ne parázzatok már. Úgy utálom, amikor ezt csináljátok, pesszimista társaság…

 - Mert te olyan optimista vagy? – kérdezte Clara a bátyjától.

 - Általában igen, mert én tudom, hogy végzek, te meg, húgi, nos nem hinném… De most komolyan, mi a legrosszabb, ami történhet…

 - Meghalunk. – szakította félbe Clara.

 - Megölnek minket. – helyesbített Liv.

 - Levágják a fejünket és bowlingoznak egyet vele. – szólt Russell.

 - Russell, ez a sztori már elavult, ezt már senki se csinálja. – akadékoskodott Jack.

 - Befejezhetem? – csattant fel Joah. – Mi a legrosszabb, ami megtörténhet velem? Ha Clara meghal, én egyke leszek, az enyém lesz a szobája, hát az lenne életem legjobb napja!

 - Idióta. – puffogott Clara. – Seggfej!

 - Azt hiszem, csinálok egy játéktermet a szobádba, biliárd meg játékgépek, csocsó… - felsóhajtott és gonoszul a húgára pillantott. – Persze csak azután, hogy kilakoltattam a rózsaszín plüsspónijaidat.

 - Ne viccelődj, Joah! Marcipán, a pónikám, engem is mindig megvigasztal, amikor félek a sötétben. – hülyéskedett Russell vihogva.

 - Nincs is rózsaszín plüsspónim! – ellenkezett Clara.

 - Tesóviszály… - sóhajtotta Alex mosolyogva.

 - Nagyon irritáló ám, ti nem tudjátok milyen, amikor este lefekszel és hallod, ahogy karaokézik a földszinten… Fú… - ellenkezett tovább Joah. – Szánok mindenkit, akinek lánytestvére van…

 - Én meg azokat, akiknek fiú. – vágott vissza Clara. – Ne hazudozz már!

 - Csak oldom a feszültséget. – védekezett Joah és feltartotta a kezeit, amolyan védekezésképpen.

 - Nyugi, Clara, mind tudjuk, hogy te vagy a legvagányabb csaj a világon, a a a A Vilááágooon! – mondta Russell hatásos szünetekkel és hangsúllyal.

Joah felvihogott, mire Clara rendes körülmények között felkapta volna az otthoni kanapéjukon lévő narancsszínű pehelypárnát és bátyja arcába nyomta volna.

 - Miről van szó? – lépett be Cassandra, akit csak Kotnyeles Cassie-nek csúfoltak a háta mögött, mindenbe beleütötte az orrát, mindent tudni akart, mint egy rossz boszorkány. Persze, most is hű volt a nevéhez és kérdezősködni kezdett.

Habár mindannyian el voltak fáradva, mindenki felkapott egy szerszámot és nekiállt a dolgának.

 - Semmiről. – felelték egyszerre, ritka összhangban.

 - Hát jó. – Kotnyeles Cassie olyan durcásan nézett, hogy még egy, a cukorkáját elvesztő kislány is megirigyelte volna.

 - Nézd Kotny…, mármint Cassie – Joah félig vihogva folytatta. –, ott van egy csavarhúzó, nézd milyen fényes, pont olyan, mint, nos, mint a fém… Fogd a kis manikűrözött kezedbe és tedd magad hasznossá.

 - Nem kell egyből durváskodni. – motyogta Cassie.

 - Ha tudnád, milyen vagyok, ha durváskodok. – mormogta Joah magának és visszagördült a drótokhoz.

A szobában ezután már csak elfojtott nevetések és fémcsikorgások hallatszottak.




A következő rész tartalmából:
 - Már megint nem figyelsz? – kérdezte; a hangja nem vádló volt, csak beletörődő. Ezt kedvelte benne annyira, Amy olyan egyszerű volt, visszahúzódó, kedves és megértő és egyáltalán nem érdemelte volna meg, hogy ott legyen, nem érdemelte meg, hogy meghaljon…
 - Sajnálom. – sóhajtotta a fiú és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből, amit a gyenge szél fújt oda. Már így is elég hosszú volt a haja, pedig néhány napja megkérte Amyt, hogy vágja le neki. A lány vonakodva bár, de megtette, még akkor is, ha láthatólag egyáltalán nem volt fodrászhoz illő hajlama.