36. rész

Sziasztok!

Végre meghoztam a legújabb részt!

Egy kicsit hosszabb, egy kicsit érzelmesebb.

Előreláthatólag ezentúl megint minden szombaton

jelentkezni fogok és nem fogok eltűnni!

Utólag is Kellemes Ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak! :D

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

Örömmel verekedtem volna egyet azzal, aki ezt a baromságot kitalálta.

Be kellett vallanom, hogy bármennyi idő is telt el azóta, hogy megtaláltam Kate-et a parton feküdve az egyik éjszaka, képtelen voltam nem arra gondolni, akárhányszor ránéztem. (Ez pedig elég sokszor előfordult mostanság.) Képtelen voltam nem arra az összetört Kate-re emlékezni, arra a lányra, aki védtelenül feküdt egymagában, mintha minden erejétől megfosztotta volna az, hogy a nap eltűnt az égboltról. De éppen olyan gyönyörű volt aznap éjjel, mint amennyire elhagyatott. Meg persze, titokzatos.

Egyáltalán nem tudtam elképzelni, mi az a múltjában, amit szégyell, amit legszívesebben eltemetne örökre egy helyre, ahol senki se találja meg.

Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem voltam kíváncsi, és gonosz módon egy picit reménykedtem benne, hogy egyszer majd megint meggyengülve találom, éppen abban a pillanatban, amikor nem ordít rám, ha hozzáérek. De az én reményeimmel pontosan ellentétesen, Kate minden nap egyre jobban kezdett hasonlítani arra a Kate-re, akit megismertem. Egyre többször mosolygott és nevetett, ismét viccelődött és határozottan azt a benyomást keltette, hogy remekül van. És határozottan úgy viselkedett, mintha az a bizonyos éjszaka meg se történt volna. Másnap, amikor felébredtem, ő már ismét életvidám volt. Igazából, egy teljes pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy talán két Kate létezik a szigeten és mindig váltogatják egymást. Persze, nem mintha ez reálisan hangzott volna, de egyszerűen képtelen voltam bárhogyan is megmagyarázni azt a gyökeres változást, amit egyetlen éjszaka alatt képes volt produkálni.

 - Soan? – kérdezte Kate, amikor most megállt mellettem. Ránéztem és balra mutattam.

 - Elmentek Amyvel „sétálni”. – macskakörmöt készítettem az utolsó szóhoz a levegőben.

 - Miért mondod így azt, hogy sétálni? – kérdezte halványan mosolyogva. Ilyenkor olyan barátságos volt az arca, hogy kis híján én is elvigyorodtam. Majdnem.

 - Szerinted miért?

 - Nem hinném, hogy éppen szeretkeznek egy fa tövében, ha erre célzol. – félrebillentette a fejét és leült velem szemben. – Soan nem olyan.

Akaratlanul is kirobbant belőlem a nevetés.

 - Mi van? – felhúzta az egyik szemöldökét.

 - Miért gondolod, hogy Soanról beszéltem? Amyből kinézed, hogy olyan lenne?

Egy pillanatnyi habozás után bólintott egyet.

 - Nem kedveled? – kérdeztem jókedvűen.

 - Ki nem állhatom. – vallotta be angyali mosollyal. – Egyszerűen nem tudom elviselni azt a hangot, amit kiad, amikor megszólal… - a szemeit forgatta.

 - Nem lehet mindenki olyan, mint te. – mondtam nevetve. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon örülnék-e, ha mindenki olyan lenne, mint Kate… Nem találtam a választ.

 - Tudom, Josh, de akkor sem kedvelem. El sem tudom képzelni, mit lát benne Soan.

Kissé meglepetten néztem a barna szempárba.

 - Honnan tudod, hogy szereti? – kérdeztem lassan.

 - Nem volt nehéz kitalálni. – vállat vont. – Nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek látszok, Josh. Felismerem az ilyesmit.

Egy teljes pillanatig vártam, hogy elmondja, pontosan tudta, hogy szerelmes vagyok belé, de nem mondott semmit. Úgy döntöttem, érdemes kellemesebb vizekre evezni…

 - Szóval, négyen vagyunk itt és mégis kialakult a lányviszály. – mondtam.

 - Azt ne mondd, hogy te és Soan puszipajtások vagytok. – elfordította a tekintetét és a fák rengetege felé nézett. A szél az arcába fújta a haját, de nem igazította meg. Szinte fájt a kezem, hogy megtegyem helyette. – Bár mostanában nagyon sokat susmusoltok együtt.

 - Susmusolunk? – vontam fel a szemöldökömet.

 - Susmusoltok. – bólintott egyet és a levegőbe írta a szót kecses ujjaival. – Tudod, amikor az emberek halkan beszélnek egymással, nehogy egy harmadik fél is hallja. Ti pontosan ezt csináljátok.

 - Tudom, hogy mit jelent. – legyintettem egyet. – De nem szoktunk susmusolni.

 - Nos, ha te mondod. – vállat vont.

Egy ideig mindketten csendben voltunk. Ő még mindig a fákat nézte, én meg őt.

 – Szerinted ez hányadik nap? – kérdezte elmélázva.

Rám pillantott.

 - Nem tudom, Kate. Miért?

 - Semmi. – megrázta a fejét és gyorsan felállt.

 - Ha tényleg semmi lenne, akkor nem kérdezted volna. – állapítottam meg.

Szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna Soanék kibukkantak a fák közül, amerre Kate az imént nézett. Talán látta őket?

 - Felébredtél? – Soan mosolyogva nézett Kate-re.

 - Azt hiszem. – Kate vállat vont és egy rövid pillanatra Amyre nézett, majd vissza Soanra. Tényleg nem kedvelte a lányt. – Persze, szerintem nem hiányoztam egyikőtöknek sem.

Elmosolyodott.

 - Mi csak... – Soan Amyre nézett, majd rám és vissza Kate-re. Zöld szemeiben zavarodottság ragyogott.

 - Sétáltatok, tudom. – Kate legyintett egyet. – Ne zúdítsd rám az érzelmeidet, mert megfájdul a fejem.

Amy valamilyen egészen furcsa hangot hallatott. Kate felé fordult.

 - Te is kipihented magad, Amy? – Kate szeme rávillant.

 - Igen, jól aludtam, köszönöm. – Amy bólintott egyet, világos haja a szemébe hullott.

 - Jó neked. – Kate felsóhajtott. – Én folyton azt álmodom, hogy embereket ölök.

Vállat vont, mintha ez lenne a leghétköznapibb dolog.

Egy percig mindannyian csendben voltunk.

Kate felnevetett.

 - Azt ne mondjátok, hogy már hajnalban sikerült mindenkit elhallgattatnom. – végignézett rajtunk. – Miért nem susmusoltok?

Nevetve rám nézett, majd megfordult, kelletlenül magával húzta Amyt a fák felé, közben pedig arról beszélt, hogy mennyire unja az életét.

 - Boldognak tűnik. – állapította meg Soan. – Talán elmondtad neki?

 - Nem. – megráztam a fejemet. – Honnan a fenéből gondolod, hogy éppen attól lenne boldog, ha elmondanám, hogy szeretem?

 - Csak azt hittem. – vállat vont. – Nem is tudom… - megrázta a fejét, a kezeit a zsebeibe dugta és elnézett a lányok felé. Követtem a tekintetét.

Amy kétségtelenül fejlődött, ehhez kétség sem férhetett, egyre jobban tudott harcolni, de természetesen semmiképpen sem lehetett olyan jó, mint Kate. Nem hozhatta be azt a megannyi évet néhány hét alatt, amit Kate kemény gyakorlással töltött. És ez látszott is. Amy félt, félt, hogy fájdalmai lesznek, hogy eltöri valamelyik csontját vagy, hogy lehorzsolódik a bőre. Kate viszont magasról tett rá, hogy mi történik vele. Legalábbis látszólag.

Amy felsikkantott és a fűre hullott, ahogy Kate kibillentette az egyensúlyából.

 - Ne add fel, ennyi idő alatt már megöltelek volna! – Kate fölé hajolt és várta, hogy a másik lány feltápászkodjon a földről, de nem tette.

 - Fáradt vagyok! – makacskodott Amy.

 - Csak most kezdtük. – Kate hangjából kihallatszott a felháborodottság.

 - Tudom, de… - Amy halkabban beszélt, hogy mi ne halljuk. Kate elfordította a fejét és ránk nézett, majd kirobbant belőle a nevetés.

 - Ne már… Jesszusom! – Kate kacarászva húzta fel a földről Amyt.

Amy motyogott valamit, amit nem hallottam, mire Kate még jobban nevetni kezdett. Eltakarta az arcát a hajával, amiről úgy tűnt, mintha még mindig kisgyerek lenne. Aranyos volt.

 - Oké, oké, rendben! – Kate nevetve sétált oda hozzánk Amyvel. – Soan, hé, sétálunk egyet?

Meglepetten néztem Kate-re, majd Soanra, majd Amyre és vissza Soanra. Hogy mi?

 - Ja, igen. – Soan zavartan lépett Kate mellé, aki szélesen vigyorogva lökte meg Amyt, aki így kis híján elesett, de végül aztán, csak tántorogva közelebb lépett hozzám.

Kate Soan vállára tette a kezét és megfordította, majd belekarolt és bevonszolta a fák közé. Nem igazán éreztem magam jól, sőt, legszívesebben addig ütöttem volna valakit, amíg az elveszti az eszméletét, vagy körbehánytam volna a partot, de azt hiszem, a verekedési vágy nagyobb volt. De a legközelebbi ember csakis Amy volt. Amy, aki most mellettem álldogált, olyan vörösen, mint egy paradicsom.

Unottan ránéztem és vártam, hogy mondjon valamit. De csak azért, hogy ne unatkozzak annyira.

 

 







♣ Kate szemszöge:

 - Milyen volt Chicago? – Soan zöld szemei rám villantak. Felhúztam a lábaimat a fatörzsön, ahol ültünk.

 - Jó, nagyon szép hely, persze nincs Tower Bridge, vagy Szabadságszobor, de imádtam ott. Elég esős hely, viszont az volt az otthonom, ott élnek a szüleim és én ott éltem. – feleltem.

 - És oda is mész vissza?

 - Nem megyek vissza Soan! – nagyon fáradtnak éreztem magamat és erre bizony az is közrejátszott, hogy képtelen voltam az alvásra. – Meghalok itt. Sose megyek oda vissza.

 - Kishitű vagy.

 - Na ja, meg halott is.

 - Pesszimista. – ellenkezett.

 - Szörnyeteg.

 - Kedves.

 - Szemét. – makacskodtam. Akkor úgy éreztem, hogy Soan egyáltalán nem úgy lát engem, ahogy én. Méghogy én kedves? Hogy mi?

 - Szerelmes…? - tétovázott.

 - Nem vagyok beléd szerelmes. – zavarodottan néztem zöld szemeibe. – Ez hülyeség.

Nem mondott semmit.

 - Már… mármint nem úgy értem. – magyarázkodtam, amikor rájöttem, mennyire félreérthető volt ez az utolsó mondat. – Kedves fiú vagy, meg minden, de nem hinném, hogy én egyáltalán képes vagyok olyasmire, mint a személyes ragaszkodás vagy a szeretet, pláne nem a szerelemre. – megráztam a fejemet. – Nem, ezeket az érzéseket réges-régen elvesztettem.

 - Bárki képes a szerelemre.

 - Én nem. – határozottan dühös lettem. – Te Amyt szereted.

Láttam, ahogy elsápad.

 - Elmondtad neki is? – suttogta.

 - Nem – fintorogtam. – Ennyire azért nem vagyok rohadék. De kösz.

 - Nem úgy értettem. – Soan halkabban beszélt. – Bocs.

 - Mindegy. – felsóhajtottam és a földet kezdtem rugdosni. Azt mindig is tudtam, hogy én nem vagyok egy együttérző típus, de az, hogy mások is ezt gondolják rólam, valahogy sosem volt számomra ismert dolog. Persze, ezt ráfoghattam arra, hogy három éve nem jártam iskolába, hanem magántanuló voltam. Tulajdonképpen, csak akkor találkoztam emberekkel – a szüleimen kívül -, ha el kellett mennem valahová.

 - Tényleg bocs. – szabadkozott tovább Soan.

 - Semmi gond, komolyan. – legyintettem egyet. Vettem egy nagy levegőt és megpróbálkoztam a témaváltással. – Szóval, te kedveled Josht? Csak azért, mert nagyon sokat sus… beszélgettek mostanság.

 - Nem tudom, mi az a susbeszélgetés, de haverok vagyunk.

 - Aham… - bólintottam. Eszembe jutott, hogy soha életemben nem tudtam, mit jelent az, hogy haverok… De most komolyan, miért nem azt mondja, hogy barátok, miért haverok? Mi a különbség a kettő szó között? Hahó, a szótárban is ugyanolyan jelentése van! Értelmetlen…

 - Kedveled őt? – zökkentett vissza Soan a gondolataim közül.

 - Mármint kit? – megráztam a fejemet, hogy egy kicsit összeszedjem magam.

 - Mármint Josht. – Soan zöld szemei nem néztek rám.

Mi? Josht? Én nem vagyok Amy, aki már-már annyira belezúgott abba a szerencsétlen fiúba, „hogy elalvás előtt is rá gondol”, ahogy ő magyarázta nekem néhány perccel ezelőtt a tisztáson.

 - Milyen értelemben? – megköszörültem a torkomat zavaromban. Tehát már eljutottunk odáig, hogy az uncsi érzelmeinkről beszélünk?Ez már a haverság kategória?

 - Kedveled. – Soan még csak nem is kérdezte, hanem megállapította.

 - Kedves. Mostanság. – feleltem vállat vonva. Valójában tényleg az igazat mondtam. És ő is. Kedveltem Josht, amikor ilyen kedves volt és nem akart megverni, vagy legalább eltörni a kezemet a szorításában. De nem voltam belé szerelmes, sem senki másba.

 - De nem úgy, Kate… - Soan elmosolyodott. Valószínűleg azt gondolta, hogy nem értem, mit kérdezett.

 - Miért érdekel? – kérdeztem kissé dühösen, pedig nem is így terveztem…

 - Csak kérdeztem… - védekezően felemelte a kezeit.

 - Kedves. – ennyit tudtam kinyögni, majd elfordítottam a tekintetemet. Hát, ha érzelmek, akkor beszéljünk érzelmekről! Nem csak ő tudja kihozni a sodrából a másikat azzal, hogy az érzelmekkel nyaggatja. – Amúgy, meglep, hogy ennyire jóba lettél Joshsal. Persze, nem mintha zavarna, csak meglepő.

 - Miért meglepő? – Soan szemei valahogy nagyobbaknak tűntek, mint általában.

 - Mert te szerelmes vagy Amybe, Amy meg Joshba. Josh meg Amybe. Az ember azt hinné, haragszol Joshra. – magyaráztam.

Néhány percig csendben volt. Egy ideig vártam, hogy majd megszólal, de csak nem tette. Most megbántottam, vagy mi a fene?

 - Amy így boldog. – mondta végül.

 - Nem boldog, csak azt hiszi. Bármit is tenne Josh, Amy itt akkor sem lenne boldog. Legalábbis én nem lennék boldog, semmiképpen sem.

 - Akkor sem, ha megkaphatnád azt, akit szeretsz?

 - Amy nem szerelmes Joshba, csak tetszik neki. Ahhoz, hogy szerelmes lehess valakibe, először is beszélgetned kéne vele, de Josh soha nem beszélt még Amyvel úgy, hogy csak ketten lettek volna. Ezért hoztalak el onnan, habár tudom, hogy ez neked egyáltalán nem tetszett. Amy majd rájön idővel, hogy nem is szerelmes belé, csak most össze van zavarodva. Az érzelmei zavarosak.

 - De fogadok, hogy most boldog, mert beszélgetnek.

 - Talán boldog. Talán nem. De a kicsinyes érzései beteljesedtek egy bizonyos fokig.

 - Kicsinyes érzelmei?

 - Amy nem gondol bele abba, mi lesz később. Sajnos te sem gondolsz bele és Josh sem. Elvakít titeket az, hogy most, ebben a pillanatban boldogok legyetek. De amikor letelik a maradék idő és meg kell küzdenünk egymással, akkor nem nézheted azt, hogy ki a barátod, ki mentett meg, kivel beszélgettél órákat, kinek sírtál a vállán, vagy nevettél a viccein. Akkor, abban a pillanatban nem érezhetsz szerelmet, vagy barátságot, ha igazán nyerni akarsz. De ha mégsem akarsz nyerni, ha esetleg feláldozod magad, hogy neki ne kelljen meghalnia, annak, akit szeretsz, akkor őt kínzod meg lelkileg, ha te nyersz, megölöd őt és meggyötröd magadat is. Sehogy sem lehet jó vége ennek az egésznek, ha elragadnak az érzelmeid.

Egy ideig emésztgette a hallottakat.

 - Tehát ezt értsem úgy, hogy te…
 - A barátom vagy, te is és Josh is, meg Amy persze. - megráztam a fejemet. - De ez lényegtelen ebből a szempontból, Soan. Engem Will fog megölni, őt nem gyötri meg ez a dolog, a halálom pedig nem gyötri meg a jelenlévőket. Mert te annak fogsz örülni, hogy a szerelmed túlélte és Amy is így fogja érezni, meg Josh is. Ez a helyzet, érted? Én nem is akarok hazamenni, de nem is fogok, mert meghalok... De ne kelljen már még egyszer elmondanom, azt, amit már vagy negyvenszer elismételgettem. - vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. - Szóval, röviden, szerelmet érezni nem a legtanácsosabb a mi helyzetünkben, Soan.








A következő rész tartalmából:


 - Én elkészültem! – Thomas diadalittasan pillantott a többiekre a fémfalak előtt. Egy nagy ecsetet tartott a kezében, amivel különleges bevonatot vitt fel a falakra, amiket majd beépítenek a Központ nyugati szárnyába, ahol végül megmérettetnek a Kiválasztottak.
Clara rápillantott a fiúra. Thomas kócos, barna hajában itt-ott színes festékpacák voltak, a jobb fülére ecsetet rakott, a kezében tartott ecsetről pedig kék festék csöpögött fekete bakancsára -, de egyáltalán nem bánta -, persze már így is tele volt színes foltokkal. Hát igen, ez volt Thomas, a csapat festője, nem mellesleg pedig, Clara fiúja. Képes volt mindent úgy látni, mint színes foltokat, amik körbevesznek minket. Bármilyen dolgot le tudott festeni, bármilyen pillanatot el tudott kapni, bármilyen múlandó pillanat legyen is az, és halhatatlanná tudta tenni egy kis festékkel, egyetlen ecsettel, vagy egy tollal és egy darabka papírral.

Sziasztok!

Most nem bejegyzéssel érkeztem, hanem egy közléssel.
Azt szeretném mondani, hogy előreláthatólag az új rész késni fog. (Még nem tudom, hogy mennyit, de késni fog.) Ennek az az oka, hogy mostanában rengeteg tanulnivalóm van és nincs időm megírni a részeket. A blog viszont nem zárul le, csak a rész késik. De igyekszem írni és megpróbálom jövőhéten hozni.
Sajnálom, tényleg.
○•Nóri•○

35. rész

Sziasztok!

Itt a legújabb rész, remélem, hogy tetszeni fog!

○•Nóri•○

♣ Will Scott szemszöge:

 - De szerinted hová mehettek? – Brittany továbbra is kérdezősködött, pedig már vagy negyvenszer elmondtam neki, hogy nem tudok semmit sem.

Felsóhajtottam és nem túl kedvesen szólaltam meg.

 - Már mondtam, hogy nem tudom! – ökölbe szorultak a kezeim a haragtól. Miért olyan nehéz megérteni, hogy utálom, ha az emberek értetlenek? – Én is pontosan annyit tudok, mint te!

Felkaptam az egyik kést és a körben álló fák egyikére céloztam. Elhajítottam a kést, az háromszor körbefordult a levegőben, majd egyenesen az egyik fa törzsébe fúródott.

 - Ha te is el akarsz menni, akkor eredj! Vissza se nézz! – megvetően pillantottam rá, majd egy másik pengéért nyúltam.

 - Hogy lehetsz ilyen, Will? – Brittany hangja éles lett, ami arra utalt, hogy sír.

 - Ne bőgj már! – ingerülten fordultam szembe vele. – Egyszerűen nem érdekel, hogy mi történt Soannal meg Amyvel.

 - Nem róluk beszélek, hanem rólam. – Brittany szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Az ég felé fordítottam a tekintetemet és megpróbáltam minél kedvesebb arcot vágni. Nehezen ment. Azt vettem észre, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam magamra erőltetni a kedvesség maszkját és helyette csak egy keserű, megvető és könnyen szétfoszló álarcot használtam. Igazából már nem is érdekelt, hogy kedvesnek tűnjek. Minek? A végén úgyis mindenkit sorra legyilkolok, csak azzal a különbséggel, hogy ha megbíznak bennem, akkor nagyobb fájdalmat okozok nekik. – Szeretlek téged, Will.

Elfordultam tőle és elhajítottam a kést, ami a másik mellé érkezett a fatörzsbe.

 - Nem is mondasz semmit? – Brittany felháborodott és elkapta a karomat. Kirántottam magam a szorításából. – Nem szeretsz?

Végtelenül fáradtnak éreztem magam, amikor a szemeibe néztem.

 - Mit értesz azon, hogy szeretni? – kérdeztem végül.

 - Azt, hogy szerelmes vagy-e belém. Szereted-e, ha a közeledben vagyok?

Felsóhajtottam.

 - Azt szeretem, ha itt vagy, azt viszont ki nem állhatom, ha beszélsz. – mondtam ki az igazságot. – Folyton nyaggatsz, ezt pedig rühellem. Nyávogsz és bőgsz.

Brittany még jobban sírni kezdett. Ó, ne már!

Unottan fordultam el tőle ismét.

 - Szóval nem szeretsz engem?

 - Neked se kéne szeretned engem. – mondtam. - Nincs rá szükségem. Anélkül is nyerni fogok.

 - Látom, már nem is többes számban beszélsz. – suttogta. – Nem akarod, hogy túléljem?

Nem néztem rá, úgy feleltem.

 - Sosem értettem, hogy vagy képes ezt bevenni. – akaratlanul is elmosolyodtam gyerekességén. – A naivitásod elképesztő méreteket ölt, Brittany.

Brittany egyben toporzékolt, zokogott és verekedett. Könnyedén lefogtam a kezeit. Könnyei az arcát mosták és mindig fehér bőrén most égő, vörös foltok jelentek meg a haragtól. Úgy festett, mintha lázas lenne. Elkaptam a kezeit és a sírástól vörös szemeibe néztem.

 - Hagyd ezt abba, idegesít! – mondtam lassan.

Megvillant a szeme, kiszabadította a jobb kezét és felpofozott.

 - Nem érdekel, hogy idegesít, te idióta! – fakadt ki, majd elviharzott a tisztás túloldalára duzzogni.

Igazából, utánamehettem volna, de semmi kedvem nem volt hozzá. Felsóhajtottam és meg egy kést kaptam a kezembe. Elhajítottam. A kés minden gond nélkül fúródott a másik kettő mellé. Szórakozottan bámultam a három kést. Egy, kettő, három… Azok a mesék jutottak az eszembe, amiket a húgom olvastatott velem folyton. A mesék, amiben a három mindig szerepelt, mint meseszám. Most is tudtam mindegyik számhoz valamit azonosítani. Harmadik szigeten töltött hónap, kettő elszökött csoporttag és egy törött szív. Pipa, pipa, pipa!















♣ Kate szemszöge:

Hunyorogva néztem a lemenő nap utolsó sugaraiba, ahogy a parton álltam. Hagytam, hogy a gyenge szél az arcomba fújja a hajamat és, hogy a víz minden előrenyomulásával végigmossa a lábamat.

Végre sikerült ellógnom Amy pesztrálását. Nehezen bár, de végül rábeszéltem a fiúkat, hogy legyenek ők a tanárok legalább egy fél napra, amíg a napkorong a kék égbolt felétől egészen a horizontig kúszik le. Egy jó ideig ott lézengtem velük, de azután inkább úgy döntöttem, elindulok valamerre. Úgy éreztem, a fejemben teljes üresség van, mintha egy bomba robbant volna fel odabent és miután a romokat eltakarították, semmi sem maradt. Már-már úgy éreztem, hogy a semmi közepén lebegek valamilyen energiatakarékos állapotban. Csak a jobb kezem lüktetése vonta mindig magára a figyelmemet. Igazából biztosra vettem, hogy valami nincs rendben a csontokkal a csuklómban, mert minden mozdulatnál, olyan érzés indult ki a kezemből, mintha egy rakás éles üvegszilánkba tenyereltem volna. De persze ezt semmi áron nem vallottam volna be senkinek sem, legfőképpen nem Joshnak, aki mostanában annyira fura volt… Olyan furán nézett rám. Ez idegesített. Meg az is, hogy egyáltalán nem tudtam, miért bámul engem így. Soha senki nem nézett rám olyan furán.

Sírni akartam, annyira, de annyira vágytam rá, hogy kibőgjem magamból minden problémámat. De sajnos képtelen voltam rá.

Az elmúlt, nos, gőzöm sincs, hány napban megpróbáltam erős lenni. És megpróbáltam nem úgy erős lenni, ahogy azt az álombéli lány mondta, aki azután, gondolom, mondanom sem kell, de kísértetként minden éjjel feltűnt az álmaimban. Gondolom, ez a teljes elmebaj végső stádiuma. Szintén erre utalt az is, hogy kettős érzelmekkel merültem álomba minden éjjel. Egyfelől látni akartam a lányt, még akkor is, ha velejéig romlott volt, de csábított az a feljebbvalóság, a karizmatikusság és erő, ami benne volt. Másfelől viszont a hideg is kirázott tőle. Az pedig, hogy valahol, olyan mélyen, hogy már-már elhittem, hogy nincs igazam, de tudtam, bennem él. Ettől megint kedvem támadt bőgni.

Egy röpke ideig kiszakadtam a gondolataimból és a tájra figyeltem. Csupán annyi időre, hogy érezzem a teljes ürességet a mellkasomban. Olyan érzés volt, mintha abból a fejembe rakott bombából oda is jutott volna és szétrombolt volna odabent mindent. Mindent, amit és akit valaha szerettem a lelki szemeim előtt egyre halványabban láttam. Mintha egy régi, kopott fényképet próbálnék folyton elővenni, de sosem sikerül kivennem az alakokat a képről. Hát ezt éreztem én. Minden emlékem megfakult, minden valaha szőtt tervem és célom szertefoszlott, minden álmom és hitem elveszett. Üres voltam, végtelenül üres. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy élni akarok, vagy inkább meghalni.

 - Miért történik ez velem? – suttogtam magamnak elkeseredetten. Lepillantottam a vízre, ami már nem verte vissza többet a nap sugarait. Már igazán nem volt mit visszavernie. A napkorong már eltűnt a horizont mögött és a csillagok pislákolása vette át a helyét, mint az égbolt éjjeli örökösei. – Kinek jó a szenvedésem?

De csak nem találtam válaszokat. Hülye kérdések… Hülye magamban beszélés...

Végül aztán észrevettem, hogy valami nedvesség folyik végig az arcomon. Felpillantottam az égre, amit a csillagok már apró gyémántokként ragyogtak keresztül-kasul. De nem esett az eső. Az arcomhoz emeltem a kezemet és letöröltem a folyadékot, ami -, mint arra később rádöbbentem – könny volt. Ezek szerint mégiscsak tudtam még sírni…

Kisétáltam a vízből a partra és lefeküdtem a homokba. Életemben először élveztem a sírást, hiszen azt bizonyította, hogy mégiscsak képes vagyok a sajnálatra, még akkor is, ha csak önmagamat sajnálom… Lehunytam a szememet.

Egy rövidke ideig a szemhéjam mögötti csendben lebegtem, majd amikor kinyitottam a szememet nem a csillagokat láttam, hanem…

 - Josh. – suttogtam rekedten. Az arcát nem láttam tisztán a kevéske fényben, de el tudtam képzelni, hogy valószínűleg borzalmasan festhetek, amit természetesen az arckifejezése is mutathatott. De már nem érdekelt, hogy milyennek lát. – Mit csinálsz itt?

Ahogy lenézett rám, szőke haja előrehullott.

 - Kerestelek. – felelte egyszerűen.

 - Hát, megtaláltál.

Figyeltem, ahogy leül mellém a homokba. Összehúzta a lábait, mint egy kisgyerek és rám nézett.

 - Fáj valamid? – kérdezte lassan.

 - Igen. – vágtam rá. – A romlott lelkem.

 - Romlott? Valóban az lenne?

 - Igen, valóban az. – elkeseredetten bólintottam egyet. - Menj el, kérlek!

 - Nem hagyhatlak itt így, egymagadban. – ellenkezett.

 - Nem akarom, hogy így láss engem. – vallottam be és könnyes szemmel ismét a csillagokra meredtem. – Nem akarom, hogy bárki így lásson.

 - De én nem bárki vagyok, hanem Josh. – nem néztem az arcába, ahogy hallgattam.

 - Ez nem változtat semmin sem. Nem akarom, hogy így láss engem.

 - Miért?

Végül mégis rápillantottam. Törökülésben ült mellettem és az arcomat nézte. Egy teljes percre elvesztem a látványában, ahogy a fél arca árnyékba borult, ahogy haját lengette a lágy szellő, ahogy fehér bőrét még a sötétben is láttam.

 - Hogyhogy miért? – fakadtam ki végül. – Nézz már rám, Josh!

 - Azt teszem, de nem értem… - elhallgatott.

Ekkor végképp elvesztettem minden önuralmamat és bőgve hadarni kezdtem.

 - Szétestem, Josh! Elfogytam. – A Holdra pillantottam, amit most eltakartak a felhők. – Fáj mindenem, de legfőképpen a lelkiismeretem. Sírok és tudom, hogy ez a gyengeség jele, de már nem akarok erős lenni. Már nem tudok erős lenni. Idejöttem úgy, hogy majd túlélem ezt az egészet, de most mégis itt vagyok, a homokban siránkozok egy srácnak, aki valószínűleg megvet engem mindezért.

Lihegve kapkodtam a levegőt és felültem. Fél szemmel Joshra pillantottam, aki szinte ledermedve ült ott, ahol volt.

 - Megtennél nekem valamit? – suttogtam erőtlenül.

 - Bármit. – felelte és egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy komolyan mondja.

 -  Ölj meg engem, Josh! – motyogtam olyan halkan, hogy arra gondoltam, nem is hallotta.

Tátott szájjal nézett a szemeimbe.

 - Kérlek, ölj meg engem most! – ismét sírni kezdtem.

 - Ezt nem fogom megtenni. – rázta meg a fejét.

Hát persze, hogy nem, hiszen az az életébe kerülne…

 - Hát persze… - suttogtam. – Felejtsd el!

 - Miért akarsz meghalni?

 - Mert rühellem magam! Egy szörnyeteg vagyok. Győzni akartam, de akkor ölnöm kellett volna, de már nem akarok nyerni, mégis azt szeretném, hogy Willék meghaljanak. Ez szörnyű érzés. Ezért akarok meghalni, már nem akarok tovább szenvedni.

 - Úgy gondolkozol, mint egy túlélő. Ne ítéld el magad!

 - De elítélem! Te miért nem teszed? – a szemeibe néztem -, vagyis oda, ahol a szeme volt a sötétben - valami válasz után kutatva, de nem találtam semmit sem.

Egy ideig gondolkodott. Vett egy nagy levegőt, majd kifújta és megszólalt.

 - Mert már találkoztam nálad sokkal borzalmasabb emberekkel is, akiket nem ítéltem el. Ezért téged sem.

Egy teljes pillanatig olyan érzésem támadt, mintha igazából valami teljesen mást akart volna mondani, de azután elhessegettem a gondolatot.

Elfordítottam róla a tekintetemet és a vízre néztem. Minden olyan csendes volt.

 - Sajnálom. – suttogta Josh néhány pillanatnyi csend után.

 - Mégis mit?

 - Azt, hogy szomorú vagy.

 - Nem te tehetsz róla, ne sajnálkozz.

Egy ideig megint csendben voltunk. Akaratom ellenére ismét sírni kezdtem.

 - Hé, Kate! – Josh hangja egészen halk volt. Életemben akkor történt meg először, hogy Josh lassan és bizonytalanul a kezemre tette a sajátját. Meglepetten pillantottam a kezeinkre, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarta.

 - Szánakozol? – suttogtam továbbra is a kezeinkre nézve. Igazából nem volt kellemetlen érzés, az érintése meleg volt és így, hogy nem akarta összeroppantani a csontjaimat, elég kedves kézfogása volt.

 - Miért gondolod, hogy azért teszem, mert megszántalak?

 - Azért, mert ki nem állhatsz engem. – rápillantottam. Már egyáltalán nem láttam az arcát a sötétben. – De megértelek, mégis ki az, aki nem értene meg?

 - Butaságokat beszélsz. – megrázta a fejét.

 - Nem, én pontosan tudom, hogy mit beszélek. Igazából, életem során rájöttem, hogy a szánalom és a sajnálkozás, noha még egymástól is távol állnak, de általában a szeretettől állnak a legtávolabb. Te megszántál engem, tudom, hogy meg kellene köszönnöm, de… - elcsuklott a hangom.

 - Nem várom el tőled, Kate! Társak vagyunk, a társak átsegítik egymást a gondokon.

 - Nekem már nem elég, hogy mondasz néhány kedves szót és megfogod a kezemet, Josh. – Pedig segített, csak nem annyit, amennyit ő beleképzelt. Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy lássam a szemét. – Valójában, én már soha nem leszek olyan, mint régen, de nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne, vagy szomorkodnom.

 - Miért? – közelebb hajolt, mintha ő is a szemeimbe akarna nézni.

 - Josh… - lassan a homokra fordítottam a tekintetemet. – Nem szeretnék erről beszélni.

Bólintott egyet.

 - De nyugi – szomorú mosolyra húztam a számat, ahogy ránéztem. -, hamarosan úgyis végérvényesen összetörök és mindent kitálalok magamról.










A következő rész tartalmából:


"- Mi van? – felhúzta az egyik szemöldökét.
 - Miért gondolod, hogy Soanról beszéltem? Amyből kinézed, hogy olyan lenne?
Egy pillanatnyi habozás után bólintott egyet.
 - Nem kedveled? – kérdeztem jókedvűen.
- Ki nem állhatom. – vallotta be angyali mosollyal. – Egyszerűen nem tudom elviselni azt a hangot, amit kiad, amikor megszólal… - a szemeit forgatta."

34. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:

A következő napot tényleg Soannal kellett töltenem. Persze, nem mintha Kate nyaggatott volna, csak megmondta, hogy induljunk el „sétálni”, mi meg megtettük. De egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Az egyetlen, ami hallatszódott, az a lépteink zaja volt.

 - Kérdezhetek valamit? – Soan zöld szemei most nagyobbaknak tűntek, mint általában. Meglepett, hogy megszólalt. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat.

 - Mit? – unottan pillantottam rá, miközben leültem egy fatörzsre. Egy jó méterrel arrébb, de ő is leült.

 - Kedveled Kate-et?

A kérdése meglepett. Muszáj volt rákapnom a tekintetemet. Zöld szemeiben nem volt gúny, csak valami furcsa, amit megértésnek gondoltam.

 - Barátok vagyunk. – feleltem végül.

 - Csak barátok?

 - Nem értem, mire akarsz kilyukadni. – mondtam zavartan.

Fejével jobbra intett. Követtem a tekintetét és megláttam a két lányt.

Valamivel odébb álldogáltak, nem túl messze, de a fáktól pont nem láthattak meg minket. Kate éppen hevesen mutogatott valamit és beszélt a másik lányhoz, aki valószínűleg semmit sem értett az egészből. Kate ránézett, Amy megrázta a fejét, mire Kate az ég felé nézett, amit akkor csinált, ha legszívesebben felpofozott volna valakit, de türtőztette magát valamilyen számomra ismeretlen okból. Felkötette vörös haját egy csomóba, majd tovább magyarázott. Meghúzta a kezén lévő kötést és felvette az egyik földre dobott kését. Kétszer megforgatta a kezében, mintha zsonglőrködne vele, majd megmarkolta a pengét és elhajította a kést.

Amynek tényleg igaza volt előző nap, Kate nem a markolatnál fogja meg a kést, hanem a pengénél. A kés reszketve fúródott az egyik fa törzsébe. Amy tapsolt párat, Kate pedig lazán a törzse mellé engedte a karjait és tovább mutogatott. Láttam a jobb tenyerén végighúzódó vörös csíkot, amiből a vére szivárgott. Kishíján felszisszentem, de végül nem tettem semmit, csak elfordítottam róluk a tekintetemet.

 - Kedves lány, nem? – kérdezte Soan, hogy magára vonja a figyelmemet.

 - Amy? – pillantottam rá unottan. Úgy éreztem, teljesen üres a fejem, azt sem tudtam, miről beszéltünk előtte.

 - Nem, hanem Kate. – felelte végül.

Felnevettem. Amy a fák felé pillantott, valószínűleg engem kutatva, Kate viszont egyáltalán nem foglalkozott velem. Ez sértő volt.

 - Rá inkább más szót használnék, mint azt, hogy kedves. – feleltem végül.

 - Mármint szép, ügyes, talpraesett, bátor? – tippelt Soan. – Szereted őt?

A fiúra pillantottam. Zöld szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit sem. Hazudni akartam, minden sejtem arra volt beprogramozva, hogy hazudjak, de végül aztán nem strapáltam magam.

 - Ennyire nyilvánvaló? – kérdeztem halkabban, hogy Kate véletlenül se hallja, mégha nem is figyelt rám.

 - Csak látom, ahogy ránézel. Én is pontosan így nézek Amyre. – felelte Soan és a földet kezdte rugdosnia cipője orrával.

 - Viszonzatlan szerelem, mi? – fanyarul elmosolyodtam. – Csak Amy szeret téged. Kate meg a teljes lényében rühell engem. Ez az alapvető különbség a kettő szituáció között.

 - Mi?

 - Azt mondtam, Amy szeret téged, Kate meg a teljes…

 - Tudom, hogy mit mondtál, Josh! – rázta meg a fejét. – De hogy értetted ezt?

 - Amy szerelmes beléd, csak nem tud róla. Te megkapod őt, én nem kapom meg Kate-et. És most nem a testi együttlétről beszélek, nehogy azt hidd.

 - Kate nehezebb eset, mint Amy. – mormogta Soan.

 - Az biztos. – bólintottam és ismét a két lány felé pillantottam. Kate Amy kezébe adott egy botot és várta, hogy rátámadjon. Amy ügyetlen mozdulatokkal böködött felé, ő pedig édes nevetéssel tért ki előle. Akaratlanul is elmosolyodtam. Kate kirúgta Amy lábait. A másik lány halk sikkantással esett földre. Kate fölé hajolt és beszélni kezdett hozzá. Vörös haja, ami kibújt ügyetlen kontyából, most az arcába hullott, ahogy lefelé nézett. Még itt is hallottam fülbemászóan kedves kacagását. Ez volt az egyetlen emberi tulajdonsága, gyönyörűen nevetett, amikor más káráról volt szó.

 - Ő tudja, hogy mit érzel? – kérdezte Soan.

Ránéztem és kérdéssel feleltem a kérdésére.

 - Amy tudja?

Megrázta a fejét.

 - Amy téged szeret. – felelte egyszerűen.

 - Kate meg téged. – állapítottam meg.

Zavartan pillantott rám, majd a lányokra.

 - Nem szerelmes belém. – felelte végül.

 - Jobban szeret, mint engem. – ráztam meg a fejemet és ismét Kate-ék felé néztem. Amy éppen foggal-körömmel próbált sebet ejteni Kate-en, ami mindig éppen időben ugrott el előle. El sem tudtam képzelni, mit mondhatott annak a szerencsétlen lánynak, amitől ennyire kiborította, hogy nekiesett. Amy egy egyszerű rúgással hasba rúgta Kate-et, aki a földre került, de éppen olyan gyorsan hátrabukfencezett, majd csinált egy szaltót a levegőben és talpra érkezett. Tátott szájjal bámultam rá. Tudtam, hogy mozgékony, de nem hittem volna, hogy ennyire. Miért nem csinál ilyeneket a jelenlétemben?

Amy tátott szájjal nézett rá.

 - Na mi van? -  Kate felnevetett. – Hol van a harag?

Halkan folytatta, amitől a másik lány ismét felé ugrott. Nem értettem, Kate-nek mi a célja ezzel. Kettejük harca egyáltalán nem volt igazi harc. Amy megpróbált kárt tenni Kate-ben, aki viszont szemmel láthatóan nem tervezett semmi ilyesmit.

 - Fáj? – kérdezte Amy, amikor egy fatörzshöz nyomta Kate-et.

 - Volt már vészesebb is. – vont vállat és egy gyors mozdulattal lesöpörte magáról Amy apró kezeit, a lány a földre esett, de még megpróbálta kirúgta Kate lábait. Kate fürgén ugrott el előle egy újabb szaltóval. Úgy tűnt, élvezi a helyzetet. Valószínűleg már elfelejtette, hogy ott vagyunk Soannal, mert nem tűrte be a pólóját a nadrágjába, így a kézenállásoknál mindig felcsúszott a felsője és kivillant fehér hasa, dereka meg a háta egy része. Elég nőies alakja volt, ahhoz képest, hogy mindig fiúsan viselkedett. Gyönyörű volt.

Zavartan fordítottam el róla a tekintetemet, mielőtt még hevesebben kezdett volna zakatolni az agyam.

 - El sem tudod hinni, mekkora szerencséd van, hogy olyan szerethető egyéniség vagy. – mondtam Soan-nak, de nem néztem rá. – Téged sokan szeretnek, hiányolni fognak, ha meghalsz. Én viszont egy utálatra méltó ember vagyok. Senki nem szeret. Ezt még el is fogadnám, de a legrosszabb, hogy az sem szeret, akit én szeretek. Az egyetlen ember, akit teljes szívemből szeretek, ki nem állhat.

Soan csendben ült mellettem.

Felsóhajtottam és felálltam.

 - Ez egy elég lehangoló társalgás volt. – állapítottam meg feszengve.

 - Tudod, Josh…

Soan hangját fülsértő reccsenés szakította félbe. Mindketten a lányokra pillantottunk.

 - Hülye fa. – Kate hangja halkan csendült fel.

 - Bocsi, Kate! – Amy szavaiból a megbánás leplezetlenül kiérződött.

 - Nem gond, semmi baj.

Ekkor indultunk el Soannal a tisztás felé. Kate a földön ült, Amy pedig mellette térdelt, kezeit a szája elé emelte.

 - Mi történt? – kérdezte Soan és melléjük lépett.

 - Semmi. – Kate határozottan bosszúsnak tűnt, ahogy felállt. Jobb kezét a mellkasához szorította.

 - Letörtem az ágat, amikor Kate rajta állt. – suttogta Amy rekedten.
 - Eltörted az ágat? - Soan hitetlenkedve pillantott a vörös arcú Amyre.

 - Eltörted a kezed? – kérdeztem hirtelen Kate-re pillantva. Mégis, kit érdekelt az a hülye ág, ha Kate meg megsérült?

 - Nem tört el. – Kate már tényleg haragosnak tűnt. – Elég lesz a sajnálkozásból. A kezem már háromszor el volt törve, nekem aztán elhihetitek, hogy tudnám, ha megint ez történt volna. Valószínűleg csak megrepedt, vagy megzúzódott. Nem nagy ügy, majd bekötözöm és kész.

 - Valóban? – Soan ránézett, majd rám, végül pedig Amyre, majd vissza rám. El sem tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Biztos azt tervezgeti, hogyan temesse el a szegény sérült faágat...

Kate mozgatni kezdte a kezét. Először az ujjait, majd az egész karját.

 - Látjátok? Nem tört el. – felsóhajtott és egy megfejthetetlen pillantást vetett mindhármunkra. – Eléggé meglep engem ez a nagy kedvességetek. Mindannyian aggódtok értem, ez elég meglepő. Meg zavarbaejtő is.

Egyikünk sem mondott semmit, Kate meg látva a hallgatást inkább elindult a roncs felé, hogy bekötözze a kezét. Egyáltalán nem akarta, hogy segítsünk neki. Egyáltalán nem akarta, hogy segítsek neki...








A következő rész tartalmából:


"- Nem róluk beszélek, hanem rólam. – Brittany szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Az ég felé fordítottam a tekintetemet és megpróbáltam minél kedvesebb arcot vágni. Nehezen ment. Azt vettem észre, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam magamra erőltetni a kedvesség maszkját és helyette csak egy keserű, megvető és könnyen szétfoszló álarcot használtam. Igazából már nem is érdekelt, hogy kedvesnek tűnjek. Minek? A végén úgyis mindenkit sorra legyilkolok, csak azzal a különbséggel, hogy ha megbíznak bennem, akkor nagyobb fájdalmat okozok nekik. – Szeretlek téged, Will."

33. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Hatvanadik nap! Nem kéne pezsgőt nyitnunk, vagy ilyesmi? – kérdezte Joah Lewson vigyorogva. – Hiszen félidőnél tartunk!

 - És még nem jutottunk sehová sem az építéssel. – ellenkezett Clara a bátyjával, ahogy az fiatalabb testvérekhez illett. – Nem iszogatunk.

 - Neked nem is adnánk, Clara! – fintorgott Joah vigyorogva. – Kicsi vagy az ilyesmihez.

 - Tizenhat vagyok! – ellenkezett a lány és még egyszer meghúzta az egyik csavart, majd szembefordult a bátyjával. A fiú éppen egy doboznyi különféle méretű csavar között kotorászott. A szemébe hullott a haja, ahogy a láda fölé hajolt, de nem igazította vissza a helyére.

 - Na nem mondod? – gúnyosan pillantott rá, majd vissza a csavarokhoz. – Többször is említetted már. – felsóhajtott és a megfelelő csavarral a kezében visszafordult a munkájához. – Én meg tizennyolc.

 - Még nem vagy tizennyolc, majd június 11-én leszel, ami még pontosan 44 nap. Persze, nem mintha számon tartanám, de azért…

 - Hagyd már abba, Clara! – ordította a sarokban üldögélő Cole élesen. Barna szemei haragosan ragyogtak, ahogy a lányra nézett. – Már vagy húsz perce minden csak rólad meg a bátyádról szól, nem tűnt még fel, hogy senkit nem érdekel rajtatok kívül?

 - Nem hinném, hogy az én csodálatos lényem senki lenne. – mondta Joah olyan hangon, amiről csak Clara tudta, hogy elfojtott düh árad belőle. Ilyenkor inkább ajánlatos volt távol maradni tőle.

 - Parancsolsz, Joah? – kérdezte Cole és kisöpört egy világosbarna hajtincset a szemeiből. – Mondani szeretnél valamit?

 - Én semmit sem szeretnék. – mondta Joah. – Én akarok, és általában amit akarok, azt meg is kapom. Most legszívesebben képen vágnálak, de akkor megbüntetnének. Meg amúgy is, a jobb karom a dobókezem, nem tehetem tönkre, júliusban baseball-meccsem lesz.

Cole tátott szájjal meredt rá, amitől Clara-nak muszáj volt elmosolyodnia.

 - Annyi mindent összehordtál ebben az elmúlt percben, hogy azt bármelyik elmeroggyant megirigyelte volna. – mondta Cole. – Azt hittem, utálod a húgodat.

 - Attól még a húgom marad. – ellenkezett Joah. – De, akkor is, csak én ordibálhatok vele, neked nincs megengedve! Addig, amíg én nem csinálom, tőled sem tűröm el.

Egy pillanatig teljes csönd volt. Clara biztos volt benne, hogy ha egy eltévedt légy repülne be a szobába, akkor azt is meghallanák.

 - Cole, leváltalak! – jelentette ki Clara és leugrott az egyik asztalról, hogy a fiú felé induljon. – Elég volt a veszekedésből.

 - Egyetértek, legalább pihenek egy kicsit. – Cole ledobta a csavarkulcsát a földre. A szerszám fülsértően koppant az alumíniumon. Felállt és anélkül, hogy bármit is mondott volna kiment a teremből. Clara egy cseppet sem bánta.

Leült és folytatni kezdte a golyóálló és törhetetlen falak kivitelezését. Ez egy elég unalmas feladat volt, nem kellett hozzá sok tudomány. Viszont ami utána következett, az már jobb munkának ígérkezett. A falakból kör alakú lyukakat vágnak majd ki és az egyik oldalára mindenféle mechanikai műszert kell bekötni, amiket a mozgásérzékelő padlórészhez csatlakoztatnak. Amint a padlóra nyomás nehezedik, a megfelelő kapcsolók átváltanak és a lyukakból lövedék, altató, méreg vagy tűhegyes fémpálcikák csapódnak a szemközti falnak.

Csakhogy, Clara hiába könyörgött, fenyegetőzött, ordibált vagy szomorkodott, nem engedték meg, hogy belekezdjen a mechanikai részbe. Ez elég bosszantó volt.

A teremben senki sem beszélt. Clara kényelmetlenül érezte magát. Most nem a barátai körében volt és ilyenkor hajlamos volt rá, hogy feszengjen.

Még ilyet, gondolta, egy lány, aki feszeng az idegenek társaságában, de nem fél attól, hogy tíz vele egykorú fiatalt öljön meg azzal, hogy száz napig dolgozik a végzetüket jelentű buktatókon...

 

 

 

 

 

♣ Josh szemszöge:

 - Ne úgy tartsd, csak szétvágod a kezedet vele. – sóhajtotta Kate és megfordította Amy kezében a kést. Látszott rajta, hogy már századszorra is megbánta, hogy felajánlotta Amynek, hogy megtanítja harcolni.

 - De te is a pengéjét fogod meg. – erősködött Amy. Kate felsóhajtott, de nem mondott semmit. Mostanában mindig ezt csinálta, de nem értettem, hogy miért. Már hetek óta olyan furcsa volt…

 - Amy, ne! – szólt oda lágyan a lánynak Soan. Kate látszólag nem figyelt rájuk, az ujjai között forgatta a kést és közben maga elé meredt.

 - De Soan, én csak… - Amy a fiúhoz sétált és leült mellé a földre, közben tovább beszélt.

Kate továbbra sem moccant, csak tovább forgatta a kést a kezében. Hirtelen felsóhajtott, pislogott párat, majd a kezére nézett, de már késő volt. A kés kicsúszott az ujjai közül és hosszában végigkarcolta az alkarját. A sebből vér szivárgott. Még fel sem szisszent, csak lehajolt a fűbe hullott késért és újra játszadozni kezdett vele.

 - Nem kéne bekötni a kezedet? – kérdeztem, mire rám kapta a tekintetét, mintha eddig még a létezésemről sem tudott volna.

 - Minek? – kérdezte végül és elrakta a kést.

 - Mert lassan elvérzel. – feleltem és felálltam.

 - Csak egy karcolás, nem kell bekötni. – felsóhajtott és Soanék felé nézett. Amy még mindig beszélt, Soan pedig itta minden szavát.

 - Mi a baj, Kate? – kérdeztem végül.

 - Semmi, mi lenne? – ismét rám kapta a tekintetét. Barna szemeiben volt valami megfejthetetlen, ami mindig ott volt, ami már szinte hozzá tartozott ahhoz a mélybarna szempárhoz. Titkos szeglet, aminek a rejtekét csak ő ismerheti.

 - Furcsa vagy. – vontam vállat.

 - Mondj újat, tudom, hogy fura vagyok. Ez nem újdonság. – A hangja olyan rideg volt, mint még soha. Pedig pontosan tudtam, hogy nem bántottam meg mostanában. A viselkedése sem olyan volt, mintha megbántódott volna. Távolságtartó volt, nem pedig dühös.

 - Kate! – Amy hangja átszelte a levegőt. Kate összerázkódott, majd a lányra nézett. – Ma már ne gyakoroljunk, fáradt vagyok.

Kate lassan bólintott.

 - Akkor holnap. Rendben? – egy erőltetett mosolyt villantott a lányra, aki hevesen bólogatni kezdett.

 - Holnap. – bólogatott Amy. – Addig alszok egyet.

 - Az jó lesz. – Úgy tűnt, Kate igyekezni kezdett, hogy megmutassa, nincs semmi baja és megpróbált gondtalannak tűnni, ahogy cseverészni kezdett. – Pihensz egyet, azután holnap tovább folytatjuk. Mondjuk, Soan is csinálhatna valamit Joshsal, ne csak nézzen minket. – fejével Soan felé intett. – Mit szólsz?

Soan zöld szemei tágra nyíltak, ahogy rám pillantott.

 - Miért is ne? – kérdeztem végül, mire Soan is bólintott párat. – Majd elverekedünk valahol a fák között.

 - Ne már, Josh! – Kate rám pillantott. – Nem azt mondtam, hogy verjétek szét egymást, csak azt, hogy ismerkedjetek meg egy kicsit.

 - Úgy teszel, mintha ezt már te is megtetted volna. – mondtam. – Fogadni mernék, hogy egyikünk sem tud rólad mindent.

Kate arcán számtalan érzelem váltogatta egymást szélsebesen. Olyan gyorsan, hogy még azonosítani sem tudtam őket.

 - Nem úgy értettem, hogy mindent mondj el, csak azt, hogy néhány dolgot. – helyesbített végül tökéletesen semleges arccal. – Hogy ne legyetek teljesen idegenek egymásnak.

 - De…

 - Nagyon álmos vagyok. – szakított félbe Soan egy ásítás kíséretében. – Mit szólnátok, ha most aludnánk egyet és holnap mindent megbeszélnénk?

 - Rendben. – bólintott Kate visszafogottan és rám pillantott. – Menj, Josh, mindjárt megyek én is.

Felsóhajtottam, de engedelmeskedtem. Még láttam, ahogy Amy mocorogni kezd a tűz mellett, Kate-re emelte a tekintetét és szóra nyitotta a száját. Egy pillanatig úgy tűnt, többször is megfontolja, hogy meg merjen-e szólalni. Ez bölcs dolog volt tőle.

 - Kate… - halk hangjára Kate csak egy apró centivel fordult felé. – Tényleg nem vagy együtt Joshsal?

Megtorpantam a sötétben és hallgatni kezdtem őket. Soan furcsa hangon kezdett köhögni, akárcsak egy fuldokló szamár.

Nem láttam Kate arcát, de a haját kezdte csavargatni, ami azt jelentette, hogy össze van zavarodva. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon honnan tudom ezt, de végül ráfogtam az időre. Ha valakivel két hónapja együtt élsz kisebb-nagyobb megszakításokkal, akkor képes vagy eligazodni a viselkedésén. Persze, csak akkor, ha nem Kate-ről van szó. Mert ő képes megváltozni egyik napról a másikra. Mint most is. Mielőtt Soanék idejöttek volna sokkal kedvesebb volt, most pedig minden nappal egyre ridegebb és idegenebb lesz. Változik. De rossz irányba.

 - Amy, ez tényleg fontos? – nyögte Soan.

 - Miért kérdezed? – Kate hangja semleges maradt.

 - Mert tetszik neki. – Soan hangja olyan sötét volt, mint az éjszaka. Sütött róla a harag és az irtózat. Ez mondjuk, sértő volt.

 - Komolyan? – Kate hallgatóan remekül szórakozott. – Borzalmas ízlésed van, Amy.

 - De Josh erős, izmos meg helyes. – Amy hangja halk volt.

 - Hány éves vagy, Amy? – Kate hangja ismét hűvös volt.

 - Tizenhat, miért?

 - Azt hittem, egy tizenhat éves már nem a külsőségek alapján lesz szerelmes.

 - Nem vagyok szerelmes, csak tetszik. – ellenkezett Amy.

Egy ideig mindannyian csendben voltak.

 - Tényleg nem vagyunk együtt, Amy. Nyugodtan rámászhatsz, mert a végén még elvonási tünetei lesznek és lesmárolja az egyik fát. – Kate felsóhajtott, Soan felnevetett, Amy megsértődött, én meg… Nos, én pedig elmosolyodtam. Amíg kigúnyolt, addig mégsem volt teljesen idegen.

 - Na, aludjunk. – morogta Amy.

 - Jó ötlet, aludjunk. – Kate sarkon fordult és elindult felém. – Jó éjt, Soan! Amy…

 - Jó éjt Kate! – szólt Soan.

 - Tuti, hogy mindig vesztettél a bújócskában, Josh. – Kate elmosolyodott, ahogy mellém ért. – Borzalmasan próbálsz elbújni.

 - Honnan veszed, hogy el akartam bújni? – kérdeztem, ahogy ketten sétáltunk a roncs felé.

 - A sötétben álldogáltál és hallgatóztál. Szerintem ez egyértelmű. – felém fordult. – Miért hallgattál ki minket?

 - Kíváncsi voltam. – vállat vontam. – Amúgy meg, rólam volt szó, hallanom kellett.

 - Örülsz neki, hogy Amy belédzúgott, mi? – halkan felnevetett. – Szép lány.

 - Nyafogós. – fintorogtam. – Zavarodott.

 - Nem bolond.

 - Nem úgy értettem, hogy bolond, csak össze van zavarodva.

 - Mindenki össze van zavarodva. – jegyezte meg.

 - Még te is?

Egy ideig csendben volt. Fogadni mertem volna rá, hogy az ajkát rágcsálja a sötétben, de nem láttam az arcát.

 - Mindenki. – felelte végül és felkapaszkodott a fára.








A következő rész tartalmából:


"- El sem tudod hinni, mekkora szerencséd van, hogy olyan szerethető egyéniség vagy. – mondtam Soan-nak, de nem néztem rá. – Téged sokan szeretnek, hiányolni fognak, ha meghalsz. Én viszont egy utálatra méltó ember vagyok. Senki nem szeret. Ezt még el is fogadnám, de a legrosszabb, hogy az sem szeret, akit én szeretek. Az egyetlen ember, akit teljes szívemből szeretek, ki nem állhat."

32. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

 - Au. – szisszentem fel.

 - Bocs, de azt mondtad, szorosan kössem be… - mondta Soan és még egyet húzott a bal csuklómon lévő kötésen.

 - Tudom, Soan. – sóhajtottam fel és szemügyre vettem a kezemet. Josh ujjainak nyoma természetesen lila nyomokat hagytak a bőrömön és még mindig sajgott a kezem, így inkább úgy döntöttem, bekötözöm, Soan pedig készségesen segített nekem. Ez újdonság volt.

 - Mikor jön vissza? – kérdezte Soan és fél szemmel a mellette alvó Amyre pillantott.

 - Nem fogja őt bántani, Soan… - mondtam és a tűz felé fordultam. – Csak velem csinálja ezt.

 - Honnan veszed?

 - Mivel már észrevettem. Ordibál, üt, rúg, de csak engem. Persze, eddig csak én voltam itt, szóval… - hátradőltem a fűben és úgy néztem fel rá. – Ilyenkor hagyni kell, hogy lenyugodjon, azután belekezd egy monológba, majd megbocsátok neki és kész, holnap újrakezdjük.

 - Ilyen a ti csapatotok? – kérdezte Soan lassan és a tűz lángjait kezdte nézegetni.

 - Hát nem vagyunk egy szerelmespár, az biztos. – mosolyodtam el.

 - Akkor miért vagytok egy csapat?

 - Hát, nem is tudom. – az alsó ajkamat harapdáltam, amíg gondolkodtam a válaszon. – Talán biztonságérzetből. Mármint, őszintén szólva, én félek Joshtól, de most nem az ellenségem, még ha így is látszik. Legalább nem fog megölni a végjátékig.

 - Nem lehetsz biztos benne.

 - Soan, ne legyél ennyire pesszimista… - forgattam a szememet.

 - Haverság van? – kérdezte hirtelen Josh éles hangon, mire önkéntelenül felültem és kész voltam talpra állni, ha szükség lenne rá. – Ez aranyos.

 - Mikor jöttél vissza? – kérdeztem lassan és a tűz másik oldalán álló alakra pillantottam. A sötét miatt csak halványan láttam szőke haját és magas termetét. A szeme egészen sötétnek tűnt, mint a szén.

 - Nemrég. – Most már képes voltam érzékelni, hogy nincs harag a hangjában. Persze, egész nap távol volt, elég ideje akadt, hogy lejárja a dühét. – De megnyugodhattok, békével érkeztem.

Akaratlanul is felnevettem, mire elcsíptem egy döbbent pillantást Soantól, de nem foglalkoztam vele.

 - Úgy beszélsz, mintha egy földönkívüli lennél, aki leszállt az emberek közé. – jegyeztem meg.

 - Ja. – bólintott mosolyogva. El sem tudtam képzelni, hogy mi járhat a fejében. – Mi történt a kezeddel?

A kötésre pillantottam, majd jobbnak láttam, ha hazudok.

 - Felmásztam az egyik fára, az ág letört, én meg leestem. De persze ismersz már, szóval ezt nem kell magyarázni. – mondtam vállvonogatva.

Mindkét fiú egy-egy fura pillantást vetett felém.

 - Mindig is tudtam, hogy egyszer majd hibázni fogsz, kár, hogy nem voltam itt, amikor történt. – felelte végül Josh. – Nem akarunk aludni?

 - De. – bólintottam és felálltam. – Soan, te…?

 - Itt maradok Amyvel. – felelte Soan és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből.

 - Ahogy gondolod. – mondtam és odasétáltam Josh mellé. – Akkor jó éjszakát!

 - Jó éjszakát, Kate! – Soan egy megfejthetetlen pillantást vetett Josh felé. – Josh…

 - Soan… - Josh a fogai közül szűrte Soan nevét.

 - Oké, látom, tombol a barátság köztetek. – jegyeztem meg, mire Josh villámsebesen felém fordult és szóra nyitotta a száját. Gyorsan felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam. – Ma már nem akarok vitát, Josh!

 - Rendben. – bólintott Josh és elindult a repülőgéproncs felé. – Szép álmokat, Soan!

Josh nevetve kezdett felmászni a roncshoz.

 - Nagy baj, ha most kirázott a hideg? – kérdezte Soan nevetve.

Elmosolyodtam és Josh után indultam.

 - Aludj jól, Soan! – szóltam vissza a vállam felett.

 - Te is, ne öljétek meg egymást odafent. – mondta Soan.

 - Korán van még ahhoz. Még világos van egy kicsit, a gyilkosok sötétben akcióznak. – viccelődtem. Soan halkan kuncogni kezdett mögöttem. Felkapaszkodtam a fára és felmásztam az ágakon. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy Josh-sal leszek egy helyiségben… Őszintén szólva, már magam sem tudtam, hogy félek-e tőle. Talán azért, mert mindent, aminek köze van a félni szóhoz, ki nem állhatok. És néha ki nem állhatom Josht, de néha meg olyan, mintha a legjobb barátok lennénk.

 - Ugye tudod, hogy pocsékul hazudsz. – Josh a repülőgép falának döntötte a hátát és úgy várta, hogy felérjek.

 - Nem is mondtam semmit. – ellenkeztem, mire felnevetett.

 - Felmásztam az egyik fára, az ág letört, én meg leestem. – megpróbálta minél valósághűebben utánozni a hangomat, több-kevesebb sikerrel. – Komolyan?

 - Tudod, meglep, hogy ennyire odafigyelsz arra, amit mondok. – tereltem a témát. – Mintha minden szavamat savval írták volna bele az agyadba. Nem is tudtam, hogy ennyire odafigyelsz rám.

 - Csak akkor, ha hülyeségeket beszélsz. – vont vállat.

 - Akkor nem sokszor figyelsz rám…

 - Többször, mint hinnéd. – vigyorgott rám. – Szóval, mi történt a kezeddel?

Egy ideig gondolkoztam.

 - Elestem. – mondtam végül. Josh szeme haragosan villant meg a félhomályban.

 - Hazudsz. – mondta lassan.

Egy ideig mindketten csendben voltunk.

 - Sajnálom, Kate! Sajnálom, ami történt, hogy bántattalak, amit a kezeddel csináltam, bármit is csináltam vele.

 - Tudom, Josh, nincs semmi baj, én tehetek róla. Talán ma követtem el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy ideengedtem őket és most téged is belerángattalak ebbe az egészbe. Sajnálom.

 - Ez elég lehangoló beszélgetés volt. – sóhajtotta Josh néhány perc néma csend után.

Igaza volt. Még soha nem fordult elő, hogy mindketten bocsánatot kértünk volna egymástól… Fura szituáció volt.

 - Aludj. – mondta Josh hirtelen és leült az egyik székre. – Hosszú volt ez a nap, nem?

 - De igen. – bólintottam és én is helyet foglaltam. – Jó éjt, Josh.

 - Jó éjt, Kate! – mormogta Josh.

Hosszú ideig nem tudtam elaludni, csak száraz szemekkel bámultam az áthatolhatatlan sötétséget, ami az idő múlásával egyre sűrűbb és sűrűbb lett körülöttem. Josh valahol a közelben egyenletesen szuszogott, ami alighanem arra utalt, hogy elaludt. Fogadni mertem volna rá, hogy odalent Soan és Amy is alszanak…

Végül aztán ki tudja, mennyi idő után, sikerült elaludnom. Persze az álmok most sem kerültek el, viszont most egy teljesen új rémálmom volt.

Álmomban egy sivatagban voltam. Meleg volt, a nap forró sugarakat lövellt szét mindenfelé és felmelegítette a levegőt. Rajtam kívül nem volt ott senki és semmi, csak a végtelenig nyúló homoktenger. Elindultam arra, amerre a lábam vitt. Nehéz léptekkel haladtam a homokban, a lábam minden lépésnél a földbe süllyedt.

 - Kate!

A hang irányába fordultam és egy apró, vörös hajú kislányt pillantottam meg közvetlenül mögöttem. Lehajoltam hozzá.

 - Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem lassan. Zöld szemeit tágra nyitotta, ahogy rám nézett. Lassan elmosolyodott. Ahogy megvillantak a fogai a napfényben, döbbenten vettem észre, hogy recés fogai vannak, akárcsak egy cápának. Ijedten léptem hátra. – Mi vagy te?

 - A nevem Kate. – suttogta.

 - Én vagyok Kate. – motyogtam döbbenten.

A kép hirtelen megváltozott, vagyis igazából minden ugyanolyan maradt, csak a kislány tűnt el és a helyébe egy hozzám hasonló lány került. Valójában pontosan ugyanolyan volt, mint én, csak a szemei voltak zöldek. Gonoszan ragyogtak, akárcsak a smaragd.

 - De te nem létezel. – ellenkezett a lány, gonoszul elvigyorodott, kivillantak hegyes fogai.

 - Te nem létezel. – suttogtam erőtlenül. – Nem vagy valódi, nem létezel.

A lány felnevetett. A hangtól hirtelen ismét megváltozott minden. Rengeteg hegyes fogú, vörös hajú és zöld szemű lány vett körül, mintha egy tükrökkel teli szobában állnék és a tükrök a gonosz énemet vetítenék ki mindenfelé. Egyszerre mindegyik hasonmás beszélni kezdett az én hangomon. Mindegyik mást mondott, olyan mondatokat, amiket megannyiszor elmondtam a szüleimnek, amelyekkel újra és újra megbántottam őket. Idegesen kapkodtam a fejemet egyikről a másikra. Hirtelen elfogott a klausztrofóbia, mintha egy zárt helyen lennék, a sértő mondatok úgy verődtek vissza a semmiről.

 - Látod, milyen gonosz vagy? – nyájaskodott velem szemben álló lány. – Mennyire gonosz vagy mindenkivel… Talán ezért rühell téged minden ember. Gyűlölnek téged.

 - Hagyd abba! – ordítottam és a lány felé nyúltam, de a kezem áthatolt a testén. – Látod? Nem vagy valódi.
A lány nem törődött velem.

 - Én jobb leszek a szüleidnek. Végre megkapják azt a lányt, akit mindvégig vártak.

 - Bármit mondhatsz, akkor is tudom, hogy nem létezel.

A lány továbbra sem foglalkozott velem csak mondta tovább a mondatokat, mintha egy előre felvett felvételt hallgatnék.

 - Meg fogsz halni. – gonoszul elmosolyodott.

Hirtelen valami fényes villant meg a kezében, de a verőfényben nem tudtam kivenni, hogy mi az.

 - Még mindig kíváncsi vagy, hogy ki vagyok én? – kérdezte, majd a válaszomat meg sem várva folytatta. – Minden hazugságod, minden gonoszságod, az összes titkod én vagyok. Én vagyok az, aki te lehettél volna, ha mindig a jó utat választod. Erősebb vagyok lelkileg és testileg is, mint te.

Egy éles hang csendült fel a levegőben, majd borzalmas fájdalom lett rajtam úrrá. Lepillantottam a fájdalom forrására. Egy lyuk tátongott a hasamon, amiből lassan vér szivárgott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi volt az a lány kezében. Egy fegyver.

 - Hát nem rettenetes, hogy az öl meg, aki mindig is lenni akartál? – nevetett fel a lány. – Csak akkor élhetsz, ha olyan leszel, mint én. Erős, félelmet nem ismerő, kemény és érzéketlen. Egy tökéletes túlélő.

 - Egy tökéletes gyilkos? – nyögtem és rászorítottam a kezeimet a sebre. Máris éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm, a homokra rogytam.

 - Látom, hogy érted már, Katie! Hiszen okos lány vagy, olyan, mint én.

 - Nem vagyok olyan!
A lány könnyedén leguggolt velem szemben.

 - De olyan szeretnél lenni. Te is tudod, ne tagadd! – még egyszer elvigyorodott, kivillantotta rengeteg, apró tűhegyes fogát. – Olyan akarsz lenni, aki törhetetlen. Félsz, hogy Josh megtudja a titkainkat. Hiszen, nekünk sokkal több van, mint másoknak. – összehúzta a szemeit és úgy nézett le rám. – Én nem félnék ettől. Te se tedd!
 - Mit akarsz? - suttogtam.
 - Segítek neked, ha nem okozol csalódást. Hamarosan meghalsz, addig is szenvedni fogsz. Segítek neked olyanná válni mint én. - felém nyújtotta egyik hófehér kezét. A bőre szint gyöngyházfényű volt a napfényben. - Túlélheted.
Leemeltem a kezemet a sebről és a lány felé nyújtottam. Mosolyogva figyelte, ahogy a véremtől vörös kezem egyre közelebb ér az övéhez. Már szinte éreztem a bőréből sugárzó kellemes hűvösséget, amikor...

Lihegve nyitottam ki a szemeimet. Buta dolog, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, tényleg nincs-e seb a testemen. Nem volt.

Még sötét volt, de képtelen voltam tovább egy helyben maradni, ideges voltam és féltem, hogy álmomban ismét szörnyetegeket látok.

Felvettem a cipőmet és halkan a roncs végéhez araszoltam. Josh gondtalanul terült el valamivel távolabb néhány ülésen. Legalább ő tudott aludni… Ő biztos, hogy nem gonosz Kate-ekkel álmodik...

Csendben másztam le a fáról és értem földet a fűben. Vetettem egy pillantást Amyre és Soanra, akik egymás mellett aludtak egy fa tövében. Mindenki olyan békés volt, csak én voltam kész roncs lelkileg.

Elindultam arra, amerre a Hold állt az égen. Azzal hitegettem magam, hogy meg tudom fogni, amikor elég közel érek hozzá. Végül aztán, a fényes korong mindig ugyanolyan távol volt tőlem, mint egy rendíthetetlen lemez, ami mindig megtartja a megfelelő távolságot mindentől és mindenkitől. Csupán azok hódíthatják meg, akik elég vakmerőek, hogy a félelemmel és az alacsony gravitációval dacolva a felszínére lépnek.

Valahogyan eljutottam egy kis tisztásra. A tisztás sokkal magasabb felszínen volt, mint a roncs és a part, mert a szélénél le tudtam nézni a zöld rengetegre. Lefeküdtem a fűre és az eget bámultam. Már egy ideje egy helyben feküdtem, amikor észrevettem, hogy minden elmosódott előttem. Kellett néhány pillanat, míg rájöttem, hogy sírni kezdtem. Meglepetten töröltem le a könnyeimet, de amint újak özönlöttek a helyükre, inkább nem foglalkoztam velük.
Nem tudtam elfelejteni az álmomat. Sem a vágyat, ami arra késztetett, hogy a lányhoz érjek, hogy olyan legyek, mint ő...

 - Nem leszek szörnyeteg. – suttogtam. – De akkor halott leszek.

Szúrni kezdett a mellkasom. Vagy gyilkos leszek és élni fogok, vagy gyenge és halott. Egyik sem tűnt jónak. Kis korában mindenki arra vágyik, hogy szuperhős legyen, tinédzserként pedig rájövünk, hogy egyáltalán nem tudjuk, hol a helyünk a világban, megannyi döntést kell meghoznunk és talán elég egyetlen apró döntés és az egész életünk eldől. Jobbra vagy balra.

Nem halhatok kellemes halált, meg fognak kínozni, pontosan úgy, ahogy az álombeli lány mondta. Erősnek kellene lennem, de már éreztem, hogy megtörtem. Éreztem, hogy attól az estétől kezdve minden naplementével egyre gyengébb leszek, akárcsak a Hold, én is egyre fogytam el. Lelkileg.






A következő részt tartalmából:


"- Parancsolsz, Joah? – kérdezte Cole és kisöpört egy világosbarna hajtincset a szemeiből. – Mondani szeretnél valamit?
 - Én semmit sem szeretnék. – mondta Joah. – Én akarok, és általában amit akarok, azt meg is kapom. Most legszívesebben képen vágnálak, de akkor megbüntetnének. Meg amúgy is, a jobb karom a dobókezem, nem tehetem tönkre, júliusban baseball-meccsem lesz.
Cole tátott szájjal meredt rám, amitől Clara-nak muszáj volt elmosolyodnia."