17. rész

Sziasztok!

Igen, tudom, nem hoztam az új részt szerdán, sajnálom... Tényleg sajnálom!
És azt is sajnálom, hogy tegnap nem raktam fel az új részt!

De most meghoztam a kövit! És ezúttal nem csak Kate szemszögéből! :D

Remélem, hogy tetszeni fog!

○•Nóri•○

♣ Will Scott szemszöge:
 - És mi a következő lépés, Will? - kérdezte Soan. Fekete haja a szemébe hullott, ahogy megpróbált lépést tartani velem, ahogy végiggázoltunk a zöld rengetegen.
 - Vissza... - feleltem, de természetesen Peter közbevágott. Ezt utáltam benne a legjobban - meg az összes többi tulajdonságával együtt az egész srácot - és legszívesebben lekevertem volna neki egyet, de mivel több, mint fél fejjel alacsonyabb volt nálam, egy kisgyereknek tekintettem. Persze, csupán 16 éves volt, nálam egy évvel fiatalabb, így tényleg gyereknek néztem.
 - Visszavonulunk? Komolyan, Will? - kérdezte és mellém lépett. - Ott vannak, ketten, a csaj is ott van, húzzunk vissza, aztán zárjuk le ezt az egész témát.
 - Ti komolyan, mind vakok vagytok? - kérdeztem ingerülten. - Ha egy kicsit jobban kinyitnátok a szemeteket és egy méternél távolabbra is látnátok, akkor észrevehettétek volna, hogy két fegyveres volt a fák között. Ezért léptem le.
Egy percig mindannyian csendben voltak, aminek nagyon örültem, viszont Eric megtörte a csendet.
 - Miért olyan fontos az a csaj? - kérdezte, de a többiektől eltérően ő nem furakodott mellém. Olyan magas volt, mint én, viszont a srác egy nagy csődtömeg volt. Menőnek hiszi magát, viszont semmire sem lenne képes a többiek nélkül, egy lúzer.
 - Ez nem rád tartozik. - feleltem és kiléptem a tisztásra, ahol a többiek beszélgettek, meg üldögéltek.
 - Na, mi van? A kiscsaj meghalt, mire odaértetek? - kiáltott oda nekünk Brittany. Búzaszőke haja volt, ami a derekát súrolta, ez is azt mutatta, hogy egy cicababa, aki képtelen lenne felmászni egy fára.
 - Kuss! - förmedtem rá és továbbmentem, nem törődve senkivel és semmivel. A tisztás túloldalán volt egy hatalmas pálmafa, aminek az árnyékába leültem, hátamat pedig a törzsének döntöttem.
Mekkora egy lúzer vagyok, odamegyek plusz három fővel egy nagyjából 55 kilós lányért és visszajövök a három csődtömeggel. Ez egyszerűen nem lehet igaz...
Viszont mostmár tudom, hogy a Szöszi védelmezi a Vöröst, ígyhát először a srácot kell kiiktatni, anélkül, hogy megölném. Hát ez durván kétségbeejtő helyzet.
Hagynom kéne a csajt a Szöszivel, azonban nem olyan neveltetésben részesültem, hogy elviseljem az elutasítást. Főleg nem egy lánytól. Eddigi 17 évemben elég volt egyetlen csettintés és lányok omoltak a karjaimba, pénz folyt a kezembe és hírnév tett naggyá egész Bostonban.
 - Már megint az önsajnálat medrében úszkálsz, Will? - ült le mellém Brittany.
 - Mit érdekel az téged? Húzz el! - förmedtem rá, de ő csak elvigyorodott.
 - Nincs kedved valamihez? - kérdezte halkan. Pontosan tudtam, hogy mit takar az a valami.
 - Jelenleg nincs. Éppen néhány perce jöttem vissza úgy, hogy nem hoztam ide a...
 - A csajt? Nem vágom, miért van rá szükséged, itt vagyok én meg Amy, a csaj úgyis meghal, ne legyen neki itt jó élete, Will. - kezdett el kiosztani Brittany.
 - Ugyan, mit tudsz te? Még nem láttad azt a lányt.
 - Bocs, de, ha láttam volna, akkor se látnám úgy, mint te.
 - Nem erről van szó. Ő erős, a Szöszi meg vele van, ketten tudnak annyit, mint mi nyolcan. Egyáltalán nem érted? Itt a győzelem a tét, viszont ők veszélyeztetik a győzelmemet.
 - A győzelmedet? Nem azt mondtad, hogy van egy terved, hogy túléljük mi ketten?  - kérdezte dühtől izzó tekintettel.
 - Ó, dehogynem! A kettőnk győzelmét veszélyeztetik. - mondtam, mire látszott rajta, hogy teljesen elhitte, amit mondok. Naná, hogy bekajál mindent, amit mondok neki...
 - Tudod, lehet, hogy mindannyiunknak mennie kellene, hogy sikeres legyen az akció. - vetette fel.
 - Inkább ne szövögess terveket, úgyis képtelen vagy rá. - fintorogtam, mire felpattant, haját hátravetette és felvágósan szólt vissza nekem a válla felett:
 - Remélem, hogy hamarosan újra a régi leszel, William Scott! Verd ki a fejedből a csajt és legyél rendes azokkal, akik törődni akarnak veled. - Még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna, eltrappolt a többiek felé.
Sóhajtottam egyet és hátradöntöttem a fejemet abban reménykedve, hogy végre senki nem fog zargatni.
Hát tévedtem.
 - Haver, miért vagy ilyen Brittany-val? - kérdezte Soan. Ő volt a legelviselhetőbb személy az összes közül. Viszont jelenleg nem voltam kíváncsi senki társaságára sem.
 - Mi lenne, ha nem próbálna mindenki egyesével kioktatni? - kiabáltam, mire mindenki felénk nézett. - Nincs szükségem a szuper tanácsaitokra, vagyis mindenki, aki még ide szeretne jönni és pofázni akar, az most tegye meg, vagy hagyjon lógva.
Soan egyetlen szó nélkül sarkon fordult és visszatrappolt, amerről jött.




♣ Kate szemszöge:
Visszasétáltunk az ellenkező irányba, mert Josh azt mondta, hogy a Másik Fél (ez a név külön tetszett, szóval azt hiszem, ezentúl így fogom hívni Will Scott csapatát. Hmm... Másik Fél... Van egy csengése...) területe messze elnyúlik a szigeten, ezért addig baktattunk egy járatlan ösvényen, amíg el nem jutottunk a semmi közepére. De szó szerint, semmi sem volt ott. Egy tisztásra értünk, aminek az alakja leginkább egy festékpacára emlékeztetett. Körülötte mindenféle fa terült el.
 - Oda nézz, Kate! - kiabálta Josh, majd lehajította a csomagjainkat a földre és elrohant a szemem elől.
 - Köszi. - motyogtam és elindultam utána.
Szórakozottan azon agyaltam, mekkora szerencse, hogy a bőröndöknek nincs lába, máskülönben már a csomagjaink régen elrohantak volna előlünk és a sok dobálgatás elől. Szerencsétlenek már valószínűleg megrokkantak volna, ha élnének...
 - Gyere már, Kate! - kiabálta Josh valahonnan kelet felől.
 - Tudod, sokkal egyszerűbb lett volna, ha megvársz. - mondtam és elindultam a hang irányába. - Igazából gőzöm sincs, milyen szuperlátásod van, de azt sem tudom, hogyan vagy képes mérföldekről meglátni valamit, amit én még most sem látok.
Még tovább beszéltem, egészen addig, amíg oda nem értem Josh-hoz. Egy nagy szikla szélén ült és vigyorogva várta, amíg megtalálom.
 - Nagyon köszönöm, hogy elrohantál és olyan kedves voltál, hogy nem vártál meg. Ja, meg azért is örök hála, hogy percekig bolyongtam a semmi közepén. - mondtam és közbenéztem. - Azért, hogy a semmi szélére jussak. Köszike.
 - Psszt! - nevetett fel Josh és felállt a szikláról. Csak akkor vettem észre azt, ami mögötte volt.
 - Ez komolyan...? - kérdeztem.
 - Víz! - fejezte be a mondatot ujjongva. - Édes. Igazából gőzöm sincs, hogyan került ide, de az a lényeg, hogy van.
Odamentem a kis vízesésre emlékeztető csermelyhez, a tenyeremet odatartottam a víz alá, majd kortyoltam belőle. Tényleg édes víz volt, de mégsem olyan, mint amire számítottam. Más volt az íze, nem kellemetlen, csak más.
 - Ha van egy ilyen, akkor több is lehet. - mondta Josh, aki türelmesen várakozott ugyanannál a sziklánál. - Csak meg kell őket keresni.
 - Kincs..., vagyis vízkeresési-expedíció? - kérdeztem és odaléptem mellé.
 - Valami olyasmi. - vont vállat és felállt, majd elindultunk vissza a festékpaca-rétre.
 - Akkor mostmár szállást keresnünk? - kérdeztem.
 - Vagy kaját. Mindjárt éhen pusztulok. - felelte. Ekkor már a tisztáson voltunk. Magam is meglepődtem, hogy ilyen hamar visszaértünk. Úgy tűnik én valami kerülőn mentem...
Josh felnyalábolta a táskákat és úgy sétált mellettem.
 - Oké, akkor kaját kell találnunk. - bólintottam. Így, hogy felhozta a témát, én is rádöbbentem, hogy éhes vagyok.
 - Már csak egyetlen kérdés van. - mondta Josh.
 - Csak egy? -  kérdeztem, mire elmosolyodott.
 - Rengeteg sok kérdés van. - helyesbített. - De most csak egy: Hol keressük a kaját?
 - A fa tetején. - válaszoltam, mire felnevetett. - Mi van? - kérdeztem.
 - Semmi... - mondta, de azután újra felnevetett. - Valld csak be, hogy ez viccesen jött ki a szádon.
 - Szerintem te valld csak be, hogy nevetéshiányod van és, most mindenen röhögsz, még azon is, ami nem is vicces. - feleltem, mire összeszűkült szemmel nézett vissza rám.
 - Talán... - mondta lassan. - Igazad van. Mókás vagy, bocs, de muszáj nevetnem mindenen, amit csinálsz. Inkább az a meglepő, hogy akkor nem szakadok meg a röhögéstől, amikor levegőt veszel.
Direkt beszívtam a levegőt, majd hangosan kifújtam, mire egy pillanatig összeszorította a száját, majd újra felnevetett.
 - Szerintem, te túl sok homokot láttál ma, megártott neked. - jegyeztem meg.
 - Csak éhes vagyok. Meg álmos. Alig aludtam valamit az éjszaka, ugyanis idegesített a hánykolódásod. Tudod, nagyon nyugtalanul alszol, nem vagyok hozzászokva. - vont vállat.
 - Bocs. - mondtam és átléptem egy leszakadt faágat. - Rosszat... - El akartam neki mondani, hogy rosszat álmodtam, de elég hülyén hangzott még a fejemben is ez a mondat, úgyhogy csak ennyit mondtam: - Mindegy.
 - Oké. - sóhajtott fel.
Egy percig csend volt. Én a fák tetejét lestem, hátha látok valamit, ami ehető. Amikor Joshra néztem, láttam, hogy engem néz. Pontosabban a hajamat(?).
 - Mi van? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
 - Csak gondolkodom. - felelte lassan.
 - Min? - kérdeztem.
 - Csak, amikor nem olyan régen, kérdeztem, hogy természetes vörös vagy-e, te azt felelted: "Panda." Gőzöm sincs, mit jelent ez.
Felnevettem.
 - Tudod, ha valaki idegesít, legkönnyebben úgy tudod ejteni a témát, ha valami hülye szót válaszolsz. Erre én jöttem rá és általában beválik. Ha egy ostoba szót mondok, akivel beszélek csak arra gondol, hogy megzakkantam-e. A téma ejtve, én meg jót nevetek az egészen. - magyazáztam.
 - Ez ésszerűen hangzik. - mondta. - De ésszerűbb lenne, ha nem a te szádból hallottam volna.
 - Kösz. - biccentettem, mire felnevetett.
És akkor rádöbbentem, hogy Josh hülyének néz, még akkor is, ha nem mondja ki hangosan. Hát ez remek, tényleg idiótának nézek ki? Fel akartam tenni neki a kérdést hangosan is, de azt hiszem, inkább nem akarom hallani a válaszát...

16. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, Kate szemszögéből! A következő már

más szemszögéből is fog játszódni, de nem mondom el, hogy kiéből! :D

Egyenlőre nem tudom, hogy lesz-e szerdán új rész, vagy sem.

Jelenleg elég kevés időm van, hogy írjak, mert... mert,

mindegy elég annyi, hogy tiszta felfordulás van az otthonomban és ez egyszerűen elveszi

az ihletem - Ilyen létezik egyáltalán? Na, mindegy. Velem ez történik... -, szóval röviden,

 nem tudok semmit.

Vagyis egy valamit igen! Itt az új rész! :)

○•Nóri•○



 - Ohh, ide nézz, Soan! - lépett ki a barna hajú Will Scott a sarkában egy fekete hajú szeplős, nálam csak néhány centivel magasabb fiúval. - A Szöszi volt a leggyorsabb.
Csak most vettem jobban szemügyre Will-t. Karamellszínű haja a szemébe hullva keretezte enyhén barna arcát. Sötét szemeiben -, amik kissé távol ültek egymástól - pedig ravaszság csillant. Széles vigyorral mért végig minket.
 - Maradj csendben és ne hiddj el semmit, amit most fogok mondani. - súgta Josh a fülembe, én pedig engedelmeskedtem.
 - Tudtam én, hogy sikerülni fog, John! - vigyorodott el Will Scott, olyan szélesen, hogy abban reménykedtem, szétreped az arca.
 - A nevem Josh. - motyogta Josh.
 - Az, persze, Josh! - legyintett a fekete hajú olyan tekintettel, mintha csak azt mondaná: Kit érdekel? - Add a lányt, aztán csá!
 - Hé, Soan! A Szöszi segített nekünk, ne legyél faragatlan. - mondta Will Scott, majd valami láthatatlan jelre két másik srác furakodott oda melléjük. Mindkettő barna hajú volt, de az egyik magasabb, mint a másik.
 - Nem vagyok Szöszi. - szűrte a szavakat a fogain keresztül Josh.
 - Persze, Josh! - lépett közelebb Will Scott, mire automatikusan hátrálni akartam, csakhogy a két erős kéz nem engedett mozogni.
 - Odanézz! Máris idejönne, de aranyos! - fintorgott az alacsonyabb barna srác.
 - Shh! Pete, ne már! - mormogta Will Scott unottan, majd Joshra nézett. - Na, mit szeretnél a segítségedért?
 - Minek kérnék bármit is? - kérdezte Josh és megvonta a vállát, mire jól orrba mosott. - Bocs. - susogta olyan halkan, hogy csak én hallottam, majd hangosan folytatta. - Nem ér nekem semmit, olyan, mint egy préda. Megfogtam, ennyi.
Összerezzentem, de azzal nyugtattam magam, hogy csak hülyeségeket, beszél, hiszen azt mondta, ne higgyek el neki semmit. Ugye? Vagy mégiscsak prédának néz?
 - Azért ne edd meg, John! - vigyorodott el Will Scott.
Josh felsóhajtott, majd komoran ezt mondta:
 - Komolyan ilyen hülye vagy, hogy nem tudsz megjegyezni, egyetlen, négy betűs nevet? Hány osztályt jártál ki, mi?
 - Nicsak, nicsak! - ámuldozott Will Scott vigyorogva. - Vöröske megtanított téged feleselni? Elképesztő!
Egy percig Will és a három haverja röhögni kezdett.
 - Ez elképesztő, ennyi marhát egyrakáson. - suttogta Josh, mire elmsolyodtam. - Ráadásul még humoruk is van, tiszta jó arcok, mi? - vigyorgott a képembe.
 -  De mennyire, annyira jó arcok, hogy legszívesebben leköpném őket. - suttogtam, mire halványan elmosolyodott.
 - Na rendben, add ide! - mondta Will Scott és a kezét felém nyújtotta. - Vagy azt ne mondd, hogy tetszik a prédám...
 - A prédád? - kérdezte Josh. - A te prédád?
 - Kussolj, akkor életben maradsz, Szöszi! - mondta a fekete hajú.
 - Azt hiszed, hogy félek egy olyantól, mint te? - kérdezte Josh a fekete hajútól és erősebben szorította meg a csuklómat. - Senki vagy! Egy idióta, aki még arra sem képes, hogy szabad gondolkodása legyen!
 - Szeretnéd, hogy beverjem a képét? - kérdezte a magas barna.
 - Van egy testőrőd is? Jaj, te hős! - nevetett fel Josh.
 - ÁLLJ! - ordított fel Will Scott, mire nagyjából 20 méteres körzetben minden madár elrepült. - Add ide a lányt, utána minden nyugis lesz.
 - Csak nyugi! - susogta Josh nekem, mert már mindkét kezemmel belemarkoltam a kézfejébe. - Mit csináltok vele? - kérdezte hangosan.
 - Az legyen a mi dolgunk! - vigyorgott Will Scott. - A préda az préda! De nyugi, ha ennyire a szívedhez nőtt, akkor biztosíthatlak, nem esszük meg.
Erre újra felnevettek.
 - És ez a srác még még nem nyert díjat a humoráért? - motyogtam, mire Josh elmosolyodott, majd újra elkomorult.
 - Ide vele! - csettintett Will Scott.
 - Aki kapja, marja! - vetette oda Josh és újra megvonta a vállát, de ezúttal nem vágott orrba.
Will Scott egy pillanatig ámuldozott, majd elvigyorodott.
 - Nem egy csapatban vagyunk, John? - kérdezte.
 - Josh vagyok, te seggfej. És azt hiszem az már kiderült, hogy nem vagyok csapatjátékos. - mondta Josh és, ha lehet, még jobban szorította a kezemet. Holnapra ez tuti fájni fog...
 - Megkedvelted a Vöröskét? Ellenállhatatlan egy tünemény, nemde? Mindenkit megnyer magának, elképesztő! - mondta Will Scott.
 - Nem vagyok belé szerelmes. - vágta rá Josh. - Ne nevettesd ki magad, kérlek, egyáltalán nem jönnek be nekem a vörösek...
 - Akkor meg mit akarsz vele? - kérdezte Will Scott, nagyon úgy tűnt, hogy ő a szószóló.
 - Az legyen az én dolgom! - mondta Josh.
 - Na, ide figyelj, add ide, vagy megkeserülöd! - fenyegetölőzött Will.
 - Ó, oké, rendben! - mondta Josh halkan és az oldalához húzott.
Hitetlenkedve néztem, ahogy megvárja, míg Will Scott odasétáljon hozzánk, Josh pedig - még mindig fogva a csuklómat -, tolni kezdett a barna srác felé.
Már éppen a menekülés határán voltam, amikor Josh hirtelen visszarántott. Hozzácsapódtam a mellkasához és kipréselődött minden levegő a tüdőmből.
Josh felnevetett.
 - Ugye nem gondolod, hogy félek tőletek? - vigyorgott Josh. - Nem akarok haragot szítani, viszont ezzel már elkéstem. Rühellek titeket, mindenkit, aki a csapatotokba tartozik. Ki nem állhatom a beképzelt idiótákat, mint ti. És ő is így van ezzel. - nézett le rám. - Valószínűleg erre már rájöhetett volna egy épeszű ember, csakhogy nem vagyok benne biztos, hogy ti is rájöttetek.
Will Scott a fogát csikorgatta, mire elmosolyodtam, viszont mosolyomat Josh mellkasába rejtettem.
 - Ugye tudod, hogy senkit sem érdekel, mit gondol a Szöszi, vagy Vöröske? - kérdezte Will Scott.
 - Ugye tudod, hogy én meg teszek rá, mit gondol a három Barnika meg Fekike? - kérdezte Josh.
 - Kussolj! - rikkantotta Will Scott. - Ide adod a lányt, vagy leszakítsam a kezedet a helyéről, hogy elengedd?
 - Tudod, egyik lehetőség sem tetszik túlzottan. - vallotta be Josh.
Hát innen sose fogunk szabadulni... Valamit tennem kell, de sűrgősen.
 - Oké, mostmár mindenki maradjon már csendben! - mondtam, amikor Will Scott éppen meg akart szólalni.
 - Mi a francot csinálsz? - kérdezte Josh némán formázva a szavakat az ajkán.
 - Mentem a bőrünk. - motyogtam.
 - Nocsak, Piroska is beszáll? - vigyorgott a magas barna.
 - Lenne valami mondanivalód? - kérdezte Will Scott.
 - Ó, hidd el, van néhány mondanivalóm neked, azt elhiheted! - mondtam, miközben megfordultam, de Josh nem engedte, hogy a hátam akár egy centit is eltávolodjon a mellkasától.
 - Akkor, rajta, mondd meg, hogy kit akarsz? - vigyorgott Will Scott és közelebb lépett hozzám.
Magabiztosság, Kate!
 - Gyere közelebb! - mondtam, mire tett felém egy lépést. - Még!
Amikor már előttem állt, vigyorogva hajolt le és az arcomba nézett.
 - Kit választasz? Engem, vagy őt? - kérdezte.
 - Azt, akinek nem fáj a lába. - feleltem.
Értetlenül nézett rám. Egy pillanat alatt felugrottam és mindkét lábammal ráugrottam Will Scott lábaira. Nem volt éppen a legjobb ötlet, viszont jelenleg megfelelőnek találtam.
Felordított, majd már készülte lendíteni a kezét, hogy jól arcon csapjon, de addigra Josh elrántott onnét, ígyhát Will csak a levegőt pofozta fel.
 - Te szajha! - ordította Will Scott, mire a többi három is felénk indult.
 - Nyerő ötlet volt, egyéb ilyen ragyogó ötlet? - kérdezte Josh fintorogva.
 - Fenyegetőzz! - mondtam egy pillanatnyi habozás után.
 - Mi van? - kérdezte és hátrálni kezdett velem együtt.
 - Ha most megöltök, akkor ti is meghaltok! - ordítottam fel.
Mind a négyen megtorpantak és egy kis ideig haboztak. Nem láttam az arcukat, mert félig megfulladtam Josh pólójától.
 - Rendben! - mondta Will Scott, majd megperdült a tengelye körül és visszaszólt a válla felett: - De nem ússzátok meg ennyivel! Egyikőtök sem!
Azzal mind a négyen eltűntek a fák között.
 - Elmentek? - suttogtam értetlenül. Mi a franc? Ekkora balhét azért, hogy sarkon forduljanak és elhúzzanak? Ennek semmi értelme. Azt hittem, verekedés lesz, de csak így elmennek?
 - Ez most nem lehet komoly, ugye? - kérdezte Josh olyan tekintettel, mintha egy teljes apokalipszis közeledne felénk.
 - Mi? - kérdeztem riadtam.
 - Az, hogy egy lány mentett meg. - mondta grimaszolva, mire felnevettem, ő pedig elengedte a csuklómat. Olyan volt, mintha minden csontom, ami a könyökömtől az ujjperceimig tart, hamu állagúvá porhadt volna szét.
 - Auhhh. - szisszentem fel, amikor megforgattam a csuklómat.
 - Bocsánat. - mondta Josh, mire felnyögtem.
 - Ha még egyszer ki mered ejteni a szádon, hogy sajnálom, vagy bocsánat, komolyan mondom, levágom a hajadat.
Felnevetett, majd beletúrt szőke hajába.
 - Ez adja ezt az elképesztő sármomat. - vigyorogva rám nézett. A szememet forgattam.
 - Inkább haladjunk. - fordultam meg.
 - Hé, mi van, nem értesz velem egyet? - kérdezte és a karomnál fogva megfordított.
 - Az ügyvédem jelenléte nélkül nem nyilatkozom. - feleltem.
 - Ne már! Tudom, hogy csíped a fejem! - vihogott.
 - Ja, persze! Álomvilágban élsz! - mondtam és megfordultam, hogy felvehessem a csomagjaimat a földről. Csak ekkor jöttem rá, hogy ezek a bőröndök végig néma tanúi voltak az összetűzésnek. Néma tanúi, jesszus, mi van? Milyen lehet egy bőrönd, ha nem néma? Agyhalott leszek... Komplett agyhalott leszek, mire letelik a 119 nap.
 - Ezt csak azért mondod, mert azt mondtam, nem bírom a vöröseket? - kiabálta utánam Josh és követni kezdett.
 - Egyáltalán nem. - vallottam be.
 - Emlékszel, hogy mit mondtam? Ne hidd el, amit mondok! Hazudtam!
 - Most se higgyek neked?
 - De!
 - Nem! - nevettem fel.
 - Mi? - kérdezte értetlenül. - Most őszinte vagyok!
 - Talán részeg vagy? - kérdeztem.
 - Nem, nem vagyok ittas. - mondta.
 - Oké, tudod mit? Ejtsük a témát!
 - Természetes vörös vagy? - kérdezte.
 - Panda. - feleltem, mire értetlen képet vágott.
Nevetve sétáltam tovább, de ő még mindig értetlen képet meredt utánam.

15. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legelső szerdai részt! Remélem, hogy tetszeni fog és kapok

 néhány visszajelzést, máskülönben, visszaáll a régi rend: szombati részek.

Bocsi, ha ez horgasztóan hangzik, de időbe telik az új részek írása és van,

amikor csak öt nap alatt áll össze egy komplett rész, szóval talán mégis

szombatonkánt lesz friss, de ezt még meggondolom!

De elég a dumából, Kate szemszöge indul!

○•Nóri•○

 - Miért követsz még mindig? - kérdeztem a körülöttem elterülő zöld rengetegtől.
 - Ha valamit megfogadok, akkor megteszem, amit mondtam. Segítek neked. - mondta a hátam mögül Josh nyugodt hangja. Ja, miért ne lenne nyugodt? Már kidühöngte magát, szóval már nyugodt.
Nem tudtam, hogy mit akar. Bántani? Nem, azt nem hinném.
Habár...
Azt mondta, meg kellett volna halnom -, nem szeretném megismételni ennek a szónak azt a csodaszép szinonímáját, amit használt -, mi van akkor, ha a kezébe venné a dolgok irányítását és tényleg megölne? Amilyen erős, simán ki tudná törni a nyakamat egyetlen mozdulattal.
Nagyot nyeltem és gyorsabban lépkedtem.
 - Nincs szükségem a segítségedre. - mondtam neki.
 - Nagyon sajnálom, Kate! - hangzott a válasz. A hangja tényleg megbánó volt, szinte már sajnálatra méltó. Komoly küzdelem zajlott le bennem, hogy nehogy megálljak és megbűvölhessen a kék szemeivel.
Hahó! Ez a srác a halálodat akarja! Ne lágyulj el! - súgta egy hang a fejemben.
 - Iszonyatosan sajnálom. - folytatta Josh. - Kiborultam és olyankor mindenfélét összehordok, olyat is, amit nem akarok. Tényleg nagyon sajn...
 - Hagyd már abba! - kiáltottam hátra a vállam felett, ezzel félbeszakítva a szabadkozását. - Nehogy kimondd még egyszer, hogy sajnálod!
Egy percig csend volt, majd újrakezdte:
 - Sajnálom, nem akartam olyat mondani, amivel megbántalak. - mondta újra a megbánó hangján.
Úgy döntöttem, jobb, ha inkább nem veszekszek vele, úgysem ér semmit.
Egy kis ideig várt, hogy beszéljek, de mivel csendben maradtam, folytatta:
 - Oké, most annyira haragszol rám, hogy inkább nem beszélsz velem... Figyelj, komolyan sajnálom. Egy idióta vagyok, de csak azért, mert én egy zakkant hülye gyerek vagyok, még nem kéne egyedül mászkálnod. Kérlek, bocsáss meg nekem, Kate! Kérlek...
Megálltam és megperdültem a sarkamon, hogy szemben álljak vele.
 - Josh, nem akarom, hogy miattam legyél dühös. - mondtam a kelleténél hangosabban. - Vágom, nem nagy öröm neked, hogy engem kell pesztrálni, oké. Nem kell, hogy velem unatkozzál, sőt az még annyira sem hiányzik, hogy a haragod rám irányuljon. Rendes voltam veled, te viszont... - kerestem a megfelelő szavakat, miközben ő közeledett felém.
Amikor már csak néhány lépés volt közöttünk, hátrálni kezdtem, mire lecövekelt.
 - Bántani fogsz? - kérdeztem halkan.
Nem tudom, hogy milyen válaszra számítottam inkább, de nagyon reménykedtem benne, hogy az a: nem.
 - Dehogy bántalak! - mondta, de nem jött hozzám közelebb. Hangosan kifújtam a levegőt, mire még jobban elkomorult.
Egy pillanatig gondolkodott, majd megszólalt.
 - Sajnálom, amit mondtam meg, hogy megbántottalak. Hülye voltam és az lenne a legépeszűbb ötleted, ha most sarkonfordulnál és elmennél.
Még tovább beszélt, viszont képtelen voltam ráfigyelni.
Mögöttem egy kis nesz hallatszódott. Olyan ismerős hang, de mégsem tudtam felismerni. Olyan, mintha valami átgázolna a füvön és a fáról lehullott ágakon, mintha valami végiggázolna mindent, ami az útjába kerül. Egy másik valami pedig az ágakról ugrált ide-oda. Nem láttam, hogy mik azok, de automatikusan hátrálni kezdtem.
 - Kate, mi van? - kérdezte Josh, de nem lépett hozzám közelebb.
Most meg mit csináljak? Valami állat közeledik felénk, amitől automatikusan menekülnék, viszont jelenleg Joshtól is félek... Klassz!
 - Van valami a fák között. - suttogtam, minden egyes szót külön kihangsúlyozva.
 - Valami, vagy valaki? - kérdezte éberen, majd megmarkolta a hátamon a felsőmet és hátrahúzott. Erősen vonszolt hátra, mégis gyengéden, de olyan gyorsan, hogy az utolsó lépésnél megbotlottam -, valószínűleg a saját lábamban - és majdnem elvágódtam a lábai előtt, de még idejében utánam kapott és felrántott a földről.
Egyik karját a derekamra szorította, másikkal pedig a jobb kezemet szorongatta, valószínűleg azért, nehogy újra elessek.
 - Itt hallottam a hangját! - hallatszott egy hang a közelből, alig néhány méternyire tőlünk.
 - Minek kell egyáltalán neked? - válaszolta egy másik hang, egy mély, erős hang.
 - Csak! - ordította az előző.
 - Tudod, hogy ki ez? - kérdezte Josh halkan, ajkát a fülemhez szorítva. Kicsit hülyén éreztem magam, zavarban voltam. Furcsa érzés volt... sosem éreztem még ilyet. Nem volt még sose lámpalázam vagy ilyesmi... Furcsa emberi érzés. Emiatt a nyavalyás sziget miatt érzek ilyen hülyeségeket.
 - Az, akire gondolok? - suttogtam.
 - Az. A barna srác a hajóról. - bólintott, így szőke haja súrolta az arcomat.
 - Mit keresnek itt? - kérdeztem.
 - Valószínűleg a területükön vagyunk.
 - A területükön?
Bólintott.
 - De mit csinálnak itt? - kérdeztem.
Halkan felnevetett.
 - Szerinted? - kérdezte.
Vállat vontam.
 - Érted jönnek. - mondta és a háta mögé tolt, elengette a derekamat és a kezemet, ehelyett összefogta mindkét csuklómat, majd a hátához szorított, méghozzá úgy, hogy a kezeimet előrehúzta, így egy külső szemlélő valószínűleg úgy láthatta ezt a jelenetet, mintha a derekát ölelném körbe.
Az a buta zavartság újra visszatért...
 - Ne csináld már. - nyöszörögtem a vállába. - Nem bújok el.
Úgy tett, mintha az utolsó mondatomat nem hallotta volna.
 - Te ne csináld, maradj csendben!
 - Ne öld meg!
 - Nyugi, azért olyan sokat nem érsz, hogy az életemmel fizessek a tiédért. - vigyorodott el és a válla felett rám nézett. - Haragszol még rám?
A szememet forgattam.
 - Jelenleg új érzem, mindjért szétzúzod a csuklóimat, sőt lassan megfulladok a pólódtól. - feleltem a pólójába suttogva, mivel még a fejemet sem mertem felemelni, nehogy azt is leszorítsa az erős tenyerével.
 - Komolyan kérdeztem, megbocsátasz nekem? Ha nem hagyom, hogy meghalj, megbocsátasz? - kérdezte.
 - Hát te... - nem tudtam mit mondani rá, de utána inkább úgy döntöttem, beadom a derekam. Holnap úgyis újra összeveszünk... - Abban az esetben, megbocsátok neked.
Elvigyorodott és tekintetét előre szegezte, felemeltem a fejemet és kinéztem a válla felett, követtem a pillantását és a zöld rengeteg egy pontjára meredtünk mindketten.
 - Akkor szent a béke! Kimagyarázlak, de csak akkor, ha tényleg ezt szeretnéd. - motyogta.
 - Mi?
 - Ha velük mennél inkább...
 - Csönd! - szakítottam félbe. - Igaz, hogy az idegeimre mész és egy kicsit félek is tőled, viszont még nem úszod meg a jelenlétem nélkül.
Elvigyorodott.
 - Félsz? - suttogta az arcomba. - Búúú!
 - Nem jött be. - fintorogtam.
 - De nekik majd bejön! - intett a rengeteg felé és abban a pillanatban két 17-18 éves srác lépett ki a fák közül.

14. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt (, Kate szemszögéből)! Jó olvasást!

○•Nóri•○



Egyfelől szerettem volna, ha végre megtudok néhány dolgot Joshról, másfelől pedig azt gondoltam, ez a lépés elég nagy ugrás lenne az ismeretségünkben, viszont még nem bízom annyira benne, hogy elmondjak neki magamról mindent. Sőt, ha mégis beavatom őt életem minden részletébe, honnan tudhatom, hogy érdekelni fogja...?
 - Nem tudom, hogy... - kezdtem, de utána nem tudtam, hogyan folytassam.
 - Hogy? - unszolt. - Nem bízol bennem, ugye?
Nem feleltem, tekintetemet a homokra szegeztem és semmi áron nem fordítottam volna el onnan.
 - Tudod, azzal, hogy nem bízol bennem, nem bántasz meg. Szóval, ha ez a terved, akkor nem jött be!
Ekkor mégis felnéztem az arcába. Mosolygott, de nem vidáman, inkább megvetően...
 - Nem erről van szó, Josh! Nem akarlak megbántani, csak tudom, nem érdekelne téged az én unalmas életem. Nem abba a világba tartozol, amibe én, nem akarom lejáratni magam azzal, hogy a kicsinyes dolgaimról beszélek neked. - vallottam be.
Amikor felfogta, amit mondtam, elmosolyodott.
 - Miért, szerinted milyen világba tartozok? - kérdezte.
 - Nem tudom, viszont a te világod valószínűleg nem olyan pocsék, mint amilyen az enyém volt. - mormogtam.
 - Ha nem tudom meg, milyen a tiéd, azt sem tudom megmondani, olyan-e, mint az enyém. - motyogta, inkább csak magának, mintsem nekem. - De nem érdekes, együnk, azután meg keressük a szállást!
A hal forró volt, ezért percekig csak hagytam a bot végén, hogy legalább annyira kihüljön, hogy ne égessem szét vele a számat.
Amíg vártam, hogy az étel hőmérséklete lecsökkenjen, gondolataim mélyére ástam magamat.
 - De ugye, nem haragszol rám? - kérdeztem halkan Joshtól néhány néma csendben eltelt perc után.
 - Ugyan már, Kate! Ha ilyenek miatt megharagudnék rád, vagy bárkire, akkor ennyi erővel már azért is bocsánatot kérhetnél, mert levegőt veszel. Hogyan haragudhatnék rád azért, mert az igazat mondod? Akkor már dühös lennék, ha hazudoznál nekem, de az igazság mindig jó.
 - Köszönöm. - mondtam, mire felhorkant és megrázta a fejét.
 - Ki lehet téged gyógyítani abból, hogy folyton más véleményével foglalkozol? Ha nem beszél az illető, azt gondolod, megbántottad, ha pedig elmondja, ami a fejében jár és neked az megkönnyebbülést okoz, akkor meg megköszönöd a semmit... Furcsa.
Felnevettem.
 - Asszem, inkább nem mondok semmit. - mosolyodtam el.
Lassan ettem meg a kesői reggelit. Csendben teltek a percek, csak a víz hullámzását lehetett hallani.
Amikor megettem három halat, megvártam, amíg Josh is végez, majd elindultunk a zöld rengetegbe. Josh nem szólt hozzám egy szót sem, csak sétált mellettem és készségesen vitte az én csomagjaimat is a sajátjai mellett.
 - Most mit is keresünk pontosan? - kérdeztem halkan, amikor már legalább fél órája csend honolt kettőnk között.
 - Szállás, víz. - motyogta, de arra sem méltatott, hogy rám nézzen.
Felsóhajtottam. Már megint dühös rám, csak azt nem tudom, hogy miért...
 - Mi a baj? - kérdeztem, de nem válaszolt csak az utat bámulta.
Percekig vártam a válaszra, ami sehogy sem akart eljutni hozzám.
 - Kösz a választ, rendes vagy. - mormogtam.
 - Ne tégy úgy, mintha komolyan érdekelne, mi van velem. - vonta össze a szemöldökét és felsóhajtott.
Néhány pillanatig latolgattam a reakcióim között, hogy mi lenne ebben a percben a legmegfelelőbb választás.
Végül arra jutottam, hogy a támadás a legjobb védekezés.
 - Ide figyelj! - megszaporáztam a lépteimet és elé álltam. Legfeljebb ellök az útjából és átsétált rajtam. Ahogy elálltam az útját, megtorpant és várakozóan nézett rám. Vettem egy nagy levegőt és hadarni kezdett. - Nagyon megköszönném neked, ha legalább egy árnyalatnival rendesebb lennél velem, Josh. Ha zavar a jelenlétem, akkor menj el, köszönöm az eddigi segítségedet, viszont már így is halott vagyok és nem szeretném, ha kikészítenél, oké? Köszönöm, hogy segítesz nekem, viszont azzal, hogy én kedves vagyok veled, te meg folyton úgy viselkedsz velem, mintha valami olyasmit tettem volna, mintha meggyilkoltam volna valakit -, aki sokat jelent neked - a szemed láttára. Nem vagyok elég türelmes ahhoz, hogy kibírjam ezt a viselkedést, szóval mindkettőnknek alkalmozkodni kellene a másikhoz, viszont ez a dolog nem fog menni, ha csak én alkalmazkodom hozzád. Kérlek értsd meg ezt, Josh!
Vettem egy újabb levegőt és várakozva toporogtam előtte, hogy feleljen valamit.
 - Segítek neked, Kate! - hangosan hadarta ő is a szavakat, közben összeszűkült tekintetét az enyémekbe fúrta, termetével pedig fölém tornyosult. - Nem vagyok szuperhős, hogy mindent megtegyek, ami csak a vágyad. Hordom a szaros cuccaidat, meg segítek neked, ha az a rohadék idejönne, viszont azt, hogy a te kedved szerint ugráljak, nem fogom megtenni. Senkinek, nemhogy neked. Fogdd már fel, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy folyton jártassam a számat, mint egyesek! Amíg neked az a legnagyobb problámad, hogy csini, cuki lányka legyél, addig én azon agyalok, mit kéne csinálni, hogy túléljük ezeket a rohadt hónapokat!
 - Félreismersz engem, Josh! - ráztam meg a fejemet. - Nem akarok csini, cuki lányka lenni.
Ledobta a csomagokat a földre, amelyek hangosan puffantak egyet, majd két hatalmas tenyerével megmarkolta a vállaimat és egyetlen másodperc alatt egy hatalmas szikla oldalának nyomott. Erősen szorított hozzá a kőhöz -, aki belemélyedt a hátamba -, nem engedte, hogy elmenjek onnét. Annyira meglepődtem, hogy még fel sem tudtam fogni, mi történik pontosan. Josh szemei szikrákat szórtak felém, ahogy egyetlen ujjával felnyomta az állkapcsomat, hogy az arcomba tudjon nézni.
 - Nem beszélsz magadról, mégis honnan tudhatnám, hogy milyen vagy?! - a hangja halkabb volt, viszont megvetőbb. - Nem különbözöl semmiben sem azoktól, akikkel már volt dolgom.
Egy pillanatig csend volt.
 - Kicsit se zavarjon, hogy tegnap még sokban különböztem a többi csajtól! - fújtam egyet és fanyarul elmosolyodtam. - Azt sem tudod, hogy miket beszélsz!
 - Te meg még arra sem vagy képes, hogy megértsd a téged körülvevő dolgokat. Egy kisgyerekként viselkedsz!
 - Ó, persze, mert te mindent tudsz! - fintorogtam.
 - Ilyet sose mondtam! Én tisztában vagyok vele, mit tudok és mit nem, ellenben veled! Igazából, azt sem értem, mi a fenét csináltam, amikor utánad jöttem. Simán hagynom kéne, hogy megdögölj, mert azt érdemled meg!
Néhány pillanatig dühösen meredt rám, majd elengedett és hátralépett egy lépést. Néhány pillanatig egyikünk sem szólt semmit. Én őszintén szólva megijedtem, ő meg valószínűleg még mindig dühös.
 - Bocs. - sóhajtotta és hátatfordított nekem.
 - Nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért még nem dögöltem meg. - fagyosan elhaladtam mellette és felemeltem a cuccaimat a földről, majd elindultam egyenesen, amerre néhány perce még elindultunk.
 - Kate... - elkapta a kezemet, de én megrántottam és ezzel kiszabadultam a szorításából. Valószínűleg holnapra tele leszek véraláfutásokkal...
A keze lehullott rólam, én pedig csak sétáltam előre és próbáltam leküzdeni a dühömet, hogy ne forduljak vissza és mossak be egyet neki.

13. rész

Sziasztok!

Megérkezett az új rész, még mindig Kate szemszögéből.

Remélem, hogy tetszeni fog és kapok néhány komit!

Jó olvasást!

○•Nóri•○

 - Így sosem fog sikerülni! - hallottam meg hirtelen Josh hangját valahonnan messziről, mégis olyan közelinek hallatszott, hogy akaratlanul is megrezzentem, így minden halat elijesztettem a közelből.
 - Hát így már biztos, nem! - dühöngtem és a partot néztem, honnan jött a hang.
Josh éppen az egyik fáról ugrott le, amikor észrevettem. Mit keres folyton a fák tetején?
 - Kösz, hogy segítesz! - montam savanyúan és kitrappoltam a vízből.
 - Nem akartam, hogy sok energiát fektess valamibe, ami amúgy sem fog sikerülni neked! - vigyorgott gunyorosan és elindult felém, ahogy én is felé.
 - Mióta érdekel téged, mibe mennyi energiát fektetek? - kérdeztem hűvösen. Utálom, ha valaki lenézően viselkedik velem.
 - Már az is baj, hogy kedves vagyok? - kérdezte és elém állt, nehogy elmenjek előle.
 - Ez minden volt, csak nem kedves. - fújtam egyet. - Lenézően viselkedsz velem, Josh.
 - Csupán tisztában vagyok azzal, amivel te nem. A halászat a fiúk dolga. - mondta halkan, védekezően.
 - Mégis honnan veszed, hogy én képtelen vagyok halat fogni?
 - Láttam.
Ekkor jöttem csak rá, hogy ő - talán mindvégig - figyelte a szerencsétlenkedésemet. Remek!
 - Mióta figyeltél? - kérdeztem és tekintetemet az égre fordítottam.
 - Nincs órám. - vont vállat, mire felnyögtem. Ezek szerint már egy jó ideje... - Mi van?
 - Igazán fájt volna, ha segítesz? - kérdeztem és odasétáltam az általam kifogott halakhoz. Talán hét halat tudtam kifogni nagyjából egy óra alatt...
 - Azt mondtad, nincs szükséged segítségre. - mondta Josh.
 - Mégis mikor mondtam ilyet? - kérdeztem és szétszereltem hevenyészett lándzsámat.
 - Tegnap, amikor elhagytad a csónakot. - felelte.
 - Kösz, hogy észbentartasz mindent, amit valaha mondtam. - grimaszoltam. - De, ha tényleg komolyan vennéd, amit mondtam, akkor most nem lennél itt.
 - Úgy gondolod, hogy segítek neked?
 - Miért, nem azért csatlakoztál hozzám, a kapós árucikkek listáján szereplők első árujához? - kérdeztem és a szemébe néztem. - Emlékszem ám!
 - Emlékszel egyetlen mondatomra, ezért díj járna neked! - mondta fintorogva.
Felsóhajtottam. Hol rontom el állandóan, hogy ilyen legyen velem?
Elraktam a kést újdonsült tokjába, a botot pedig elhajítottam, majd némán azon agyaltam, hogyan legyen a nyálkás haltetemből étel. Bárcsak otthonosan mozognék a főzésben.
 - Most min gondolkozol? - kérdezte Josh, de nem feleltem. Ha ő megbánt, akkor én meg nem foglalkozok vele. Tiszta sor.
Néhány perc gondolkodás után arra jutottam, kibelezem a halat. Uhhh, ez durván hangzik.
Legyűrtem a felgyülemlő undort és a kezembe vettem az egyik állatot. Egy brutális lesz, már most úgy érzem magam, mint egy hentes...
 - Kate, kérdeztem tőled valamit! - kiáltott rám Josh dühösen és kiütötte a kezemből a halat. - Válaszolj!
 - Mégis miért? - suttogtam, mert megrémített a hirtelen haragja.
 - Hogyhogy miért? - hitetlenkedett.
 - Bármit mondok neked, flegma vagy, megharagszol, vagy nem válaszolsz. Mi értelme van, hogy beszélek, ha téged nem is érdekel... - vontam vállat és a halakra emeltem a tekintetemet.
 - Honnan veszed, hogy nem érdekel, amit mondasz? - guggolt le mellém.
 - Mert folyton... - nem tudtam folytatni, mert végig engem bámult. - Mindegy, nem érdekes.
 - De igen, érdekes! Talán azt gondolod, hogy szemétláda vagyok, de egyszer én is voltam jó gyerek, talán képes vagyok megérteni téged.
Ezt olyan őszintén mondta, hogy egy pillanatra a légzésem is kihagyott.
 - Csak szeretném tudni, hogy miért csinálod. Néha olyan furcsa vagy. - vontam vállat és a szemébe néztem. - Persze ez nem tartozik rám.
Néhány pillanatig mindketten csendben voltunk és a másik szemébe néztünk. Csak a lélegzetvételünket, a víz sodrását, a szél suhogását és a madarakat lehetett hallani.
 - De attól még érdekel téged. - mondta halkan.
 - Meg kell, hogy ismerjelek, hogy tudjam, ki vagy valójában. - vallottam be. Ekkor már éreztem, hogy a kés élén táncolok és néhány pillanat múlva minden eldől, vagy mesél magáról (habár erre kevés esélyt látok), vagy ordítozni fog és elmegy. Vagy, vagy...
 - Miért érdekes, hogy ki vagyok én? - kérdezte és a végén elmosolyodott, mintha valami olyan vicc jutott volna eszébe, amit rajta kívül senki sem ért. - Mit számítok én?
 - Ez meg mit jelent?
 - Miért érdekelné bárkit is, hogy ki az a Josh Miller? Egy lúzer, aki elrontott mindent, ami emberileg elrontható. Ez vagyok én.
 - Ez még kevés. - suttogtam.
 - Te sem beszélsz magadról. Ki az a Kate White? - kérdezte és kíváncsian fürkészte az arcomat.
 - Kate White egy szerencsétlen csődtömeg, aki megbánt mindenkit, aki rendes akar vele lenni, összetör mindenkit, aki gyenge és átgázol rajta, csak azért, mert akkor, abban a pillanatban olyan kedve van. Egy szemétláda, aki nem érdemli meg, hogy bárki is, csupán egy percre kedves legyen vele. - mondtam őszintén.
Josh egy pillantig gondolkodott, majd felvette az egyik halat és egyetlen mozdulattal lefejezte, majd felvágta és kiszedte a belsőségeit. Hűha, ez brutális volt.
 - Hát, ez a Kate White gonosz  nőszemélynek hangzik. - vigyorgott rám és néhány perc alatt már a sütésre váró halak hevertek a víz szélén.
 - Valóban olyan, Josh Miller meg egy szerencsétlen fiúnak hangzik.
Felnevetett.
 - Ebben igazad van, ő egy vesztes. - felelte és elkezdett tüzet rakni.
 - Senki sem ronthat el mindent teljesen... - mondtam halkan és figyeltem ahogy gyorsan elkészíti a tegnap esti helyre a kis tipi alakú máglyát.
 - De ő megtette. - mondta és megmosta a halakat, majd egyenként feltűzte őket egy-egy botra. - Egy olyan világban, mint ez, mindent el lehet rontani.
A kezembe nyomta a hét botot és odasétált a farakáshoz és újra két kővel próbált tüzet csiholni.
 - De egy ilyen világban helyre is lehet hozni a hibákat, nem? - kérdeztem és leültem a máglya mellé.
 - Hogyan lehet helyrehozni, ha egy ismeretlen szigeten vagy és soha nem fogsz hazajutni, mert megölnek? - kérdezte halkan, mindenegyes szót gondosan kihangsúlyozva.
 - Ne légy pesszimista, egyikünk túléli. - motyogtam élettelen hangon. Igaza volt, hiába próbáltam biztatni.
 - A sziget másik oldalán nyolcan vannak, itt ketten, mindannyian tudjuk, hogy a nyolc először minket öl meg, majd a vezetőjök az összes többit. A barna hajú szemétláda fog győzni, a többiek pedig abban reménykedhetnek, hogy legalább elföldelik őket. Az élet igazságtalan, ezért az fog győzni, aki a legmocskosabb eszközöket használja. Ez van.
Nem tudtam szóhoz jutni a szavai után. Először is, mert olyan sokat beszélt, mint addig még soha, másodszor pedig, mert tudtam, pontosan így fog történni minden.
 - De mindegy, ezt a témát túltárgyaltuk. - vont vállat és elvette a kezemből a botokat és erősen a földbe szúrta őket, így a lángok pont érték a halakat. - Viszont én most már annyit dumáltam, hogy szégyellem magamat, most pedig, te jössz! Amint elmondod, ki az a Kate White valójában, én is elmondom ki az a Josh Miller!