12. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! (Kate szemszögéből)

Remélem, hogy tetszeni fog és írtok néhány komit!

○•Nóri•○



 - Ez ismerős? - kérdeztem már legalább negyvenedjére, amikor elhaladtunk egy újabb pálmafa csoport mellett.
 - Attól még, hogy nyolcvanszor megkérdezed, nem változik semmi. - mondta Josh komoran és belerúgott a homokba, mintha csak az lenne a baja, hogy ott van. - Szerintem ez már veszett ügy.
 - Hülye ötlet volt elhagyni a cuccaidat. - sóhajtottam.
 - Kösz szépen. - dünnyögte.
 - Te csak ne szólj semmit, idegesítőnek, félősnek és rövid memóriájúnak is neveztél, és ez csak az, ami most eszembe jut. Legalább én őszinte vagyok. - vontam vállat.
 - Én is mindig az vagyok.
Felnevettem, mire értetlen képet vágott.
 - Ugye tudod, hogy most is hazudtál? - kérdeztem.
Nem mondott semmit, viszont nagyjából 12 óra után már felfogtam, hogy a hallgatás és az egyik szemöldökének felhúzása azt jelentené, hogy folytassam, ígyhát ezt tettem:
 - Minden pillanatban megjátszod magad. Nem engeded, hogy megismerjenek, és most nem magamról beszélek. Hidd el, remek kihívás, hogy kijöjjek veled. - mosolyodtam el. - Viszont néha nem tudom, mit is gondolsz igazán, amikor vidám vagy, akkor mindig elkomorulsz. Viszont nem tudom, hogy ez az igazi éned, vagy a tegnap esti Josh?
Néhány pillanatig gondolkodott, majd szélesen elmosolyodott és rámnézett.
 - Az attól függ.
 - Mégis mitől? - kérdeztem és a szemébe néztem, habár iszonyatosan féltem, hogy elesek a homokban.
 - Attól, hogy melyik jön be neked jobban. - mosolyodott el. - Mert akkor mindenképpen a másik oldalam lesz a domináns.
 - Kösz. - nevettem fel.
Néhány percig csend volt. Josh halkan lépegetett a homokban, viszont én ügyetlenül sétáltam mellette.
 - Tudod, mi nem világos? - kérdeztem halkan.
 - Figyelj, ilyen vagyok és kész! - csattant fel.
 - Mi? - kérdeztem, de utána gyorsan folytattam, mert olyan komor képet vágott, amit addig még soha. - Ez most nem rólad szól, azt nem értem, hogy az a három férfi ki volt tegnap este?
 - A fegyveresek a fák között?
 - Aham... - bólintottam.
 - Nem tudom. - vont vállat közönyösen, majd elmosolyodott. - Miért, megijedtél?
 - Nem! - mondtam élesen, mire szélesebben elmosolyodott, de utána elkomorodott.
Felsóhajtottam, a hangulatingadozásaitól már kezdtem idegbeteg lenni... Mi lesz velem 120 napig? Asszem a végén diliházba jutok. Nagyon remélem, hogy inkább megölnek, minthogy egy gumiszobában éljek...
 - Nézd, Kate! - zökkentett vissza a jelenbe Josh, majd eldobta a csomagjaimat és futni kezdett előre. Azt hiszem, néhány másodpercig tátott szájjal meredtem rá, ahogy kecsesen végigrohant a homokon. Komolyan, csak én vagyok képtelen gyorsabban haladni itt, mint egy rokkant csiga? Azután Josh megállt egy halom fekete valami mellett és én csak akkor jöttem rá, hogy azok a csomagjai, amikor már visszafelé tartott.
 - Siker! - ujjongtam. - Megvan a fegyver is?
Felnevetett.
 - Igen, mindenem megvan, köszi, hogy kérdeztet. - mondta nevetve. - Igen, itt van.
Az egyik fekete táskát elém mutatta, én pedig kicipzároztam. Tényleg benne volt minden, a két kés és a pisztoly. Ugyanolyan fegyverek, mint, amit nekem adtak.
 - Hát, a fegyveres alakok, nem lopdosni jöttek, akkor ezt elvitték volna.
Egy pillanatig csend volt.
 - Talán csak ellenőrizték a területet. - méláztam tovább. - Nem ez hülyeség...
 - Blablablablabla, Kate, első feladat megoldva, kaja keresése indul. Éhen fogok halni és, ha ez bekövetkezik, lelkem téged fog kísérteni. - mondta Josh nevetve, majd felkapta a cuccaimat és elindult a zöld rengetegbe.
 - Köszönöm, hogy megvársz! - szóltam oda neki és elindultam utána. Szerencsére, amint a fűre léptem, gyorsabban haladtam és nem botladoztam tovább.
 - Na, mit eszünk? - kérdezte Josh, amikor utolértem.
 - Talán sikerül fognunk egy csörgőkígyót! - ugrattam.
 - Azok élnek itt egyáltalán? - kérdezte újra komoran.
 - Nem tudom, én nem voltam cserkész, mint egyesek. - nevettem fel. - Nem tudom, az állatok pontos lakóhelyét.
 - Én sem voltam cserkész! - csattant fel, majd megszaporázta a lépteit.
Néhány percig csendben voltunk, Josh előttem ment és egyetlen pillanatot sem vesztegetett arra, hogy megnézze, ott vagyok-e még.
A fák tetejét lestem, hátha látok valahol egy-egy gyümölcsöt.
 - Hé, azt figyeld! - állítottam meg Josht és az egyik fa tetejére mutattam. - Banán. Ez lesz a túlélésünk kulcsa.
 - Nem vagyok vega. - motyogta.
 - Most az leszel! Ezt leszedjük, megesszük, aztán meg fogunk halat. - mondtam és a fa tetejét méregettem. Elég magasan volt, viszont az remek volt, hogy innen nézve könnyen fel lehetett jutni a tetejére.
 - Vagy...? - kérdezte Josh.
 - Vagy eszünk narancsot! - mondtam, amikor megpillantottam kicsivel messzebb az egyik fát, amin narancssárga kis golyók díszelegtek. - Bár az is lehet, hogy azok csak mérgező bogyók.
 - Vagy most fogunk halat. - mondta Josh félbeszakítva a gondolataimat és a part felé kezdett vonszolni.
 - És mégis mivel fogjuk meg? - erősködtem, amikor már a homokon sétáltunk.
 - Késsel. - vont vállat.
 - Ja, és pisztollyal lövöldözünk a madarakra. Komolyan gondoltad?
 - Oké, akkor itt lepakolok, te kitalálsz valamit, én meg szétnézek. Ne menj sehova! - a végén a hangjában annyi utasítás csendült fel, hogy akaratlanul is felvontam a szemöldökömet.
 - Egyenlőre még nem vagy a főnököm. Oda megyek, ahová akarok.
 - Nem akarlak még téged is megkeresni. - morogta. - Újra.
 - Senki sem kérte, hogy keress meg. - vontam vállat és leültem a fű szélére.
 - Akkor is, maradj itt! - szűrte a szavakat a fogain keresztül.
 - Ott maradok, ahol kedvem tartja. - idegesítettem tovább. - De itt jó az idő. Asszem, maradok.
Felhorkant.
 - Kiállhatatlan vagy! - mosolyodott el.
 - Olyat mondj, amit még nem tudok, szeretem a változatossságot. - vigyorodtam el.
 - Megpróbálok változatosabb lenni. - azzal sarkon fordult és eltűnt a rengetegben.
Még ennél is változatosabb? Te jó ég, másodpercenként változik a hangulata, hogyan lehet még ennél is változatosabb?
Még a gondolatba is belereszkettem. Ha Josh ezt komolyan gondolta, akkor durva napok elé nézek...
Felsóhajtottam és valami épeszű ötletet próbáltam kieszelni a halfogáshoz.
Kicipzároztam a saját táskámat, amiben a fegyverek voltam, majd az egyik bőröndömet. Nem hittem volna, hogy bármi hasznosat találok és ez így is történt.
De utána rájöttem, hogy még otthon elraktam az egyik -, ahogy én hívom - fegyvertartó övemet.
Néhány perc kutakodás után meg is találtam az egyik bőrönd legalján. Jellemző.
Összecsatoltam az övet a derekamon és egy teljes pillanatig honvágyam támadt, de utána magamraparancsoltam és egyesével rárakosgattam a késeket és a pisztolyt az övemre, végül pedig a töltényeket is.
Néhány percig újra a halászaton agyaltam, majd hirtelen - akárcsak a rajzfilmekben, amikor a főhős feje felett kigyullad a villanykörte, - eszembejutott egy remek ötlet.
Kivettem az egyik acélpengés kést a tokjából, majd felálltam és egy hüvelykujjnyi vastagságú ágat törtem le az egyik közeli fáról. Csak ekkor jöttem rá, hogy éppen Josh ötletét hasznosítom... Halászat késsel...
Ezután feláldoztam az egyik zoknimat - mivelhogy itt akkora a hőség, hogy képtelen lennél elviselni egy pár zoknit magamon - és rákötöztem a kést a botra, így egy kezdetleges lándzsaféle szúrófegyvert alkottam.
Feltűrtem a nadrágom szárát és beletrappoltam a vízbe, óvatosan, nehogy elriasszam a halakat, majd gyorsan céloztam és felnyársaltam egy halat.
 - Oh, te jó ég. - motyogtam. Szerencsétlen halacska, most öltem meg.
Felsóhajtottam, de nem mertem ránézni az állatra. Ne csináld már! - csendült meg egy hang a fejemben. - Ennél még ezerszer rosszabb lesz, amikor embert fogsz ölni, Kate!
Amikor legyőztem a lelkiismeretfurdalást, máris azon kattogtam, hová rakjam a halat. A homokba nem, viszont, ha jobban meggondolom, ígyis-úgyis meg kell mosni. Lehajítottam a halat a világosbarna homokba, majd a vizet nézegettem, újabb zsákmány után kutatva.

11. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog.

Ez a rész (sőt egészen a 16. részig) még Kate szemszögéből játszódik (Sajnálom, de ezeket a részeket már megírtam előre, viszont a 17. résztől már mások is szerepet kapnak az elbeszélőként!)

Jó olvasást! :)

○•Nóri•○



Aznap éjszaka újra rémálmom volt, pedig elalvás előtt minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne legyen... Viszont ez a mostani más volt, mint az előzőek.

Álmomban újra otthon voltam. A házunkban voltam, viszont a szüleim nem láttak engem, olyan volt, mintha egy külső néző lennék. Láttam, ahogy a nappaliban lévő barna kanapén ültek és nevetgéltek. Tudom, hogy álmomban még boldog is voltam, amiért nevetnek.

Ezután apu felállt és felsétált az emeletre, néhány perc múlva pedig lejött a lépcsőn és visszaült a helyére.

 - Nézd csak, felébredt! - mondta apu és csak ekkor láttam meg a kezében lévő gyermeket. Néhány hónapos lehetett (vagy akár már éves?), vörös haja volt - olyan, mint az enyém -, ami a vállára hullott és apró csigákban végződött.

 - Rosszul alszol, Kate? - kérdezte anyu.

Egy pillanatra azt hittem, a múltat látom magam előtt és a vörös hajú gyerek én vagyok, viszont amikor megláttam a kislány szemeit, tudtam, hogy nem én vagyok az. Zöld szeme volt, akárcsak a smaragd. Az a gyermek nem én voltam, nem barna volt a szeme.

Anyu és apu egy másik kislányt tartottak a kezükben, akinek ugyanaz volt a neve, mint az enyém. Nem a múltat láttam, hanem a jövőt.

Amikor erre rájöttem, felriadtam, viszont még abban a pillanatban újra becsuktam a szememet. Túl világos volt. Néhány másodperc múlva újra kinyitottam a szememet. A nap fényes korongjából csupán egy kis szelet látszódott a víz tükre felett, mégis sokkal világosabb volt, mint Chicagóban.

Mivel tudtam, hogy úgysem tudnék tovább aludni, felkeltem az előző este készített ágyamról -, ami egy pólóból állt, amit a fejem alá raktam, a többi a homok volt.

Josh még aludt, ezért néhány óráig nem fog lekoptatni...

Felálltam és levettem a cipőmet, hogy kiszórjam belőle a homokot. Mondanom sem kell, hogy

félig homokkal volt tele... Belehajítottam a cipőt az egyik bőröndbe és levettem a kabátomat is.

Csak ezután jöttem rá, hogy még meg sem néztem alaposabban a kapott fegyvereket. Kivettem a pisztolyt a fekete táskából.

Elég könnyű volt, akár egy kézzel is meg tudtam tartani, azt hiszem, egy 9 mm-es volt... de nem vagyok benne teljesen biztos.

Annyira elmélyedtem a fegyver elemzésében, hogy észre sem vettem, Josh mikor lépett mögém, de egyszer csak megszólalt a fülem mellett:

- Jóóó reggelt!

Akaratlanul is összerezzentem és a kezem megrezdült, a mutatóujjam pedig rátapadt a ravaszra és meghúzta. Kellett néhány másodperc, hogy felfogtam, nem hallom a dörrenést.

 - Hihetetlen, mekkora mákod van, hogy nincs megtöltve. - mondtam és visszaraktam a fegyvert a táskába.

 - Ugyan, amúgy sem lőttél volna le. - mondta és leült mellém a homokba.  - Amúgy meg, ha mégis, te rosszabbul jártál volna.

 - Mi? - vontam fel az egyik szemöldökömet.

 - Ha megölsz, téged is megölnek. Viszont ellemben velem, te félnél a haláltól, viszont, ha most lelőnél, én nem szenvednék előtte.

Erre nem tudtam mit mondani.

 - Mióta vagy fent? - kérdezte néhány másodperccel később.

 - Nem tudom. - vontam vállat és átpillantottam a vállam felett a napra. Jóval fentebb volt már, mint amikor először megnéztem.

 - Asszem, inkább az a kérdés, mit csináltál ilyen sokáig. - mondtam.

 - Aludtam. - felelte és kivette a pisztolyt a táskából. - Vadászni kellene.

Azzal elkezdett kutatni a töltények után.

 - Ezzel biztos, hogy nem vadászol! - kirántottam a kezéből a fegyvert és elővettem az egyik kést és a tenyerébe nyomtam.

 - Nem vagyok késforgató. - nézett rá a késre.

 - Ez egy acélpengés, ergonomikus markolatú kés, valószínűleg sokkal könnyebb vele vadászni, mint egy pisztollyal.

- Nem vagyok a legelmésebb a fegyverismeretből, viszont a golyó gyorsabb, mint a penge. - mondta és visszarakta a kést a táskába.

 - Viszont a golyóra szükségünk van, a végére, meg vészhelyzetekben. A penge sokáig megmarad, viszont a golyó gyorsan elfogy.

Nem mondott semmit.

Csak ekkor döbbentem rá egy részletre, amit először nem vettem figyelembe.

 - Várj csak, nem ismered a fegyvereket? - kérdeztem.

 - Nem ezt mondtam! - csattant fel és felugrott, majd hátat fordított nekem.

 - Nem kellene így viselkedned. - motyogtam és visszapakoltam a táskába.

 - Te könnyen beszélsz, mert kiképeztek, viszont nekem nem segített senki.

 - Nem mondanám kiképzésnek a lövészetet...

 - Egyetlen pillanat alatt megállapítottad egy késről, hogy milyen a pengéje! - szakított félbe.

 - Ez nem nagy szám. - vontam vállat.

 - Persze. - horkant fel.

 - Te tegnap a semmiből csináltál tüzet, Josh. - Ahogy kimondtam a nevét egy kicsit megremegett a hangom. Furcsa... - Összemérhetnénk, melyik a jobb, viszont csak időpazarlás lenne. Meg kell keresnünk a csomagjaidat, majd vadászni és szállást keresni... Ejtsük a témát!

Összepakoltam a tegnap esti ágyamat és összecipzároztam a bőröndjeimet és amikor végeztem elindultam arra, amerről tegnap jöttünk. Josh még mindig ugyanúgy állt ott, mint valami szobor és csak akkor mozdult meg, amikor elsétáltam előtte.

El sem tudtam képzelni, hogyan képes olyan gyorsan sétálni a homokban, de néhány másodperc múlva már mellettem sétált és elvette a kezemből a csomagokat.

 - Köszi. - mondtam, ő csak biccentett.

 - Lassú vagy, sose érnénk vissza, ha te cipelnéd. - mondta.

 - Bocs, de nem jártam sokat a tengerparton. - fintorogtam.

Felnevetett.

 - Mondd csak, honnan jöttél te? A világ végéről?

 - Majdnem. Chicagóból, Illinois állam.

 - Ohh, hát az tényleg messze van. És ott nincs is sok homok, mi?

 - Hát, nincs. Csak fa, moha, fű és eső. Homok nincs.

 - Viszont hó van.

 - Hó? - nevettem fel. - Ez hogy jött most ide?

 - Úgy, hogy te láttál már havat, építettél hóembert meg minden. Én nem.

 - Nem láttál még havat? - ámuldoztam.

 - Hát, Phoenix-ben nem esik minden nap hó. - mosolyodott el. - Viszont a tévében elég valódinak tűnik.

 - Hidd el, meg sem közelíti... - feleltem. - De talán egy picit hasonlít.

 - Csak egy picit?

 - Fehér, hideg, elolvad és pelyhekben hull. Ez visszatérő elem minden téli filmben.

Egy pillanatig csend volt.

 - Csak az a szívás, hogy itt se esik hó. Asszem, kipurcanok, mielőtt látnék igazi havat. - mosolyodott el.

 - Szerintem, te túlénéd. - motyogtam.

 - Komolyan, ilyen rövid a memóriád? Néhány perce még azt tárgyaltuk, hogy nem tudok harcolni.

 - Hát, majd én megtanítalak! - vágtam rá, mire nevetni kezdett.

 - Te? - kérdezte nevetve.

 - Kösz szépen. - fintorogtam.

 - Bocs. - komorult el újra, majd néhány pillanatig gondolkodott. - Nem vagyok ám könnyű eset.

 - Mondj valamit, amit még nem tudok. - forgattam a szememet. - Úgysem tudnék mit csinálni itt, szóval segítek neked.

 - Te tudod. - vont vállat.

 - Hidd el, a végén remek harcos leszel.

 - Kösz. - nevetett fel, de a nevetése olyan volt, mintha csak azt üzenné: Ez megzakkant?. - Fő a bizalom.

Sziasztok!

Az új rész szombaton érkezik! De most egy kérdéssel fordultam felétek:
SZERETNÉTEK-E, HOGY A JÖVŐBEN LEGYENEK MÁSIK SZEREPLŐ SZEMSZÖGÉBŐL OLVASHATÓ TÖRTÉNETEK IS (Kate szemszögén kívül)?
Komikat szeretnék kérni, hogy tudjam a véleményeteket!
Kérlek szánjatok meg legalább egy szóval!
Köszi! :)

10. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

Ezennel szeretném megköszönni nektek, hogy lassan 250 látogatója lesz a blogomnak! Köszönöm szépen! ♥

Jó vakációt kívánok nektek, remélem, hogy a nyári szünetben is olvasni fogjátok a történetet!

Jó olvasást! :)

○•Nóri•○



 - Ennek így semmi értelme, menjünk beljebb! - mondta Josh, amikor már hosszú ideje sétáltunk csendben, egymás mellett.
 - Kár, hogy nem jutott eszünkbe hamarabb. - mondtam és az alkonyatra forduló eget figyeltem. - Ó, várj csak, én már javasoltam, legalább húsz perce.
 - Most komolyan erről fogunk beszélni? - csatttant fel. - Azt hittem, találunk valami használható dolgot a parton, bocs, hogy gondolkoztam.
 - Te is tudhatnád, hogy nincs semmi ezen a nyomorult, homokos, forró földcsíkon. - mondtam hangosan.
Egy pillanatra csendben volt és már éppen gúnyolódni akartam, amikor hirtelen kikapta a kezemből a csomagjaimat.
 - Hé! - kiáltottam fel, de hirtelen - gőzöm sincs hogyan, hiszen mindkét keze tele volt a bőröndjeimmel - kezét a számra tapasztotta és közelebb lépett hozzám.
Ha ezzel el akar csitítani, akkor nem jön be a terve... Habár elég erősen próbálkozott, ezt a szorításán is éreztem. Szinte már fájt, ahogy összeszorítja az állkapcsomat.
 - Van itt valaki. - suttogta és levette a kezét a számról.
 - Mi? - suttogtam én is, de akkor már meghallottam a halk lépteket a zöld dzsungelből.
Hárman voltak, nagyjából három lépésnyire tőlünk.
Amikor felfogtam, hogy mit csinálok, a kezemben már a hajón kapott táskában lapuló két kés csillant meg a lemenő nap utolsó fényeiben.
 - Ez nem valami szerencsés ötlet. - motyogta Josh.
 - Ha van jobb ötleted, örömmel hallgatom! - fintorogtam.
Abban a pillanatban egy puskacső bújt ki a levelek közül, pontosan miránk célozva vele.
 - Fegyvert le! - hallatszott egy mély, rekedtes férfi hang a sötét mélyéről.
Alig egy pillanattal később a puskacső eltűnt és még akkor három fekete ruhás, mindenféle fegyverrel felszerelt férfi lépett ki a sötétből.
 - Mit keresnek itt? - kérdezte az egyik.
 - Ez egy remek kérdés, ha nem tudnák, muszáj itt lennünk. - mondta Josh.
 - Úgy értettem, miért nem kerestek valami szállást? - kérdezte az egyik mogorva alak. - Tegyék ezt, néhány perc múlva lemegy a nap.
Azzal beleolvadtak a levelek és fák sötét rengetegébe.
Amikor már biztosak voltunk benne, hogy nem jönnek vissza, megszólaltam:
 - Ez meg mi a franc volt?
 - Szerinted én tudom? - vont vállat és elindult arra, amerre az alakok eltűntek. - Ma este itt maradunk, már amúgy sem látnánk semmit, holnap majd folytatjuk a mászkálást.
Lerakta a bőröndöket egy kis kupacba. Csak ekkor tűnt fel, hogy nála nincsenek csomagok.
 - A te cuccaid hol vannak? - kérdeztem.
 - Valahol, a sziget túloldalán. - vont vállat, legalábbis azt hiszem, de nem vagyok benne biztos mert már sötét volt.
 - Akkor, holnap azt is megkereshetjük. - mondtam és leültem egy nagy sziklára. Furcsa volt, mert meleg volt és nem jéghideg, mint amilyen Chicagóban lett volna. Felhúztam a térdeimet és átfogtam a karjaimmal.
 - Te már találtál is ágyat? - nevetgélt Josh a sötétben.
 - Lehet. - vontam vállat.
Egy pillanatig csend volt.
 - Kérdezhetek valamit? Komolyan kíváncsi vagyok, nem hülyéskedni akarok, vagy megbántani téged. - mondta és leült a homokba, hátát a sziklának döntötte.
 - Kérdezz. - sóhajtottam.
 - Félsz a sötétben? - kérdezte. Nem láttam az arcát, de kihallottam a hangján, hogy mosolyog.
 - Akkor örülnél, mi? - rugtam meg a vállát lágyan. - Nem, nem félek a sötétben.
 - Ez jó hír. - mondta, majd néhány percig újra csend volt.
 - Gyújtsak tüzet? - kérdezte utána.
 - Fázol? - kérdeztem, mire megrázta a fejét, azt hiszem.
 - Csak úgy. - mormogta.
 - Rendben, de nem hiszem, hogy találsz ágakat, vagy ilyesmi.
 - Nem? - kérdezte és felállt, majd néhány másodperc múlva egy éles reccsenés hallatszott mellőlem.
 - Te jó ég! - szisszentem fel. - Ne csinálj már ilyeneket!
 - Mégis csak félsz a sötétben? - nevetett fel és halkan tördelni kezdte az ágat.
 - Eddig még nem fordult elő, hogy valaki tüzelőt hasogatott mellettem. - mondtam és a sötétben kutatni kezdtem. Ekkor elvonult egy kisebb felhő a fejünk felől, de csak annyira, hogy néhány percre átragyogott a holdfény a puha rétegen.
 - Bocs. - mondta és letelepedett az általa készített kis ághalom mellé és két követ kezdett összeütögetni.
 - Talán voltál már cserkész? - kérdeztem és figyeltem, ahogy apró szikrák hullanak a kis halomra, de utána elalusznak.
 - Nem, viszont megtanultam, hogyan kell túlélni a vadonban. - mondta és olyan erősen csapta össze a köveket, hogy apró fény gyúlt ki a talajon. Lassan nőni kezdett, végül megvilágított egy teljes kört és meleggel vonta be a közelét.
A tűz gyorsan felélte az ágakat, Josh pedig újakat tördelt le egy pálmafáról és rádobálta. Odatelepedtem tűzcsiholó társammal - furcsa volt ezt mondani, még, ha gondolatban is - szembe és a tűzre szegeztem a tekintetemet.
Néhány percig hallgattuk - legalábbis én biztosan - a tűz ropogását, majd hirtelen felkiáltottam.
 - Hé, várj csak!
Lassan odasétáltam a bőröndökhöz és sorra kicipzároztam mindegyiket, hogy megtudjam, melyikben van az, amit keresek.
 - Mi van? - kérdezte Josh.
 - Pszt! - szóltam rá, majd amikor megtaláltam a megfelelő táskát diadalmasan felnevettem és kivettem a keresett cuccot.
 - Nesze! - nyomtam a kezébe az egyik reggel elcsomagolt szendvicset.
 - Miért adod nekem? - kérdezte, amikor visszaültem a helyemre.
 - Azért, mert most társak vagyunk és amúgy is, holnapra valószínűleg tönkremenne. Edd meg és maradj csöndbe.
Egy pillanatig csend volt. Josh törte meg a csendet:
 - Nem hittem volna, hogy ilyen vagy. - mondta halkan és a tüzet bámulta.
 - Remélem, hogy jó értelemben. - szaladt ki a számon, mielőtt még meggondolhattam volna, mit mondok.
 - Igen. - bólintott. - Rendesebb vagy, mint elsőre tűnsz.
 - Ezt mind kitaláltad egy nyomi szendvicsből? - nevettem fel és enni kezdtem.
 - Komolyan mondtam.
 - Hát, nehéz valakit megismerni néhány óra alatt. - vontam vállat. - Te sem olyan vagy, mint gondoltam.
Meglepetten nézett rám és várta, hogy folytassam.
 - Rendes srác vagy, ha elhagyod a keserű maszkot, amit magadra erőltetsz. Valamit el akarsz rejteni, keménynek akarsz tűnni és az is vagy, viszont ez még nem jelenti azt, hogy keserűnek kell lenned.
 - Te is keményebb vagy, mint amilyennek kinézel. - mondta, miután percekig emésztgette, amit mondtam.
 - Hát, nem hinném. - vallottam be.
 - Pedig igaz.
Egy pillanatig csend volt.
 - Inkább egyél! - szóltam rá, mire kicsomagolta a szendvicset.
 - Kösz. - mondta és enni kezdett.

9. rész

Sziasztok!

Újabb szombat, újabb résszel érkeztem! Remélem, hogy tetszeni fog és írtok néhány komit!

Jó olvasást!

○•Nóri•○

Céltalanul indultam neki az ismeretlen felfedezésének. Az első feladat az volt, hogy valami szállásnak beillő zugot keressek -, hiszen a nap nagyjából egy óra múlva le fog bukni a horizont mögött -, viszont gőzöm sem volt arról, hogy kezdjek neki.
Talán ki kellene vágnom néhány pálmafát és kunyhót kéne építenem.
Hát ez az ötlet már akkor meghalt, amikor megfogant...
A levelekből valószínűleg nem tudnék semmit sem készíteni.
Hát nem gondoltam volna, hogy otthon annyi kérdés járt a fejemben, viszont az nem, hogy hogyan lesz szállásom.
Ez is elég ellentmondásos helyzet. Tíz magángép, tíz sötétített üveges luxusautó, egy hatalmas hajó és öt szupergyors motorcsónak, viszont néhány faházra már nem tellett?
Valószínüleg az volt a cél, hogy mi minél többet szenvedjünk. A határainkat feszegetik. Arra kíváncsiak, mire vagyunk képesek...
Ahogy erre rájöttem, lecövekeltem. Ez butaság, sőt őrültség...
De mi van, ha igaz?
Mi van akkor, ha ez az egész erre megy ki? Arra kíváncsiak, hogy mire képes tíz átlagos fiatal...
De miért?
 - Na mi van? - hallottam meg egy hangot, ami visszazökkentett a merengésemből.
A hang után kutattam, de nem láttam sehol senkit.
 - Hogy haladsz? - kérdezte és ezúttal pontosan tudtam, hogy kinek a hangját hallom. Már megint ő?
Az egyik fa legvastagabb ágán állt, félkézzel lazán kapaszkodott a fa törzsébe.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem és felnéztem rá. Valószínűleg meg fog fájdulni a nyakam, ha ez a beszélgetés sokáig fog tartani. Legalább három méterrel fentebb álldogált, mint ahol én voltam.
 - Ha elmondanám, úgysem hinnéd el. - mondta és lemászott a fáról. Az arca megint komor volt. Odasétált elém és beletúrt szőke hajába, hogy ne hulljon bele a szemébe.
 - Miért? Talán tündéreket üldöztél a szivárványtól idáig, mert egy unikornis meg akarta enni őket, aminek a hátán három törpe ült, akik történetesen egy óriás haverjai? - kérdeztem.
 - Nem tudom, hogy miről beszélsz. - mondta komoran, mire felnevettem. Még mindig meglepődtem a kacagásomon, viszont egyáltalán nem zavart, boldog voltam.
 - Most komolyan, mit kerestél a fa tetején? - kérdeztem.
 - Nézelődtem. - vont vállat.
 - Oké. - sóhajtottam fel és elindultam tovább a homokban, tudván, hogy nem fog nekem válaszolni.
 - Most meg hová mész? - szólt utánam.
 - Nem tudom. - feleltem.
 - Miért viselkedsz így? - kérdezte és mellém lépett. Hátrafelé sétált, hogy az arcomba tudjon nézni.
 - Hogyan? - kérdeztem és megálltam, mire ő is lecövekelt.
 - Sértődötten. - felelte.
 - Mondd csak, hogyan kellene viselkednem? - kérdeztem a kelletténél kicsit hangosabban. - Nem tudom, hogyan viselkedjek valakivel, aki segít nekem, utána lekoptat, majd beszél velem és újra lepattint, majd ismét rendes velem, de tudom, hogy végül, körülbelül két perc múlva újra le fog koptatni.
Amikor kimondtam az igazságot, meglepetésemre elmosolyodott.
 - Most mi van? - kérdeztem.
 - Semmi. - rázta meg a fejét, majd elfojtotta a mosolyt és újra rideg arcot vágott.
 - Miért csinálod ezt? Miért rejted el az érzelmeidet? - kérdeztem halkan.
Kíváncsi és elgondolkodó arcot vágott és az arcomat nézte közben.
 - Nem tudom, de valószínűleg rosszul csinálom. - sóhajtotta.
 - Ezt hogy érted? - kérdeztem.
Nem felelt.
 - Nincs szükséged segítségre? - kérdezte félpercnyi hallgatás után.
 - Talán te már találtál szállást? - kérdeztem.
 - Nem.
 - Akkor nincs. Amúgy is zavarlak.
Újra elmosolyodott, de azután újra felvette a komor maszkját. Most nem tettem szóvá ezt a furcsa érzelemnyilvánítási-folyamatot.
 - Ez mondjuk igaz. - mondta. - De végülis elviselhető vagy.
 - Kösz szépen. - fintorogtam. - Ez már haladás.
 - Szóval? - kérdezte.
 - Szóval mi?
 - Kell a segítség?
 - A tiéd? - néztem rá meglepetten. Most komolyan segíteni akar nekem, miután annyiszor lekoptatott?
 - Miért, kiére számítasz? - kérdezte kissé lenézően. - Kell a segítségem, vagy sem?
 - Miért akarsz nekem segíteni? - kérdeztem halkan, majdhogynem suttogva.
 - Mert miután elmentél, a többiek statisztikai megbeszélést tartottak. - egy kis ideig hallgatott, majd újra megszólalt - Legyen annyi elég, hogy most éppen a kapós árucikkek listáján szerepelsz, az első helyen.
Lassan felfogtam, hogy miről beszél.
 - Rólam beszéltek? - kérdeztem.
 - Hát, inkább megosztoztak rajtad. A barna hajú, a szószólójuk tényleg komolyan gondolta, amit a hajón mondott.
 - Hát, ez pech...
 - Szóval, felajánlom neked a segítségemet, ugyanis valószínűleg nem tudnád megvédeni magad nyolc emberrel szemben. Mit szólsz hozzá?
Egy pillanatig átgondoltam az ajánlatot. Elég nehéz szövetség lesz, ráadásul még őrültség is, viszont be kellett vallanom, hogy igaza volt. Ha tényleg igaz, amit mond - márpedig nem olyannak látszik, aki szeret viccelődni -, akkor valóban szükségem van a segítségére.
 - Rendben, benne vagyok, csatlakozhatsz hozzám. - bólintottam.
 - Hé, azt azért tisztázzuk, hogy te csatlakozol énhozzám és nem pedig fordítva. - mondta, mire felnevettem.
 - Nem, ez itt az én csapatom. - mondtam nevetve.
 - Rendben. - sóhajtott fel. - Mit csinál a csapatunk először?
Nem vettem figyelembe, hogy többes számban beszélt, viszont valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés fogott el, ahogy belegondoltam, nincs én vagy ő, hanem csak az van, hogy mi... Egy csapat vagyunk.
 - A csapatom legújabb tagja megmondja a nevét. - mondtam.
 - A nevem Joshua Miller, de mindenki csak Joshnak hív. - felelte kissé mosolyogva. - És a csapatunk másik tagjának mi a neve?
 - Catherine White, de csak Kate.
 - Örülök, hogy megismertelek, De Csak Kate. - mosolyodott el és a kezét nyújtotta.
 - Én is, De Mindenki Csak Joshnak Hív. - nevettem fel és kezet ráztam vele.
 - A csapatunk következő feladata? - kérdezte egy pillanattal később.
 - Nocsak, tőlem kérsz útmutatást? - kérdeztem meglepetten.
 - Igaz is! Én vagyok a csapatkapitány, én mondom a feladatokat! - mondta.
 - Nem, nem, nem! Én mondom meg, mi a feladatunk. - ellenkeztem.
 - És mi lenne az?
 - A szállás keresése. - vágtam rá.
Meglepetten nézett rám, de utána csak ennyit mondott:
 - Mégsem vagy olyan buta, mint hittem.
 - Kösz, ezek a megjegyzések már-már kedvesek is lennének, ha nem mondanád ilyen hangnemben. - fintorogtam, mire végre felnevetett.
 - Bocs, majd jobban ügyelek, hogy meggondoljam a megjegyzéseimet. - mondta, majd elindult előre.
 - Hé, nem kéne megvárni a csapatkapitányt? - szóltam utána.
 - Gyere! - szólt vissza a válla felett, majd megállt. - Viszont, szerintem nekem kéne mutatnom az utat.
 - Dehogyis! - mondtam és utána sétáltam. - Alighanem van egy rejtett képességem és képes vagyok megtalálni a jó irányt.
 - Már vadászkopónak is képzeled magad? - kérdezte újra komoran.
 - Igen és majd, ha találunk valami szállást, akkor még foghatok egy nyulat is, vagy valamit, ha gondolod. - vágtam vissza.
 - Inkább menjünk, mielőtt még szagot fogsz. - mondta és ketten indultunk tovább a parton.