35. rész

Sziasztok!

Itt a legújabb rész, remélem, hogy tetszeni fog!

○•Nóri•○

♣ Will Scott szemszöge:

 - De szerinted hová mehettek? – Brittany továbbra is kérdezősködött, pedig már vagy negyvenszer elmondtam neki, hogy nem tudok semmit sem.

Felsóhajtottam és nem túl kedvesen szólaltam meg.

 - Már mondtam, hogy nem tudom! – ökölbe szorultak a kezeim a haragtól. Miért olyan nehéz megérteni, hogy utálom, ha az emberek értetlenek? – Én is pontosan annyit tudok, mint te!

Felkaptam az egyik kést és a körben álló fák egyikére céloztam. Elhajítottam a kést, az háromszor körbefordult a levegőben, majd egyenesen az egyik fa törzsébe fúródott.

 - Ha te is el akarsz menni, akkor eredj! Vissza se nézz! – megvetően pillantottam rá, majd egy másik pengéért nyúltam.

 - Hogy lehetsz ilyen, Will? – Brittany hangja éles lett, ami arra utalt, hogy sír.

 - Ne bőgj már! – ingerülten fordultam szembe vele. – Egyszerűen nem érdekel, hogy mi történt Soannal meg Amyvel.

 - Nem róluk beszélek, hanem rólam. – Brittany szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Az ég felé fordítottam a tekintetemet és megpróbáltam minél kedvesebb arcot vágni. Nehezen ment. Azt vettem észre, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam magamra erőltetni a kedvesség maszkját és helyette csak egy keserű, megvető és könnyen szétfoszló álarcot használtam. Igazából már nem is érdekelt, hogy kedvesnek tűnjek. Minek? A végén úgyis mindenkit sorra legyilkolok, csak azzal a különbséggel, hogy ha megbíznak bennem, akkor nagyobb fájdalmat okozok nekik. – Szeretlek téged, Will.

Elfordultam tőle és elhajítottam a kést, ami a másik mellé érkezett a fatörzsbe.

 - Nem is mondasz semmit? – Brittany felháborodott és elkapta a karomat. Kirántottam magam a szorításából. – Nem szeretsz?

Végtelenül fáradtnak éreztem magam, amikor a szemeibe néztem.

 - Mit értesz azon, hogy szeretni? – kérdeztem végül.

 - Azt, hogy szerelmes vagy-e belém. Szereted-e, ha a közeledben vagyok?

Felsóhajtottam.

 - Azt szeretem, ha itt vagy, azt viszont ki nem állhatom, ha beszélsz. – mondtam ki az igazságot. – Folyton nyaggatsz, ezt pedig rühellem. Nyávogsz és bőgsz.

Brittany még jobban sírni kezdett. Ó, ne már!

Unottan fordultam el tőle ismét.

 - Szóval nem szeretsz engem?

 - Neked se kéne szeretned engem. – mondtam. - Nincs rá szükségem. Anélkül is nyerni fogok.

 - Látom, már nem is többes számban beszélsz. – suttogta. – Nem akarod, hogy túléljem?

Nem néztem rá, úgy feleltem.

 - Sosem értettem, hogy vagy képes ezt bevenni. – akaratlanul is elmosolyodtam gyerekességén. – A naivitásod elképesztő méreteket ölt, Brittany.

Brittany egyben toporzékolt, zokogott és verekedett. Könnyedén lefogtam a kezeit. Könnyei az arcát mosták és mindig fehér bőrén most égő, vörös foltok jelentek meg a haragtól. Úgy festett, mintha lázas lenne. Elkaptam a kezeit és a sírástól vörös szemeibe néztem.

 - Hagyd ezt abba, idegesít! – mondtam lassan.

Megvillant a szeme, kiszabadította a jobb kezét és felpofozott.

 - Nem érdekel, hogy idegesít, te idióta! – fakadt ki, majd elviharzott a tisztás túloldalára duzzogni.

Igazából, utánamehettem volna, de semmi kedvem nem volt hozzá. Felsóhajtottam és meg egy kést kaptam a kezembe. Elhajítottam. A kés minden gond nélkül fúródott a másik kettő mellé. Szórakozottan bámultam a három kést. Egy, kettő, három… Azok a mesék jutottak az eszembe, amiket a húgom olvastatott velem folyton. A mesék, amiben a három mindig szerepelt, mint meseszám. Most is tudtam mindegyik számhoz valamit azonosítani. Harmadik szigeten töltött hónap, kettő elszökött csoporttag és egy törött szív. Pipa, pipa, pipa!















♣ Kate szemszöge:

Hunyorogva néztem a lemenő nap utolsó sugaraiba, ahogy a parton álltam. Hagytam, hogy a gyenge szél az arcomba fújja a hajamat és, hogy a víz minden előrenyomulásával végigmossa a lábamat.

Végre sikerült ellógnom Amy pesztrálását. Nehezen bár, de végül rábeszéltem a fiúkat, hogy legyenek ők a tanárok legalább egy fél napra, amíg a napkorong a kék égbolt felétől egészen a horizontig kúszik le. Egy jó ideig ott lézengtem velük, de azután inkább úgy döntöttem, elindulok valamerre. Úgy éreztem, a fejemben teljes üresség van, mintha egy bomba robbant volna fel odabent és miután a romokat eltakarították, semmi sem maradt. Már-már úgy éreztem, hogy a semmi közepén lebegek valamilyen energiatakarékos állapotban. Csak a jobb kezem lüktetése vonta mindig magára a figyelmemet. Igazából biztosra vettem, hogy valami nincs rendben a csontokkal a csuklómban, mert minden mozdulatnál, olyan érzés indult ki a kezemből, mintha egy rakás éles üvegszilánkba tenyereltem volna. De persze ezt semmi áron nem vallottam volna be senkinek sem, legfőképpen nem Joshnak, aki mostanában annyira fura volt… Olyan furán nézett rám. Ez idegesített. Meg az is, hogy egyáltalán nem tudtam, miért bámul engem így. Soha senki nem nézett rám olyan furán.

Sírni akartam, annyira, de annyira vágytam rá, hogy kibőgjem magamból minden problémámat. De sajnos képtelen voltam rá.

Az elmúlt, nos, gőzöm sincs, hány napban megpróbáltam erős lenni. És megpróbáltam nem úgy erős lenni, ahogy azt az álombéli lány mondta, aki azután, gondolom, mondanom sem kell, de kísértetként minden éjjel feltűnt az álmaimban. Gondolom, ez a teljes elmebaj végső stádiuma. Szintén erre utalt az is, hogy kettős érzelmekkel merültem álomba minden éjjel. Egyfelől látni akartam a lányt, még akkor is, ha velejéig romlott volt, de csábított az a feljebbvalóság, a karizmatikusság és erő, ami benne volt. Másfelől viszont a hideg is kirázott tőle. Az pedig, hogy valahol, olyan mélyen, hogy már-már elhittem, hogy nincs igazam, de tudtam, bennem él. Ettől megint kedvem támadt bőgni.

Egy röpke ideig kiszakadtam a gondolataimból és a tájra figyeltem. Csupán annyi időre, hogy érezzem a teljes ürességet a mellkasomban. Olyan érzés volt, mintha abból a fejembe rakott bombából oda is jutott volna és szétrombolt volna odabent mindent. Mindent, amit és akit valaha szerettem a lelki szemeim előtt egyre halványabban láttam. Mintha egy régi, kopott fényképet próbálnék folyton elővenni, de sosem sikerül kivennem az alakokat a képről. Hát ezt éreztem én. Minden emlékem megfakult, minden valaha szőtt tervem és célom szertefoszlott, minden álmom és hitem elveszett. Üres voltam, végtelenül üres. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy élni akarok, vagy inkább meghalni.

 - Miért történik ez velem? – suttogtam magamnak elkeseredetten. Lepillantottam a vízre, ami már nem verte vissza többet a nap sugarait. Már igazán nem volt mit visszavernie. A napkorong már eltűnt a horizont mögött és a csillagok pislákolása vette át a helyét, mint az égbolt éjjeli örökösei. – Kinek jó a szenvedésem?

De csak nem találtam válaszokat. Hülye kérdések… Hülye magamban beszélés...

Végül aztán észrevettem, hogy valami nedvesség folyik végig az arcomon. Felpillantottam az égre, amit a csillagok már apró gyémántokként ragyogtak keresztül-kasul. De nem esett az eső. Az arcomhoz emeltem a kezemet és letöröltem a folyadékot, ami -, mint arra később rádöbbentem – könny volt. Ezek szerint mégiscsak tudtam még sírni…

Kisétáltam a vízből a partra és lefeküdtem a homokba. Életemben először élveztem a sírást, hiszen azt bizonyította, hogy mégiscsak képes vagyok a sajnálatra, még akkor is, ha csak önmagamat sajnálom… Lehunytam a szememet.

Egy rövidke ideig a szemhéjam mögötti csendben lebegtem, majd amikor kinyitottam a szememet nem a csillagokat láttam, hanem…

 - Josh. – suttogtam rekedten. Az arcát nem láttam tisztán a kevéske fényben, de el tudtam képzelni, hogy valószínűleg borzalmasan festhetek, amit természetesen az arckifejezése is mutathatott. De már nem érdekelt, hogy milyennek lát. – Mit csinálsz itt?

Ahogy lenézett rám, szőke haja előrehullott.

 - Kerestelek. – felelte egyszerűen.

 - Hát, megtaláltál.

Figyeltem, ahogy leül mellém a homokba. Összehúzta a lábait, mint egy kisgyerek és rám nézett.

 - Fáj valamid? – kérdezte lassan.

 - Igen. – vágtam rá. – A romlott lelkem.

 - Romlott? Valóban az lenne?

 - Igen, valóban az. – elkeseredetten bólintottam egyet. - Menj el, kérlek!

 - Nem hagyhatlak itt így, egymagadban. – ellenkezett.

 - Nem akarom, hogy így láss engem. – vallottam be és könnyes szemmel ismét a csillagokra meredtem. – Nem akarom, hogy bárki így lásson.

 - De én nem bárki vagyok, hanem Josh. – nem néztem az arcába, ahogy hallgattam.

 - Ez nem változtat semmin sem. Nem akarom, hogy így láss engem.

 - Miért?

Végül mégis rápillantottam. Törökülésben ült mellettem és az arcomat nézte. Egy teljes percre elvesztem a látványában, ahogy a fél arca árnyékba borult, ahogy haját lengette a lágy szellő, ahogy fehér bőrét még a sötétben is láttam.

 - Hogyhogy miért? – fakadtam ki végül. – Nézz már rám, Josh!

 - Azt teszem, de nem értem… - elhallgatott.

Ekkor végképp elvesztettem minden önuralmamat és bőgve hadarni kezdtem.

 - Szétestem, Josh! Elfogytam. – A Holdra pillantottam, amit most eltakartak a felhők. – Fáj mindenem, de legfőképpen a lelkiismeretem. Sírok és tudom, hogy ez a gyengeség jele, de már nem akarok erős lenni. Már nem tudok erős lenni. Idejöttem úgy, hogy majd túlélem ezt az egészet, de most mégis itt vagyok, a homokban siránkozok egy srácnak, aki valószínűleg megvet engem mindezért.

Lihegve kapkodtam a levegőt és felültem. Fél szemmel Joshra pillantottam, aki szinte ledermedve ült ott, ahol volt.

 - Megtennél nekem valamit? – suttogtam erőtlenül.

 - Bármit. – felelte és egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy komolyan mondja.

 -  Ölj meg engem, Josh! – motyogtam olyan halkan, hogy arra gondoltam, nem is hallotta.

Tátott szájjal nézett a szemeimbe.

 - Kérlek, ölj meg engem most! – ismét sírni kezdtem.

 - Ezt nem fogom megtenni. – rázta meg a fejét.

Hát persze, hogy nem, hiszen az az életébe kerülne…

 - Hát persze… - suttogtam. – Felejtsd el!

 - Miért akarsz meghalni?

 - Mert rühellem magam! Egy szörnyeteg vagyok. Győzni akartam, de akkor ölnöm kellett volna, de már nem akarok nyerni, mégis azt szeretném, hogy Willék meghaljanak. Ez szörnyű érzés. Ezért akarok meghalni, már nem akarok tovább szenvedni.

 - Úgy gondolkozol, mint egy túlélő. Ne ítéld el magad!

 - De elítélem! Te miért nem teszed? – a szemeibe néztem -, vagyis oda, ahol a szeme volt a sötétben - valami válasz után kutatva, de nem találtam semmit sem.

Egy ideig gondolkodott. Vett egy nagy levegőt, majd kifújta és megszólalt.

 - Mert már találkoztam nálad sokkal borzalmasabb emberekkel is, akiket nem ítéltem el. Ezért téged sem.

Egy teljes pillanatig olyan érzésem támadt, mintha igazából valami teljesen mást akart volna mondani, de azután elhessegettem a gondolatot.

Elfordítottam róla a tekintetemet és a vízre néztem. Minden olyan csendes volt.

 - Sajnálom. – suttogta Josh néhány pillanatnyi csend után.

 - Mégis mit?

 - Azt, hogy szomorú vagy.

 - Nem te tehetsz róla, ne sajnálkozz.

Egy ideig megint csendben voltunk. Akaratom ellenére ismét sírni kezdtem.

 - Hé, Kate! – Josh hangja egészen halk volt. Életemben akkor történt meg először, hogy Josh lassan és bizonytalanul a kezemre tette a sajátját. Meglepetten pillantottam a kezeinkre, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarta.

 - Szánakozol? – suttogtam továbbra is a kezeinkre nézve. Igazából nem volt kellemetlen érzés, az érintése meleg volt és így, hogy nem akarta összeroppantani a csontjaimat, elég kedves kézfogása volt.

 - Miért gondolod, hogy azért teszem, mert megszántalak?

 - Azért, mert ki nem állhatsz engem. – rápillantottam. Már egyáltalán nem láttam az arcát a sötétben. – De megértelek, mégis ki az, aki nem értene meg?

 - Butaságokat beszélsz. – megrázta a fejét.

 - Nem, én pontosan tudom, hogy mit beszélek. Igazából, életem során rájöttem, hogy a szánalom és a sajnálkozás, noha még egymástól is távol állnak, de általában a szeretettől állnak a legtávolabb. Te megszántál engem, tudom, hogy meg kellene köszönnöm, de… - elcsuklott a hangom.

 - Nem várom el tőled, Kate! Társak vagyunk, a társak átsegítik egymást a gondokon.

 - Nekem már nem elég, hogy mondasz néhány kedves szót és megfogod a kezemet, Josh. – Pedig segített, csak nem annyit, amennyit ő beleképzelt. Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy lássam a szemét. – Valójában, én már soha nem leszek olyan, mint régen, de nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne, vagy szomorkodnom.

 - Miért? – közelebb hajolt, mintha ő is a szemeimbe akarna nézni.

 - Josh… - lassan a homokra fordítottam a tekintetemet. – Nem szeretnék erről beszélni.

Bólintott egyet.

 - De nyugi – szomorú mosolyra húztam a számat, ahogy ránéztem. -, hamarosan úgyis végérvényesen összetörök és mindent kitálalok magamról.










A következő rész tartalmából:


"- Mi van? – felhúzta az egyik szemöldökét.
 - Miért gondolod, hogy Soanról beszéltem? Amyből kinézed, hogy olyan lenne?
Egy pillanatnyi habozás után bólintott egyet.
 - Nem kedveled? – kérdeztem jókedvűen.
- Ki nem állhatom. – vallotta be angyali mosollyal. – Egyszerűen nem tudom elviselni azt a hangot, amit kiad, amikor megszólal… - a szemeit forgatta."