2. rész

Sziasztok!

Először is szeretnélek tájékoztatni titeket, hogy ezentúl majd mindig írok egy ilyen kis szöveget :)

Másodszor pedig szeretnélek megkérni titeket, hogy szánjatok az időtökből néhány percet arra, hogy írjatok néhány kommentet, hogy tudjam, érdekel-e titeket a történetem. Szívesen fogadok negatív és pozitív kritikákat és tanácsokat is!

○•Nóri•○

A szobámban leroskadtam az ágyamra és legszívesebben zokogtam volna, de az utóbbi napokban már annyit sírtam, hogy már képtelen voltam egy újabb könnyet elhullatni.

Amikor már öt perce üveges tekintettel bámultam magam elé, inkább úgy döntöttem, összecsomagolok. Előkotortam az ágyam alól a három nagy utazótáskámat, ugyanis szigorúan meg volt hagyva, hogy csupán három táskát vihetünk magunkkal. Kiszedtem az összes farmeromat a szekrényből és beleraktam őket az egyik táskába, majd ráraktam egy halom pulóvert és pólót, majd a többi szükséges holmit. Amikor már két táskát telepakoltam és az utolsót is félig, akkor átsétáltam a fürdőszobába és összeszedtem a szükséges cuccokat. Nem raktam se sminket, se ékszert, hiszen egy veszélyekkel teli szigeten ezek lesznek a legkevésbé hiányzó dolgok.

 - Kate! - hallottam meg anyu halk hangját az ajtó mögül.

 - Gyere, anyu. - szóltam oda neki, majd gyorsan hátrasimítottam a hajamat és kihúztam magam, remélve, hogy nem tűnök olyan gyámoltalannak, ahogy belül érzem magam.

 - Mit csin... - csak ennyit mondott, mert utána meglátta a telepakolt táskákat és újra láttam megcsillanni a szemében egy könnycseppet.

 - Ne sírj, mama. - mondtam, majd megöleltem. - Nyugodj meg, ne aggódj!

 - Hogyan tudsz ilyen erős lenni? - most már a vállamon zokogott.

 - Nem tehetek mást. És, hé, nézd a jó oldalát! - próbáltam jókedvet csempészni a hangomba, kis sikerrel sikerült is. Kíváncsian nézett rám. - Legalább elhagyom a várost. Végre, életemben először elhagyom Chicagót, sőt az egész államot, ráadásul még a kontineset is. Hűha...

Halványan elmosolyodott.

 - Szeretem, amikor ilyen optimista vagy. - szipogta.

Egy percig mindketten csendben voltunk. Hallottam, ahogy apu súlyos léptekkel ránehezedik a lépcsőfokokra, majd megáll az ajtóm közelében.

 - Hiányozni fogsz, mama. Kinek fogom kiönteni a szívemet, ha valami bánt? - kérdeztem halkan. - Kitől fogok tanácsot kérni?

 - Majd bepótoljuk, ha hazajöttél. - suttogta.

Felsóhajtottam.

 - Kérlek, ne éld magad bele nagyon ebbe az egészbe, anyu. Mindannyian tudjuk, hogy valószínűleg nem jövök vissza.

 - Nem mondhatsz ilyet!

 - De igen. Te mondtad nekem régen. - mosolyodtam el, mire ijedten nézett rám. - Azt mondtad, amikor kicsi voltam, hogy inkább mondjam mindig az igazat, minthogy hazudjak. Én az igazat mondom.

 - Mi lesz velünk nélküled 4 hónapig, Kate? - szomorodott el és egy újabb könnycseppet törölt le az arcáról.

Ahogy így kimondta, hogy 4 hónapig távol leszek rettentő hosszú időnek tűnt, viszont tudtam, valamilyen formában gyorsan el fog telni a 120 nap, de csak azért, hogy a halál gyorsabban utolérjen...

 - Úgy érted, nem lennétek meg egy szeszélyes tinédzser nélkül? - ugrattam.

 - Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét.

 - Mindegy, ejtsük a témát. - sóhajtottam. - Reggelizünk? - indultam meg a konyha felé. - Ezt az egészet majd később megbeszéljük.

 - Nincs mit megbeszélnünk, Kate. Nem hagyjuk abba a reménykedést. - emelte fel a hangját anyu.

Nem feleltem, mert nem akartam megbántani. Tudtam, hogy csak ezt mondja, hogy reményt öntsön belém, de ő is pontosan tisztában volt a helyzettel, hogy valószínűleg holnap örökké elhagyom őket. Nem fogok ide visszajönni soha, legalábbis élve biztosan nem...





1. rész

Zihálva ültem fel az ágyban.
A valóság a rémálmaimhoz képest sokkal megnyugtatóbb volt -, még akkor is, ha tudtam, hamarosan meghalok. A szobám a lehető leghétköznapibb hely volt ebben az őrült világban, de tudtam, hogy ezt az egész szobát, az otthonomat, a szüleimet, mind itt fogom hagyni. Itt kell hagynom.
Próbáltam kizárni ezeket a nyomasztó gondolatokat, habár mindig újra és újra a felszínre tőrtek. Féltem, sőt a félelem ahhoz képest, amit igazán éreztem olyan volt, mintha egy kiscicát hasonlítanánk egy oroszlánhoz. Én rettegtem. Rettegtem a jövőtől, az utazástól, a társaimtól, az őröktől -, akik majd észrevétlenül fognak közöttünk ólálkodni -, de legfőképpen az időtől. Kicsivel több, mint 24 óra múlva minden meg fog változni.
Felsóhajtottam és az órámra néztem. A villogó számok átragyogtak a szoba sötétjén. Hajnali három óra volt. Már vagy egy hete mindig ekkor ébredtem fel. A rémálmok nem engedték, hogy 4-5 óránál többet aludjak. Mindig ugyanaz az álom kínzott. Egy ismeretlen szigeten voltam, körülöttem ismeretlenek és gyilkos pillantásokat vetettek rám. Amikor már a gyilkosok körbevettek, nagyjából akkor riadtam fel mindig.
Kikászálódtam az ágyból és elindultam a konyhába. Lassan végigvánszorogtam az emeleten és közben elhaladtam a szüleim szobája előtt.
 - Annyira féltem őt, Tom. - szipogott anyu. Anyu -, Lucy White - mostanában mindig sírt, amikor azt hitte, hogy nem veszem észre. Néha-néha letörölt az arcáról egy-egy könnycseppet, amikor félrenéztem.
 - Az elmúlt 8 évben eléggé kiképeztük, Lucy. - mondta apu.
Valahogy nem volt kedvem tovább hallgatni őket, úgyhogy lementem a lépcsőn és leültem a konyhapult melletti 4 bárszék egyikére.
Apu -, Thomas White - rendíthetetlenül hitt abban, hogy sikerült eléggé kiképeznie az előttem álló borzalmakra. 8 éves korom óta minden szabad másodpercet a pincében töltöttem és gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. Tudtam, hogy jó vagyok -, hiszen néhány másodperc alatt sikerült 5 kést eldobnom az előre kijelölt helyekre, vagy elég volt egyetlen másodperc, hogy tökéletesen lőjjek egy pisztollyal -, de a jó nem elég. Sosem szépítettem a helyzetemet, tudtam, hogy halálra vagyok ítélve.
Ez a gondolat már legalább 6 hónapja nyomaszt, szóval már kezdtem hozzászokni. 6 hónapja, hogy tudom, Kiválasztott vagyok.
A Kiválasztottak 10 fiatalból állnak. 10 fiatalt kiválaszt a KEV (Kiválasztottak Egyesületének Védelme) az 50 államból. 8 éve alakult meg ez a szervezet és azóta mindig kiválasztják a kellő számú 16-18 év közötti fiatalokat, hogy elvigyék őket egy lakatlan szigetre, ahol 120 napot kell eltölteniük, mielőtt meghalnának. Csupán egyetlen éli túl, legalábbis azt mondják.
Nem beszél senki sem arról, hogy mi történik a Kiválasztottakkal, hiszen elmondják nekik, ami a szigeten történik, az ott is marad.
6 hónappal a szigetre indulás előtt elküldik a 10 fiatalnak a levelüket, amelyben szívélyesen üdvözlik a Kiválasztottak vad - és halálos - életében. Csupán egy levél és egy lap -, amelyre ráírták, hogy mit vihetünk magunkkal - kerül a nyilvánosság elé, azután a részleteket csak a 10 Kiválasztottnak mondják el.
Amikor már reszkettem az idegességtől úgy döntöttem, inkább visszamegyek a szobámba, majd letusolok.
Amikor már a zuhany alatt álltam, a forró víz hatására valamelyest kiürült a fejem, ennek határozottan örültem.
Amikor végeztem felöltöztem, a vörösesszőke hajamat összekötöttem, majd lementem a földszintre, felvettem a cipőmet és a pincébe vettem az irányt.
Az alagsor valamikor tele volt mindenféle lommal, de, amikor kiderült, hogy a KEV bárkit kiválaszthat -, köztük a szüleim egyetlen lányát is -, apu mindent kirámolt, eladott és elajándékozott, hogy egy szabad helyünk legyen. A pincét apu teleszerelte papírbábukkal, a falakra köröket festett -, olyanokat, amik a darts táblákon vannak -, sőt még egy golyóálló falat is beszerzett, bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta. Valószínűleg a fallal együtt szerezte be azt a tömérdek mennyiségű fegyvert is, valamint a hangtompítókat és a töltényeket.
Odamentem a nagy, régimódi szekrényhez -, ami mellesleg az egyetlen bútor volt az egész pincében - és kivettem a késes dobozt. A doboz egy ártalmatlanul kinéző papír doboznak tűnt kinézetre, viszont benne legalább 20 különböző kés és tőr lapult.
 - Te már itt vagy? - hallottam meg apu hangját az ajtóból.
 - Igen, nem tudtam aludni. - vallottam be.
 - Akkor egy kör? - próbált apu lezseren viselkedni, több-kevesebb sikerrel.
 - Persze. - bólintottam.
 - Akkor gyerünk! - odaállt a falhoz. - Próbálj meg épen hagyni minden testrészemet.
 - Tudod, hogy ez már jól megy. - sóhajtottam és felkaptam az első kést és eldobtam, majd a másodikat és a harmadikat is. Éles hangon fúródtak bele a pengék a betonfalba.
 - Jó! - kiáltott fel apu és ellépett a faltól. - Egész jó.
A betonba beleálltak a kések és sorban egymás után alkottak egy tökéletlen elipszist, pontosan egy emberi alak rajzolódott ki belőlük.
 - Kösz. - motyogtam. - Apu, kérlek, válaszolsz egy kérdésemre?
Elsétáltam mellette és sorban leszedegettem a késeket a falról.
 - Persze, Kicsim. - felelte apu halkan.
 - De csak őszintén, oké? - vettem egy mély lélegzetet - Mennyi az esélyem?
Egy pillanatig csend volt, csak a kések csörgése hallattszott, ahogy a dobozba hajítottam őket.
 - Erre nem szabad gondolni, Kate.
 - De tudni szeretném a véleményedet, apu. Van esély arra, hogy visszajőjjek?
 - Persze! - vágta rá, de utána meglátta az arcomat. Nem tudom, hogy mit olvasott le róla, de végre kimondta azt, amit már amúgy is tudtam.
 - 1 a 10-hez. - csak suttogott, de meghallottam.
Bólintottam és visszavittem a dobozt a szekrényhez, majd elindultam az emeletre.
 - Nekem még össze kell csomagolnom. - motyogtam, miközben felmentem a lépcsőn, de az agyam még mindig apu szavain kattogott: 1 a 10-hez az esély, hogy életben maradok...

Bevezető

Sziasztok!
Úgy döntöttem, írok egy történetet egy lányról, Catherine 'Kate' White-ról. A történet legtöbb része egy trópusi szigeten fog játszódni, ami távol van a civilizációtól. Kate egy 16 éves lány, aki azon különleges - vagyis inkább szerencsétlenül különleges - személyek közé tartozik, akik az úgymond "Kiválasztottak" táborát erősítik. A kiválasztottakat egy szigetre viszik el (összesen 10 kiválasztottat) és ott kell nekik boldogulniuk. A 10 fiatalnak már amúgy is nehéz dolguk van, hiszen nem bízhatnak senkiben, de ráadásul még a szigeten élő több száz őrtől is tartaniuk kell, akik megakadályozzák, hogy elszökjenek a trópusi börtönükből.
Ebben a történetben nyomon követhetitek Kate életét, azt, hogyan tud helytállni 9 társával, valamint a szigeten őrködők tömegében.
Vajon életben tud maradni az ellenségek között? Vajon képes lesz legyőzni a lelkiismeretét és meg tudja védeni magát azoktól, akik az életére tőrnek?
Mindenre választ kaphatsz ebben a lehengerlő történetben.


Komikat kérek, hogy tudjam, folytassam-e a történetet! :)