22. rész

Sziasztok!

Hát, elérkeztünk a nyár utolsó bejegyzéséhez.

Nem tudom, hogy a jövő héttől kezdve mennyi időm marad

az új részekre, talán át lesznek rakva az új részek megjelenési ideje vasárnapra,

de ezzel kapcsolatban nem tudok semmi biztos információt adni,

ha mégis így történne, akkor majd mindenképpen kirakok

egy bejegyzést ezzel kapcsolatban!

Legyetek jók és próbáljatok mentálisan

felkészülni a sulira. (Nekem nem igazán megy...)

De elég az időhúzásból! :)

Jó olvasást!

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:
Három nap telt el úgy, hogy egyedül boldogultam. Fizikailag egyáltalán nem volt nehéz, találtam gyümölcsöket, meg halásztam is, tudtam aludni és senki sem próbált megölni az alatt a nagyjából hetvenkét óra alatt. Lelkileg viszont sokkal megterhelőbb volt ez az idő.
Magam sem hittem volna, hogy képes vagyok még megbánást produkálni, de meglepve észleltem, hogy a bűnbánat kapcsolója még mindig bekapcsolható a fejemben. Persze ez az egész megbántam-a-dolgot-bocsáss-meg dolog sokkal másképp játszódott le, mint a filmekben. Egy kitalált filmben a srác odamegy a lányhoz, a fiú lezser, de magabiztos, a haja tökéletes, a lány pedig csak alig dühös rá és a lány rádöbben, hogy képtelen boldogulni a srác nélkül, megbocsát neki és másnap nevetnek az egész dolgon.
Na, ez az egész badarság a valóságban egyáltalán nem így történt. Még aznap elmentem Kate után, aki egy nagy fa egyik ágán ült. Nyugodtnak látszott és nem tudtam, hogy csak megjátsza-e magát, vagy tényleg nyugodt. Az arca nem árult el semmit és a tekintete sem, ami még véletlenül sem tévedt rám. Bocsánatot kértem tőle, nagyjából tizenegyszer (plusz, mínusz egy), de nem is mondott nekem semmit. Teljesen olyan volt, mintha nem is figyelne rám, de tudtam, hogy pontosan tudja, ott vagyok, csak nem akart velem foglalkozni. És nem hibáztattam ezért. De azért az egész szituáció roppant idegesítő volt. Én odaállítottam a megbánásommal, ő pedig a hűvös megjátszott nyugalmával szegült ellen a bocsánatkéréseimnek. Utáltam, amikor valaki ennyire nyugodt, természetellenesen nyugodt, de egyesek képtelenek voltak magukra húzni ezt a maszkot, itt-ott megrepedt és felfedte a haragjukat, de Kate maszkja masszív volt, törhetetlen.
Tehát röviden, egyáltalán nem foglalkozott velem, így a következő két napban én sem foglalkoztam vele, nem nyaggattam, nem beszéltem hozzá, nem követtem és nem is figyeltem.


♣ Író szemszöge:
A fiatalok mind megpróbáltak megélni valahogy. Will Scott és még hét tinédzser - Sam, Eric, Peter, Jim, Soan, Brittany és Amy - egy tapodtat sem mozdultak el a területükről, ami nagyjából lefedte a fél szigetet. Persze, nem mindtha valóban igényt tartottak volna akkora területre, sőt nem is őrködtek a "határjaikon", viszont a Központban így tartották számon őket.
 - Fogadok Bostonra, Scott fog nyerni. Öt dolcsit rakok rá. - mondta Ashton Adams, az egyik fegyveres katona, miközben még egy kört írtak le társával, Collin Young-gal.
 - Tartom, valószínűleg Phoenix győz, az erő nem mindig a kiképzésben rejlik, láttam már ilyet. - felelte Collin, miközben arrébb rúgott egy követ vastagtalpú bakancsával.
 - Nem tudom, túl érzelmes, amit néha Chicagóval csinálnak az egyáltalán nem egy győzteshez illik. De van valami igazság abban, amit mondasz, hiszen a győzelem a vérében van, mindannyian tudjuk, hogy ki az apja... - vont vállat Ashton.
 - Ja, majd meglátjuk, talán csak akkor fog eldőlni minden, ha a Központban már megtervezték a csatateret. Ott már bármelyikük győzhet, tekintve, hogy az Phoenix. - vigyorodott el Collin és oldalba lökte Ashtont.
 - Vagy Boston. - szólt Ashton és kiléptek egy tisztásra. A tisztás valahol az északkeleti oldalon lehetett és minden őr vigyázott rá, hogy egyetlen Kiválasztott se tudjon odamenni. Nem a tisztás volt a lényeg az egészben, hanem az a hatalmas acél épület, ami rajta terpeszkedett. Az épület nem hasonlított semmire sem, csupa éles és sima felület váltogatta egymást, mindegyik acélból készítve, ami úgy ragyogott a napfényben, mint a gyémánt.
Az épületet az őrők Központnak hívták, bent több száz fegyveres volt, készenlétben a társaik váltására. Az őrök az épület keleti szárnyában voltak, elzárva a többi szárnytól. Persze azok, akik már több éve dolgoztak a Központnak pontosan tudták, hogy mik vannak a többi szárnyban.
A déli szárny volt a tervezőké. A tervezők feladata volt a legegyszerűbb és a legnehezebb is egyben. Ők voltak azok, akik szemmel tartották a Kiválasztottakat és ők voltak azok is, akiknek minden évben ki kellett alakítaniuk a fiatalok számára legmegterhelőbb és legnehezebb területet, ahol a legutolsó napon megmérettethetnek.
Az északi szárny volt a lakószárny, itt sorakoztak a hálószobák, ahol minden tervező álomra hajthatta a fejét.
A nyugati szárny pedig a legnagyobb terület volt mindközül. Ebben a szárnyban csak néhány dolog volt, mint például tizenkét út, amik egyetlen helyen sem keresztezhették egymást, csak a szárny közepén kialakított szobában futottak össze. A nyugati szárny nem labirintus volt, az utak nem vesztek a semmibe és nem is volt bennük egyetlen zsákutca sem. Sőt, ami azt illeti most még nem volt benne semmi sem. Acélfalak és semmi több. Ha valaki most bement volna az egyik ajtón és végigsétált volna az egyik útvonalon, nem történt volna vele semmi, több tíz méternyi kacskaringós utat tett volna meg és a középső térben találta volna magát.
De majd kitöltik a teret. A tervezők ebben állnak a központiak segítségére. Ők fogják kitalálni, mik legyenek az utcácskákban. A tervezőknek az akadályok egész tárháza áll a rendelkezésükre, az altatónyílvesszőktől kezdve a halálos gázzal töltött kabinokon át, egészen a csapóajtókig. A feladat az, hogy ezeket az akadályokat elhelyezzék mindenegyes alagútba. A cél pedig a Kiválasztottak számának csökkentése az EGYre.
A lényeg az volt, hogy az évek során mindig egyre nehezedő pályákat állítsanak elő az utolsó napra. Ez egy elég összetett feladat volt, hiszen egyben kellett halálosnak is lennie, de egyszerűnek is, hogy egy ember túlélje, hiszen mi történne akkor az egész szervezettel, ha minden Kiválasztott meghalna? A hírnév elúszna és mindenki csak úgy emlegetné az egész KEV-et, mint kivégzőosztagot. Mindig kellett hogy legyen egy győztes, akiről mindenki beszélhet. Ha van egy nyertes, akkor nem tartják ezt az egészet borzalmasnak a kívülállók. Legalábbis borzalmasabbnak, mint amilyen valójában volt...
De ez nem érdekelt senkit sem, csak azokat, akik attól féltek, hogy ők lesznek a következők.




A következő rész tartalmából:


" - Menj vissza, amerről jöttél. - motyogtam ridegen.
 - Nem tudom, merről jöttem. - vont vállat. - Inkább maradok.
 - Nem, nem maradsz! - vágtam rá dühösen. - Elmész innen! Most!
 - Kate... - mosolyodott el halványan és felpillantott rám. - Nem megyek el.
 - Kérlek... - suttogtam idegesen.
 - Nem megyek el innen, amíg meg nem bocsátasz nekem.
 - Miért csinálod ezt?
 - Mondtam már, bűntudatom van. - felelte és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja azt, amit mond."

21. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:
Az ember nem is tudná elhinni, hogy milyen gyorsan tudnak elmúlni az egyes napok. Az elmúlt tizenhat napból az égvilágon semmi sem ragadt meg bennem. Persze talán az is közrejátszott ebben, hogy nem történt semmi különös, ami felkelthette volna az érdeklődésem, vagy akár bevéshette volna magát a memóriámba.
Joshsal reggel összevesztem, menetrend szerint, de azután addig nyaggatott, amíg kibékültünk. Persze, nem mintha nagyon megharagudtam volna rá, sőt, ami az illeti, már kezdem megszokni, hogy minden második nap ordítozunk egymással. Már, ha ehhez hozzá lehet egyáltalán szokni. Attól függetlenül, hogy már előre fel kéne készülnöm a dühkitöréseire, valahogy mindig váratlanul ér. Reggel például az volt a problémája, hogy lassabban mentem, mint általában, tegnap pedig az, hogy nem válaszoltam az egyik hülye kérdésére...
 - Min agyalsz? - kérdezte Josh, kizökkentve a gondolataimból.
 - A szálláson. - hazudtam vállat vonva. - Valahogy van egy olyan érzésem, hogy sose fogunk szállást találni.
 - Ez talán azért lehet, mert nincs itt semmi, ami megfelelne az elvárásaidnak. - felelte és grimaszolt egyet.
 - Elnézést, ha már az is luxusnak számít, hogy legyen fedél a fejem felett. - feleltem, de nem néztem rá.
Néhány pillanatig csend volt, majd halkan kuncogni kezdett.
Szokás szerint most is járatlan ösvényeken baktattunk valami szállás után, de természetesen sose találunk semmit. Az egész szituációhoz mindenféle melléknevet lehetett volna társítani, csak azt nem, hogy vicces... Éppen ezért nem tudtam felfogni, hogy mi ilyen mókás számára.
 - Mi van? - kérdeztem értetlenül.
 - Semmi. - mondta nevetgélve.
Inkább nem mondtam erre semmit, mert akkor nagyjából öt perc múlva már kiabált volna velem.
 - Tudtad, hogy ez a harmincadik napunk itt? - kérdezte hirtelen komolyan.
 - Nem. - feleltem elgondolkodva. Már tényleg eltelt volna egy hónap? Ezek szerint egy hónappal közelebb jutottunk a halálhoz... És én még nem is készültem fel a végre. Igazából sosem voltam benne biztos, hogy fel lehet-e készülni a végre. Sosem hallottam egyetlen történetet sem arról, hogyan készülnek fel az emberek a halálukra. Persze, talán ebben az is közrejátszott, hogy senki sem tudhatja előre, mikor hal meg. Csakis az a tíz fiatal, akik minden évben pontosan tudják kivégzésük dátumát. - Te számolod a napokat?
 - Így is fel lehet fogni... - vont vállat.
 - És még hogyan lehet felfogni? - kérdeztem.
Habozott.
 - Azt hiszem, sehogy máshogy... - mondta lassan.
Nem mondtam semmit, mivel nem igazán jutott semmi sem eszembe, ami a témához vágott volna. Agyam egy kis szelete arra figyelt, nehogy hasra essek, másik, nagyobbik fele pedig még mindig az időn mélázott. Képtelen voltam elszakadni attól, hogy nagyjából hatvan nap és a saját életemért fogok megküzdeni valamilyen hátborzongató és nehéz módon. Talán meg kell verekedtem Joshsal. A szemem sarkából vetettem egy pillantást izmos felkarjára és kirázott a hideg. Bár az is lehet, hogy meg kell keresnünk valamit, miközben lelövöldözzük a társainkat. Talán abban a feladatban életben maradnék... De éppen azért, mert túlélném, nem ez lesz a feladat. A balszerencsém és a szerencsétlenségem valószínűleg ide is követett Chicagóból.
 - Nem mondasz semmit? - kérdezte Josh hirtelen hangosan, hogy felvonja magára a figyelmemet.
 - Mire? - emeltem rá a tekintetemet riadtan.
Dühösen felsóhajtott és közben halkan mormogott arról, hogy egyesek mennyire képtelenek figyelni a másikra.
 - Bocsánat, elgondolkodtam. - mentegetőztem, csak azt nem tudtam, hogy minek...
 - Sokszor gondolkodsz el, idegesít. - mondta és dühös tekintetét az egyik fára emelte. Totálisan úgy nézett ki, mintha az lenne a problémája, hogy egy centivel arrébb nőtt ki a földből, mint ahová nőnie kellett volna.
 - Bocs. - forgattam a szemeimet. - De az idegesítről jut eszembe, helyben vagyunk! - A hangom egyre fentebb kúszott, ahogy dühösebb lettem. - Képzeld csak, engem meg az idegesít, hogy folyton kioktatsz! Nem vagy sem a bátyám, sem az apám és azt sem hinném, hogy a nagyapám vagy, vagy bárki, akitől elvárnám, hogy kioktasson! Vagy inkább eltűrném, hogy megmondja mit csináljak. Egyszer az a problémád, hogy beszélek, mert fáj tőle a fejed, másszor pedig az, hogy csendben vagyok. Ez az idegesítő és nem a te kicsines problémáid!
 - Én lennék a kicsinyes? - ordította hirtelen és megtorpant. Egy teljes pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy tovább sétálok és hagyom, hogy kidühöngje magát, de volt egy olyan érzésem, hogy utánam jönne és alighanem végigrángatna a földön, hogy visszohozzon ide, ígyhát megálltam és szembefordultam vele.
 - Ne kiabálj, idejöhetnek! - mondtam halkan.
 - Akkor ordítok, amikor kedvem tartja! - kiabálta és lehajította a csomagjainkat a földre. Ez volt az első árulkodó jel arra, hogy kiakadt. A második pedig az volt, ami következett. - Te pofázol, hogy ne mondjam meg, mit tegyél, de te parancsokat adhatsz nekem?! Nem vagyok a kutyád!
 - Azt gondolod, szükségem lenne egy olyan kutyára, mint te? - kérdeztem élesen. - Amúgy meg, egy kutyával is könnyebben ki lehet jönni, mint veled! Az legalább csendben marad és nem akad ki azon, hogy harminc fok van, vagy harmincegy!
 - Érdekes, hogy arra meg pont jó vagyok, hogy segítsek neked! - vágott közbe továbbra is kiabálva. - Arra jó vagyok, hogy vigyazzák rád! Ez roppant érdekes!
 - Halihóóó! Nem kértem, hogy gyere utanám, ha már nem emlékeznél rá, akkor felvilágosítalak: te jöttél utánam és te voltál az, aki követtél, hogy csatlakozz hozzám ismét!
 - Fogd már be! - kiáltotta hirtelen, mire elakadt a szavam. - Ne ordibálj velem! - A hangja halkabb lett, de cseppet sem kedvesebb.
 - De te megteheted velem? - kérdeztem élesen. - Ennek meg mégis milyen értelme van?
 - Az az értelme, hogy én fiú vagyok, te meg egy picsogós kislány! Sosem leszel olyan mércével mérhető, mint én, vagy a többi srác, hiába is próbálkozol vele! Képtelen vagy olyan dolgokra, amire én! Gyenge vagy! Egy gyenge kislány!
Legszívesebben arcon csaptam volna, de tűrtőztettem magam. Mint azelőtt is mindig...
 - Arra gondolsz, hogy én képtelen vagyok olyan kiállhatatlan lenni, mint te? - kérdeztem keserűen. - Látod, ebben igazad van!
 - Már rég halott lennél, ha én nem lennék! Vagy súlyosan sebesült! - ellenkezett és láttam, ahogy a keze ökölbe szorul és elfehérednek az ujjbegyei.
 - Már megköszöntem, ha erről van szó, Josh! Elismerem, te vagy az erősebb, te vagy a hős és minden te vagy, ami pozitív jelentéssel bír, lépjünk túl ezen a témán. - sóhajtottam fel.
 - Nem tudunk túllépni ezzen a témán, Catherine! - A tulajdon nevembe annyi keserűséget bírt belesűríteni, mintha káromkodott volna. Hátraléptem egy lépést. - Tisztában kéne lenned azzal, ki vagy valójában! Nem vagy fiú, de mégis úgy viselkedsz, úgy teszel, mintha képes lennél egyedül is boldogulni! Én vagyok az, aki még nem hagyta, hogy bántsanak.
 - Hát ez rohadt meggyőző! - kiabáltam ingerülten. - Nem én vagyok az, aki nincs tisztában magával, hanem te! Annyit beképzelsz magadnak, hogy meg sem lehetne számolni az idő alatt, amíg itt vagyunk! Azt sem tudom, hogy most mi a bajod!
 - Hát persze, hogy nem tudod! Nem tudsz te semmit! A saját kis álomvilágodban élsz és csak akkor fogsz belőle felébredni, ha golyót lőnek a fejedbe!
 - Mert pont te fogsz meggyilkolni? - csattantam fel.
 - Akár. - vont vállat dühösen.
 - Kösz szépen, te hálátlan dög! - ordítottam.
 - Ne nevezz így, különben...
 - Különben mi? Már most meggyilkolsz? Akkor hajrá, essünk túl rajta, valószínűleg ezzel valóra is váltom az egyik álmodat!
 - Hagyd abba!
 - Azt hiszem, hogy a szívemre kéne céloznod, ahelyett, hogy szétlövöd a koponyámat.
 - Hagyd abba!
 - Bár, talán késsel kéne csinálnod, igaz, hogy véres lenne a kezed, de legalább megmaradna a golyó.
 - Hagyd abba!
 - Ha ezzel megnyugtatlak, nem fogok sikítozni, nehogy lebukj!
 - Fogd már be a pofádat! - ordította.
És ez volt az a pillanat, amikor ő megtette azt, amit nekem kellett volna már a legelején és felpofozott. Az egész nagyjából egy másodperc alatt játszódott le, a keze az arcomon csattant és a földre zuhantam, majd megpróbáltam egyre hátrébb kerülni tőle és hátrafelé kúsztam a földön. Azután kirántottam az egyik kést a tokból és fenyegetően felé tartottam. Éreztem, ahogy lüktet az arcom és úgy éreztem, ha hozzáérnék, leesne a helyéről.
 - Bocsáss meg, Kate! Nem akartam! - mondta Josh lassan és halkan. Elindult felém.
 - Ne gyere a közelembe, különben megöllek! Hidd el nekem, hogy megöllek! - kiabáltam. A kezem remegett, mint a falevelek a szélben, és a kés is remegett azzal együtt.
 - Oké, rendben, nem megyek közelebb. - mondta Josh és megtorpant tőlem nagyjából négy lépésnyire. - Sajnálom, Kate! Ugye meg tudsz nekem bocsátani?
A hangja kissé lemondó volt és már nyoma sem volt az indulatosságnak vagy a haragnak. Hát persze, hogy már nem volt mérges, hiszen volt kin levernie a haragját...
 - Azt lesheted, te állat! - kiabáltam és felálltam. Kissé szédültem, mert az esésnél bevertem a fejemet. - Ne merészelj még egyszer a közelembe jönni!
 - Oké, rendben, majd tartom a három méter távolságot. - mondta Josh lassan.
 - Te komolyan azt hiszed, hogy itt maradok veled és leszek az élő céltáblád? - kérdeztem élesen, mire hátrább lépett. Cseppet sem bántam. - Elmegyek, egyedül.
 - Tényleg sajnálom, de ne tedd ki magad a veszélynek! - mondta halkan és tekintete az enyémet kereste.
 - Veszélynek? Az egyetlen veszély te vagy! - ordítottam, pedig egy részem pontosan tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Viszont a másik részem olyan dühös volt, hogy legszívesebben megfojtottam volna Josht. És ez a részem volt a nagyobb.
Fájt a fejem és a kezem is, amire alighanem ráestem. Viszont az sokkal jobban fájt és leginkább dühített, hogy tudtam, képtelen lennék megölni őt. De azt nem tudtam, hogy miért van ez...
 - Menj el az utamból, hogy felszedjem a cuccaimat! - Ellépett oldalra, miközben le sem vette a tekintetét rólam. Felvettem a táskáimat és lassan elraktam a kést a tokba. - Ne merj közelebb jönni!
Josh meg sem moccant.
 - Tényleg sajnálom, jobban, mint valaha! - szabadkozott halkan, azon a már jól ismert bocsánatkérő hangján.
 - Nem ezt a szöveget mondtad öt napja is? - emlékeztem vissza keserűen. - Az egyetlen változás az, hogy azután a vita után megbocsátottam neked, de most még álmodni se merj róla! Szaladj és csatlakozz a Scott-milíciához, azután pedig nyugodtan vadássz le te is! Jó szórakozást hozzá!
Azzal megfordultam és elindultam arra, amerre véletlenszerűen a lábam vitt.
Josh pedig szótlanul állt ott, ahol addig is.








A következő rész tartalmából:


"Az épület nem hasonlított semmire sem, csupa éles és sima felület váltogatta egymást, mindegyik acélból készítve, ami úgy ragyogott a napfényben, mint a gyémánt.
Az épületet az őrök Központnak hívták, bent több száz fegyveres volt, készenlétben a társaik váltására. Az őrök az épület keleti szárnyában voltak, elzárva a többi szárnytól. Persze azok, aki már több éve dolgoztak a Központnak pontosan tudták, hogy mik vannak a többi szárnyban."

20. rész

Sziasztok!

Eléggé le vagyok maradva az új részekkel (, értesd: még csak

tegnapelőtt írtam meg a 21. részt) és ezért nem raktam új

részt szerdán. De minden rosszban van valami jó, nem?

Úgy döntöttem, hogy inkább rakok néhány sort nektek

a következő részből, egy titokzatos, izgisebb részt, hogy legyen

min gondolkodnotok - reményeim szerint, - napokig.

Tehát egy "a következő rész tartalmából" rész lesz ezalatt a történet alatt! :)

De most egyenlőre legyetek elégedettek ezzel a résszel!

Ui.: Létezik olyan szó, hogy buszába? De most komolyan,

a busz szóból keletkezhet olyan szó, hogy buszába... Létezik ilyen?

○•Nóri•○

♠ Josh szemszöge:
 - Még a csontjaim is égnek, Kate! - mondtam és hátradőltem a fűben.
 - Bocsi. - felelte Kate és letelepedett mellém. - De ez a szabály.
A szabály? Úgy mondja ezt, mintha valami köztudott dolgot magyarázna. Az ég szerelmére, ő találja ki a szabályokat! Hahó! Egyáltalán mióta szabály az, hogy azt mondja, csináljak húsz húzódzkodást, utána elkezd kérdezgetni olyanokat, hogy a HK-akárhanyas fegyvert hogyan használjuk. Ezt meg honnan tudhatnám? És, ha nem tudom a választ, megdobja hússzal a húzódzkodások számát. Na és ezt a játékot, tízszer!
Köszi szépen, köszike!
 - Tudod, jó lenne, ha olyan mércével néznéd a világot, mint én. Nem vagyok otthon a fegyveres témában. - mondtam és a fehér csillagokra szegeztem a tekintetem.
 - Sajnálom, Josh. Persze, már minden kérdésre elmondtam a választ tegnap. Lépni kell, egy jó ideje már edzünk, bocs, edzel.
 - Csak négy napja. De holnap kihagyjuk, mivel lenyomtam legalább százhúz húzódzkodást az egyik fán. Holnap majd felvehetsz a hátadra, vagy valami. - ugrattam, mire elkerekedett a szeme.
Felnevettem.
 - Basszus, ez durva lesz. - mondta halványan mosolyogva. - Hány kiló is vagy? Száz, vagy kétszáz?
Oldalba löktem, mire látványosan, néhány pillanat után odakapta a kezét az oldalához és hangosan jajgatni kezdett, majd felnevetett.
 - Miért tetted ezt velem? Azt hiszem összetörted minden bordám. - vigyorgott, mire csak a szememet forgattam.
 - Örülj, hogy annyira fáradt vagyok, hogy nincs erőm bántani téged, különben... - nem tudtam hogyan fejezzem be a mondatot.
 - Különben? - kérdezte mosolyogva. - Leütnél?
 - Pontosan! Leütnélek! - bólintottam, de nem vettem le a tekintetem a csillagokról.
 - Hogy mindketten csillagokat lássunk? - kérdezte halkan, de a hangjából kiérződött, hogy remekül szórakozik.
 - Nem tudom, miért nézegeted őket folyton, nincs semmi értelme sem. Mindig ugyanolyanok. - vontam vállat.
 - Nem nézegetem őket. - felelte halkabban.
 - Ó, dehogynem! Minden este, csak azt hiszed, hogy nem veszem észre! Azt hiszed, hogy azt hiszem, alszol, közben pedig a csillagokat nézed, én meg észreveszem. - mondtam, mire csendben maradt.
Hirtelen támadt némasága magára vonta a figyelmemet. Mellettem ült, felhúzott térdekkel, állát a térdein nyugtatta és az ajkát rágcsálta. Tekintetét a földre, az unalmas, büdös földre szegezte, de a gondolatai valahol nagyon messze járhattak.
Úgy döntöttem, inkább nem zavarom meg a gondolatait. Szinte elképesztő, hogy valaki akár percekig képes úgy elmélázni, mint ő. Vagyis, talán nem mindenkinek elképesztő, de nekem az. Mindig is irigyeltem egy kicsit azokat, akik képesek a legmélyebb gondolataikig leásni és mindenen elgondolkozni. Sosem értettem, hogyan képesek erre.
 - Min agyalsz? - kérdeztem meg végül.
 - Semmin. - felelte halkan, de rám sem nézett.
 - Érdekes lehet az a semmi, amin el lehet mélázni legalább tíz percig. - mondtam, mire elmosolyodott.
 - Mindenen. - vont vállat egy pillanat múlva.
Felnevettem. Semmin, mindenen... Hát ez jó!
 - Mi az a minden egészen pontosan? - unszoltam.
 - Ez a sziget, Will Scott, szálláshiány, Chicago meg ilyesmi... - felelte halkan, majd hátradőlt a homokban. Szétbontott haja csupán néhány centivel a szám mellett ért földet.
 - A szigeten jobb nem agyalni, mint ahogy a barna idiótán sem. Gondolkozzunk akkor rajta, amikor majd muszáj lesz, oké? - kérdeztem, ő pedig bólintott. - Aztán meg a szálláshiányt majd orvosoljuk, Chicagóra pedig nem tudok mit mondani, bocs.
 - Nem baj. - mosolyodott el. - Jobb is, ha nem beszélünk róla.
 - Hiányzik neked. - állapítottam meg.
 - Igen, tényleg hiányzik, de nem azért, amiért te gondolod.
 - Miért, mit gondolok? - vontam fel a szemöldököm.
 - Azt gondolod, azért hiányzik nekem, mert hiányoznak a szüleim, pedig azért hiányzik, mert rájöttem, mindig is el szerettem volna onnan költözni, de már szívesen visszamennék oda.
Egy kis ideig gondolkodtam a hallottakon.
 - Nem értem. - vallottam be.
Felnevetett.
 - Mert nem volt semmi értelme. - vigyorgott. - De ezt érzem, csupa csupa értelmetlen gondolatok kavarognak a fejemben és nem tudom őket rendszerezni. A hülye sziget miatt.
Halkan kuncogni kezdtem.
 - Mindent a szigetre kensz, mi? - mosolyodtam el.
 - Ez tehet róla, minden olyan élénk és napos, összezavar teljesen. - mondta.
 - Nem csak téged. - vallottam be egy percnyi habozás után. Ha már kitárjuk a szívünket, legalább csináljuk jól, nem?
Egy kis ideig hallgatott.
 - Tudod, ezt nem igazán tudom elhinni. - vallotta be.
 - Elég rossz a képzelőerőd. - mosolyodtam el. - Fantáziátlan vagy.
 - Nem, most komolyan, te mindig olyan összeszedettnek tűnt, mindig tudod, hogy mit csinálsz, sőt valószínűleg már azt is tudod, mit fogsz csinálni holnap. Mindent előre megfontolsz és... és megfigyelsz. Én viszont... - rázta meg a fejét, de nem nézett rám.
 - Meggondolatlan vagy? Esetleg gyerekes és önfejű, makacs vagy eszetlen? Melyik? - vigyorogtam rá, mire vágott egy fintort.
 - Azt hiszem, hogy mindegyik. - vallotta be. - És ezt nem foghatom a szigetre, már akkor is ilyen voltam, amikor otthon voltam.
 - Akkor, te nem változtál semmit? - kérdeztem.
 - Még nem vettem észre, de lehet, hogy teljesen más vagyok, mint otthon.
 - Nem hinném. Szerintem önmagad vagy. - vontam vállat.
Felnevetett.
 - Önmagam? Bosszantó, főnökösködő, önző és ostoba... - nevetgélt.
 - Klassz! Ezeket is megjegyzem a listához, amin a rossz tulajdonságaid vannak. - vigyorodtam el.
 - Kösz szépen. Milyen hosszú a lista?
 - Ez már a negyedik oldalra kerül. - ugrattam, mire felnevetett.
 - Ez az! A tízre hajtok! - nevetgélt.
 - Nagyravágyó és szarkasztikus.
 - Jól haladunk. - bólogatott. - De az angyali tulajdonságaimból hosszabb lista állna össze.
 - Öntelt vagy. - nevettem fel.
 - Én vagyok az öntelt? - kerekedtek ki a szemei. - Talán én hiszem azt magamról, hogy tiszta nőcsábász vagyok?
 - Nem vagyok nőcsábász! - ellenkeztem nevetve. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is mondtam volna ilyet. - Tuti, hogy nem mondtam ilyet, Kate!
 - Nem is mondtad ki, csak gondolod! - felelte mosolyogva.
 - Nem!
 - De igen! - nevetgélt. - Sokszor viselkedsz ám feltűnően! Fel akarod hívni magadra a figyelmet! Olyankor rosszabb vagy, mint egy lány!
Ez fájt... Hogy én rosszabb vagyok, mint egy lány? Micsoda?
 - Ugyan miért tennék ilyet? - kérdeztem.
 - Azt nem tudom... - vallotta be. - Viszont csinálod!
 - Sose csinálok ilyesmit!
 - Jesszus, már észre sem veszed, hogy csinálod! - nevetett fel.
 - Csak egy dolgot mondj! - vágtam rá. - Csak egyetlenegyet, amivel felhívom a figyelmedet magamra!
 - Ó, tudok én többet is! Először is, mindig a hajadba túrkálsz, komolyan, mintha tetves lennél, másodszor pedig folyton csinálod azt a hülyeséget a szemeiddel meg a szemöldököddel. Totális idegesítő. Azután meg...
 - Elég lesz, köszönöm! - vágtam közbe, mire felnevetett.
 - Beismered, hogy igazam van? - vigyorgott rám.
 - Talán. - feleltem.
 - Ez már igazából igent is jelent! - mosolyodott el diadalmasan.
Erre inkább nem mondtam semmit.
 - Jesszus, nem tudsz mit mondani! Ez egy ünnepnap! - nevetett fel és összecsapta a két tenyerét.
 - Nagyon vicces. - mondtam savanyúan.
 - Tudom! - bólintott jókedvűen. - Tényleg nagyon vicces!
Felsóhajtottam és inkább nem mondtam semmit. Ismét.
Ez a hülye sziget!






A következő rész tartalmából:
" - Hát persze, hogy nem tudod! Nem tudsz te semmit! A saját kis álomvilágodban élsz és csak akkor fogsz belőle felébredni, ha golyót lőnek a fejedbe!
 - Mert pont te fogsz meggyilkolni? - csattantam fel.
 - Akár. - vont vállat dühösen.
 - Kösz szépen, te hálátlan dög! - ordítottam.
 - Ne nevezz így, különben...
 - Különben mi? Már most meggyilkolsz? Akkor hajrá, essünk túl rajta, valószínűleg ezzel valóra is váltom az egyik álmodat!
 - Hagyd abba!
 - Azt hiszem, hogy a szívemre kéne céloznod, ahelyett, hogy szétlövöd a koponyámat.
 - Hagyd abba!
 - Bár, talán késsel kéne csinálnod, igaz, hogy véres lenne a kezed, de legalább megmaradna a golyó.
 - Hagyd abba!
 - Ha ezzel megnyugtatlak, nem fogok sikítozni, nehogy lebukj!
 - Fogd már be a pofádat! - ordította.
És ez volt az a pillanat, amikor..."

19. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♠ Kate szemszöge:
 - Kezdjük? - kérdezte Josh és elém állt, amíg én az egyik fa alatt üldögéltem.
 - Már fél órával ezelőtt is elkezdhettük volna, de te "bemelegítettél". - mondtam és az utolsó szó körül a levegőben macskakörmöt csináltam.
 - Muszáj, nem akarom, hogy meghúzódjon egy izmom, vagy ilyesmi. - vont vállat és várakozva nézett le rám.
 - Oké. - sóhajtottam és felálltam.
 - Kést kérek. - mondta Josh és az övemre nézett.
 - Én meg egy PSG1-est. - vágtam rá hirtelen, mire kérdőn nézett rám. - Egy mesterlövészpuska, de ez most mellékes. Nem fogsz fegyvert kapni az első alkalommal, csak edzeni fogsz. Felülés, fekvőtámasz, húzódzkodás és a többi, és a többi.
 - Ez uncsi... - mormogott.
 - Azt hitted, hogy egyből fegyvert adok a kezedbe, Josh? - mosolyodtam el letörtsége láttán. - Az alapoknál kezdjük. Természetesen erős vagy, ez nem kétség, viszont miközben edzel, addig én dumálok a fegyverekről. Ez az első lépés. A második a harc.
 - A harc? Úgy érted, a harc veled? - kérdezte és közben visszafogta a nevetést, de utána kirobbant belőle a kacaj. - Ez komoly? Nem ütök meg lányokat, Kate!
 - Nem is fogsz megütni, mivel jobb vagyok nálad és nem lesz lehetőséged bántani engem. - feleltem.
 - Majd meglátjuk.
 - De meg ám!
Erre elmosolyodott.
 - Nem tudlak komolyan venni, bocsi. Tuti, hogy nem vagy jobb nálam. - vigyorgott.
 - Nem vagyok öntelt, szóval nem fogom fényezni magam. - vontam vállat.
 - Mutasd! - mondta és egy olyan pillantást vetett rám, mint a szellemileg visszamaradottakra.
 - Nem akarlak bántani.
Felnevetett, majd a közeli tisztáshoz húzott.
 - Mutasd! - unszolt.
 - Ez nem így működik. - sóhajtottam fel.
 - Akkor hogyan? - kérdezte és félrebillentette a fejét.
 - Nem így. - feleltem. - Nem tudom csak így spontán csinálni...
 - Akkor haragítsalak magamra? - vigyorodott el.
 - Ne. - ráztam meg a fejem. - Amúgy sem hiszem, hogy menne, ha már előre eltervezed. Azt vettem észre, hogy jobban meg tudod bántani az embereket, ha hirtelen csinálod.
Elvigyorodott, én meg összerezzentem az emlékek miatt.
 - Inkább csinálj néhány felülést. Mondjuk húszat! - sóhajtottam fel végül.
Azzal hátat fordítottam neki és leültem, ő meg néhány pillanatnyi habozás után lefeküdt a fűben, a tarkóján összekulcsolta a kezeit és nekikezdett a gyakorlatoknak.
 - Amúgy, ha ezt azért csinálod, hogy abbahagyjam a dumát, akkor nem jött be! - mondta két felülés között.
 - A francba! - fintorogtam. - Amúgy meg, nem értem, miért lettél ilyen szószátyár, tekintve, hogy az elején még rám se néztél.
 - Az elején. Változások. - mondta és tovább csinálta a gyakorlatokat. - Egyszerűen keresztbehúztad a számításaimat.
 - Miről beszé.... - Csak ennyit bírtam kimondani, mert azután félbeszakított.
 - Kész! Mi a következő? - A hangjából érződött, hogy nem fog velem tovább beszélgetni másról, csakis az edzésről.
 - Fekvőtámasz. Harminc. - feleltem kurtán.
Bólintott és a hasára gördült, majd belekezdett a gyakorlatokba.
 - Kérdezhetek valamit? - kérdezte egy kis idő múlva.
 - Már megtetted. - feleltem.
 - Na, komolyan, kérdezhetek valamit?
 - Mondd! - adtam be a derekam.
Két fekvőtámasz után megszólalt:
 - Miért segítesz nekem?
Egy kis ideig azon agyaltam, vajon mire is gondol igazából, de utána inkább megkérdeztem, mivel nem jutott eszembe semmi értelmes. Azt hiszem, ehhez hozzá kell szoknom, tizenegy-néhány nap alatt már annyira sem fog az agyam, hogy felfogjak egy értelmes kérdest. Te jó ég, mi lesz velem a végén?
 - Mire gondolsz pontosan? - kérdeztem még mindig azon merengve, hogy volt-e már példa arra, hogy valakinek elhaltak az agysejtjei, távol a civilizációtól?
 - Itt az a lényeg, hogy túléld, nem az, hogy segíts másoknak, akik a végén majd megölnek. - mondta és a hátára gördült.
 - Sosem voltam az a személy, aki előre megtervezi a dolgokat és utána cselekszik. Segítek neked, mert te is segítesz nekem. Aztán meg, ha meg akarsz engem ölni, legalább lesz rá esélyed. - elmosolyodtam.
 - Úgy látom, nem tartod valami sokra az életedet. Miért van ez? - kérdezte halkan és közben az eget figyelte.
 - Erről szó sincs. - mormogtam.
 - Valóban? - kérdezte és rám nézett. - Ha nem lenne róla szó, akkor nem segítenél nekem. Sőt, magadat edzenéd, hogy győzhess. De nem teszed.
 - Azért, mert akkor sem lenne esélyem nyerni. - vallottam be. Felhúztam a térdeimet és átfogtam őket a karjaimmal.
Nem mondott semmit.
 - Hiába tennék bármit is, veszítenék. Te is tudod, mindenki tudja. A saját szüleim is tudták, csak nem mondták ki hangosan. Én hitetgettem magam túl sokáig, hogy van bármi esélyem arra, hogy túléljem, pedig ez nem igaz. - folytattam tovább.
Arra gondoltam, mennyire ostoba is voltam, hogy azt hittem, képes leszek hazajutni. Valahogy otthon ez az egész szigetes dolgot teljesen máshogy képzeltem el. Innen nézve már sokkal nagyobb rá az esély, hogy megölnek.
 - Szóval, csak így elfogadod, hogy megölnek? - zökkentett vissza a gondolataim szövevényéből Josh. Annyira elgondolkodtam, hogy még azt sem vettem észre, mikor ült oda elém.
 - Nem tehetek mást. - mormogtam.
Nem mondott semmit.
 - Tudod, annyian vannak, akik azt hiszik, nyomorúságos az életük. Fel sem fogják, milyen mázlisták... - sóhajtottam fel.
 - Úgy érted, nem kell egy hülye szigeten lenniük és nem kell minden nap együttélniük a halállal? - kérdezte.
 - Igen, úgy. Vannak, akik csak azért képzelik borzalmasnak az életüket, mert nem gazdagok, vagy mert nem kaphatnak meg mindent, amit akarnak...
 - Nem becsülik meg, amilyük van. Bele sem gondolnak, milyen azoknak, akiknek muszáj meghalniuk. - suttogta Josh.
 - Senki nem gondol bele, Josh, mert senki nem tudja, mi ez a világ, csak azok, akik már benne élnek. - mondtam halkan. - Vagy halnak.
Egy kis ideig csend volt.
 - Én belegondoltam. De sosem beszéltem róla. Nem mondtam el senkinek, hogy hová megyek. - mondta végül.
 - Csak úgy eljöttél? - kérdeztem meglepetten.
Bólintott.
 - Az utolsó éjszaka kimentem az ablakon, mázli, hogy földszintes házunk van. - halványan elmosolyodott. - Felültem a legelső gépre, ami Miami-ba ment, nem vártam meg a nekem kiküldött magángépet. Valószínűleg, a szüleim most elhordanak mindennek, amiket egy jólnevelt srác nem mond ki lányok társaságában. - rám mosolygott. - A szemükben én egy csavargó lehetek, tuti, hogy azt hiszik, elszöktem. Gyávaság volt.
 - Inkább okos voltál. Én a szüleim képébe mondtam, hogy meghalok, szüljenek helyettem egy új gyereket és, hogy ne várjanak haza, csak a gyászüzenetet. - mondtam. - Megsértettem őket.
 - Ha mégis győznél, akkor visszamennél hozzájuk? - kérdezte halkan. Kék szemei az enyémeket kutatták.
 - Te visszamennél?
Néhány pillanatig mindketten gondolkodtunk, majd különös és valószínűleg soha meg nem ismétlődő összhangban szólaltunk meg:
 - Nem.
 - Miért nem? - kérdezte.
 - Mert, tudom, hogy megváltoznék, képtelen lennék velük élni. - vallottam be. - Nem hiszem, hogy jó dolog lehet egy gyilkossal együtt élni. Márpedig, ha győznék, gyilkos lennél.
Egy pillanatig csend volt.
 - És te, miért nem? - kérdeztem.
 - Mert engem most egész Arizonában rühellnek. Azt is lehet, hogy kitiltanának az egész államból. - mosolyodott el.
Újabb csend következett.
 - De mindegy, úgyis meghalunk. - vont vállat végül. - Mi lesz a következő gyakorlatom?
 - Te döntesz.
 - Micsoda engedékenység! - vigyorgott, mire nekem is mosolyra gördült a szám széle.

18. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Tudom, hogy titeket ez nem nagyon érdekel, de azért megosztom

veletek, hogy a blogom elérte a 700 megtekintést! Köszönöm nektek! :)

Visszatérve a történetre... Remélem, hogy tetszik,

ebben egyetlen szó sincs Kate szemszögéből! :D

Komikat kérek!

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:
A napok eszméletlen gyorsasággal teltek el Kate mellett. Az egész olyan volt, mint egy videófelvételt nézni, ami felgyorsítva megy és nem látsz belőle semmit, csak értelmetlen mozzanatokat és összefolyt festékpacákat. Ez is pont ugyanolyan volt, csak nem egy kasszasikerű filmben, hanem egy idióta szigeten voltunk.
Mire észbekaptam, akkorára már a nap tizedjére is lenyugodott a horizont mögött. Szállásunk erre az éjszakára is ugyanaz volt, mint az előzőek: a föld. Nem a legkényelmesebb, sőt, szerény véleményem szerint büdös szaga van...
Will Scott és a bandája nem tűnt fel újra, Kate-tel pedig legalább két napja nem kaptunk össze, ígyhát jelenleg minden simán ment. Találtunk kaját, meg mindig tudtam tüzet csiholni, szóval, mindent összevetve mégsem volt olyan rossz itt, mint azt gondolni mertem Arizonában.
 - Gondolkodtál már azon, miért ilyen a tűz színe? - kérdezte Kate halkan és tekintetét a lángcsóvákra szegezte, mint minden este.
 - Soha. - vallottam be, majd mosolyogva hozzátettem: - Elég mély gondolataid vannak. Talán...
 - Nem vagyok sem emós, sem gót. - vágta rá és végignézett a ruháin, amik messze megcáfolták a hallottakat. Mindig sötétbarna, fekete vagy sötétkék cuccokat hordott, néha már azon agyaltam, hogyan bírja ki ilyen sötét ruhákban a napon...
 - Meggyőző. - motyogtam, mire vágott egy fintort és kivette a hajgumit vörös hajából.
 - Csupa víz vagyok. Még mindig. - mormogta.
 - Már bocsánatot kértem. Háromszor. - feleltem vigyorogva.
 - Négyszer. - helyesbített. - De még nem bocsátottam meg neked. - rám emelte a tekintetét. - Nem volt szép, hogy belelöktél a tóba, Josh.
Óóó, igen, a tó. Reggel elindultunk nyugat felől errefelé és útközben rátaláltunk egy majdhogynem kör alakú tóra. Elég nagy volt, de nem volt nagyon mély. Természetesen beleugrottam, majd megragadtam Kate bokáját és berántottam magam után. Mosoly terült szét az arcomon az emlékek miatt.
 - Igazából, nem belöktelek, hanem berántottalak, másfelől pedig, nem szépre, hanem viccesre szántam. - vigyorodtam el, ő meg grimaszolva a vállára húzta a haját, hogy megszárítsa.
 - Vicces volt. - mondta egy kis idő múlva. - De máskor szólj, ha be akarsz rántani egy ismeretlen tóba.
 - Úgy lesz. - bólintottam.
Néhány percig csend volt, Kate tovább szárítgatta magát, én meg figyeltem.
 - Vigyázz, nehogy kigyulladjon a hajad, az is lehet, hogy nem vennénk észre, mert ugyanolyan színű, mint a tűz. - vigyorogtam rá.
 - Talán, észrevenném, ha leégne a hajam, ha másról nem, hát a forró hőmérsékletről. - vágott vissza.
 - Ugye tudod, hogy akkor hamarabb megszáradnál, ha levennéd a pulóveredet? Ha kell, elfordulok, vagy ilyesmi. - váltottam témát vállvonogatva.
 - Ja, persze. Nem, mintha csuromvizesen, nem látszott volna át az egész ruhám. - mormogta olyan halkan, hogy alig hallottam. - Szerintem már tök mindegy, hogy elfordulsz, vagy sem.
 - Tényleg, igazad van, teljesen mindegy. - ugrattam, mire arcát a tenyerébe temette. - Mi van?
 - Semmi. - felelte és felemelte a fejét.
 - Rosszul hazudsz. - mondtam.
 - Ezt még senki sem mondta. - vonta fel a szemöldökét és elmerengve nézett a tűzre.
 - Most is hazudsz? - kérdeztem, mire felnevetett.
 - Nem. - nevetgélt.
 - Azt ne mondd, hogy megilletődtél. - ugrattam, mire rám emelte a tekintetét.
 - Én, soha! Soha, de soha nem pirulok el! - mondta hangosan, mintha ezzel is azt bizonyítaná, mennyire igaza van.
 - Persze. - hagytam rá.
 - Komolyan.
 - Minden lány elpirul. - mondtam.
 - Én nem. - rázta meg a fejét.
 - Akkor sem, ha azt mondom, hogy ne menj vízbe ebben a ruhában, mert teljesen átlátszik, ha víz éri? Nagyjából annyira takart, mintha fehérneműben lettél volna.
 - Most csak hazudsz. - vont vállat. - Annyira azért nem látszott át.
A francba, ez nem jött be...
 - Inkább, aludj! - mondtam végül, mire diadalmasan felnevetett, de nem mozdult.
 - Nem fogsz elvinni a vízhez és beledobni, ugye? - kérdezte halkan.
 - Jó ötlet. - vigyorogtam, mire rám kapta a tekintetét. - Nem foglak bántani, nyugi. Megerőszakolni sem foglak.
 - Ez megnyugtató. - mormogta mosolyogva. - Én viszont, lehet, hogy...
 - Megerőszakolsz? - röhögtem fel.
 - Nem. - nevetett ő is. - Majd, leütlek valamivel. Sokkal könnyebb veled kijönni, ha horkolsz.
 - Nem horkolok. - vágtam rá.
 - Oké, oké. Sokkal könnyebb kijönni veled, ha alszol. - helyesbített és hátradőlt a földön. A haja szétterült a feje körül és tényleg olyan volt, mintha a tűz lángjai lennének.
 - Veled is, ha nem beszélsz, mert akkor mindig elrontot a külsőd által keltett összhatást. - mondtam.
 - Nem fogok elpirulni, ha hazudozol, Josh! - sóhajtott fel és lehunyta a szemeit. - Itt - mutatott a homlokára. -, megérzem, ha hazudnak.
 - Akkor rosszul érzed. - jegyeztem meg. - Komolyan beszélek.
 - Blablablabla... - motyogta és ásított egyet. - Kipurcanok.
 - Hajrá! - ugrattam, mire felnevetett.
 - Imádom, amikor ilyen kedves vagy. - vigyorgott.
 - Imádod? - vontam fel az egyik szemöldököm, de ezt ő nem láthatta, mert még mindig le volt hunyva a szeme. - Ezt úgy értem, imádsz engem.
 - Értsd, ahogy akarod. Bármit is mondanék, kiforgatnád a szavaimat.
Hihetetlen, hogy ilyen sablonos legyek. Alig tíz nap alatt ki lehet ismerni? Hűha... Ez lehangoló.
 - Ez igaz. - bólintottam még mindig az előző gondolatmenetemen agyalva. - Szóval, szerelmes vagy belém?
Olyan hangosan nevetett fel, mint addig még soha.
 - Sose hittem volna, hogy ilyen süket vagy, Josh. - mondta nevetve. - Eszméletlen...
 - De igaz? - ugrattam.
 - Ne is álmodozz róla! - rázta meg a fejét.
 - Talán a lányokat szereted? - kérdeztem komoran, mire felpattant a szeme és újra felült.
 - Nem, a cicákat. - mondta mosolyogva.
 - Most, komolyan! Nem foglak kigúnyolni, Kate! A lányokat szereted? - kérdeztem komolyan.
Úgy tűnt, azt hiszi, csak hülyülök, mert újra felnevetett.
 - Hagyd már ezt! - mosolygott unottan.
 - Akkor válaszolj! Nem fogok ítélkezni.
Felállt és odasétált mellém, majd leült. Keskeny vonallá préselte össze a száját.
 - Josh, az igazság az... - mondta halkan és tekintetét a homokra szegezte. Na, ne, nehogy azt mondja... -, hogy... - vett egy nagy levegőt és rám nézett. - ... a fiúkat szeretem, Josh!
Felnevetett, én meg fellélegeztem. Nem, mintha szerelmes lettem volna belé, de jobb tisztában lenni a helyzettel, azzal, hogy bepróbálkozhatok nála, ha nagyon unatkoznék és nem lenne mivel eltöltenem az időmet.
 - De, nem vagyok beléd szerelmes, és nem is leszek. - mondta és felszegte az állát.
 - Ugyan már! Belém minden lány szerelmes!
 - Valószínűleg a szerénységed miatt. - forgatta a szemeit és újra lefeküdt, de a térdeit felhúzta.
 - Az arcom és a testem miatt. - vigyorogtam rá, de újra lehunyta a szemeit.
Egy kis ideig csendben volt és már azt hittem, hogy elaludt.
 - Tuti, hogy a szerénységed miatt. - mosolyodott el. - Meg azért, mert hagyod őket aludni.
Vettem a célzást, viszont azért sem hagytam, hogy elaludjon.
 - Vagy pont azért, mert nem hagyom őket aludni. - jegyeztem meg.
 - Ez meg mi a francot jelent? - kérdezte, de utána rájött, mert felnevetett. - Azt hiszed, hogy azért zúgnak beléd a csajok, mert lefekszel velük?
 - Nem tagadom. - vontam vállat, mire felnevetett.
 - Szexista vagy. - mondta mosolyogva.
 - Ez nem igaz!
 - Dehogyisnem. Valld csak be, hogy szexista vagy, mi? - vigyorgott unottan.
 - Nem! - védtem magam. - Ha az lennél, akkor már te is az ágyamban kötöttél volna ki.
 - Nincs is ágyad, Josh! - nevetett fel. - Amúgy meg, hatalmas mákod lenne, ha megkaphatnál.
 - De sokat beképzelsz magadnak! - mormogtam.
 - Nem én mondtam, hogy azért szeretnek a... az ellenkező nemből, mert lefekszem velük.
 - Nem csak azért, mert lefekszem velük. - mondtam.
 - Szerintem ejtsük a témát. - vetette fel.
 - Végre, egy jó ötlet! - sóhajtottam fel. - Amúgy...
 - Ahhh, Josh! Hagyj már! A témát túltárgyaltuk, aludni akarok! - mondta kissé nyűgösen, de nem olyan nyűgösen, mint a többi lány. Ezt hogyan csinálja?
 - Csak azt szeretném kérdezni, hogy a régi ajánlatod áll-e? - mondtam, mire kinyitotta barna szemeit és rám nézett.
 - Milyen ajánlat? - kérdezte.
 - A... az az ügy a kiképzéssel kapcsolatban. Még most is úgy gondolod, hogy segítesz nekem? - kérdeztem feszengve.
 - Ja, hogyne. Amennyiben hallgatsz rám és nem okozol sebesüléseket magadnak vagy nekem, akkor szívesen segítek neked. - vont vállat és újra lecsukta a szemeit. - Jó móka lesz.
 - Ja, móka... - mormogtam. Hogyan lehet ez móka? - Mikor kezdjük?
 - Holnap. Minél hamarabb, annál jobb, nemde? Legyél egy kicsit lelkesebb, Josh! - vigyorgott lecsukott szemmel.
 - Juhhéééé! - mondtam és a hangom egy kicsit magasabbra szökött, mint általában. - Megfelelt?
 - Meg. - mondta nevetve.