34. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:

A következő napot tényleg Soannal kellett töltenem. Persze, nem mintha Kate nyaggatott volna, csak megmondta, hogy induljunk el „sétálni”, mi meg megtettük. De egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Az egyetlen, ami hallatszódott, az a lépteink zaja volt.

 - Kérdezhetek valamit? – Soan zöld szemei most nagyobbaknak tűntek, mint általában. Meglepett, hogy megszólalt. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat.

 - Mit? – unottan pillantottam rá, miközben leültem egy fatörzsre. Egy jó méterrel arrébb, de ő is leült.

 - Kedveled Kate-et?

A kérdése meglepett. Muszáj volt rákapnom a tekintetemet. Zöld szemeiben nem volt gúny, csak valami furcsa, amit megértésnek gondoltam.

 - Barátok vagyunk. – feleltem végül.

 - Csak barátok?

 - Nem értem, mire akarsz kilyukadni. – mondtam zavartan.

Fejével jobbra intett. Követtem a tekintetét és megláttam a két lányt.

Valamivel odébb álldogáltak, nem túl messze, de a fáktól pont nem láthattak meg minket. Kate éppen hevesen mutogatott valamit és beszélt a másik lányhoz, aki valószínűleg semmit sem értett az egészből. Kate ránézett, Amy megrázta a fejét, mire Kate az ég felé nézett, amit akkor csinált, ha legszívesebben felpofozott volna valakit, de türtőztette magát valamilyen számomra ismeretlen okból. Felkötette vörös haját egy csomóba, majd tovább magyarázott. Meghúzta a kezén lévő kötést és felvette az egyik földre dobott kését. Kétszer megforgatta a kezében, mintha zsonglőrködne vele, majd megmarkolta a pengét és elhajította a kést.

Amynek tényleg igaza volt előző nap, Kate nem a markolatnál fogja meg a kést, hanem a pengénél. A kés reszketve fúródott az egyik fa törzsébe. Amy tapsolt párat, Kate pedig lazán a törzse mellé engedte a karjait és tovább mutogatott. Láttam a jobb tenyerén végighúzódó vörös csíkot, amiből a vére szivárgott. Kishíján felszisszentem, de végül nem tettem semmit, csak elfordítottam róluk a tekintetemet.

 - Kedves lány, nem? – kérdezte Soan, hogy magára vonja a figyelmemet.

 - Amy? – pillantottam rá unottan. Úgy éreztem, teljesen üres a fejem, azt sem tudtam, miről beszéltünk előtte.

 - Nem, hanem Kate. – felelte végül.

Felnevettem. Amy a fák felé pillantott, valószínűleg engem kutatva, Kate viszont egyáltalán nem foglalkozott velem. Ez sértő volt.

 - Rá inkább más szót használnék, mint azt, hogy kedves. – feleltem végül.

 - Mármint szép, ügyes, talpraesett, bátor? – tippelt Soan. – Szereted őt?

A fiúra pillantottam. Zöld szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit sem. Hazudni akartam, minden sejtem arra volt beprogramozva, hogy hazudjak, de végül aztán nem strapáltam magam.

 - Ennyire nyilvánvaló? – kérdeztem halkabban, hogy Kate véletlenül se hallja, mégha nem is figyelt rám.

 - Csak látom, ahogy ránézel. Én is pontosan így nézek Amyre. – felelte Soan és a földet kezdte rugdosnia cipője orrával.

 - Viszonzatlan szerelem, mi? – fanyarul elmosolyodtam. – Csak Amy szeret téged. Kate meg a teljes lényében rühell engem. Ez az alapvető különbség a kettő szituáció között.

 - Mi?

 - Azt mondtam, Amy szeret téged, Kate meg a teljes…

 - Tudom, hogy mit mondtál, Josh! – rázta meg a fejét. – De hogy értetted ezt?

 - Amy szerelmes beléd, csak nem tud róla. Te megkapod őt, én nem kapom meg Kate-et. És most nem a testi együttlétről beszélek, nehogy azt hidd.

 - Kate nehezebb eset, mint Amy. – mormogta Soan.

 - Az biztos. – bólintottam és ismét a két lány felé pillantottam. Kate Amy kezébe adott egy botot és várta, hogy rátámadjon. Amy ügyetlen mozdulatokkal böködött felé, ő pedig édes nevetéssel tért ki előle. Akaratlanul is elmosolyodtam. Kate kirúgta Amy lábait. A másik lány halk sikkantással esett földre. Kate fölé hajolt és beszélni kezdett hozzá. Vörös haja, ami kibújt ügyetlen kontyából, most az arcába hullott, ahogy lefelé nézett. Még itt is hallottam fülbemászóan kedves kacagását. Ez volt az egyetlen emberi tulajdonsága, gyönyörűen nevetett, amikor más káráról volt szó.

 - Ő tudja, hogy mit érzel? – kérdezte Soan.

Ránéztem és kérdéssel feleltem a kérdésére.

 - Amy tudja?

Megrázta a fejét.

 - Amy téged szeret. – felelte egyszerűen.

 - Kate meg téged. – állapítottam meg.

Zavartan pillantott rám, majd a lányokra.

 - Nem szerelmes belém. – felelte végül.

 - Jobban szeret, mint engem. – ráztam meg a fejemet és ismét Kate-ék felé néztem. Amy éppen foggal-körömmel próbált sebet ejteni Kate-en, ami mindig éppen időben ugrott el előle. El sem tudtam képzelni, mit mondhatott annak a szerencsétlen lánynak, amitől ennyire kiborította, hogy nekiesett. Amy egy egyszerű rúgással hasba rúgta Kate-et, aki a földre került, de éppen olyan gyorsan hátrabukfencezett, majd csinált egy szaltót a levegőben és talpra érkezett. Tátott szájjal bámultam rá. Tudtam, hogy mozgékony, de nem hittem volna, hogy ennyire. Miért nem csinál ilyeneket a jelenlétemben?

Amy tátott szájjal nézett rá.

 - Na mi van? -  Kate felnevetett. – Hol van a harag?

Halkan folytatta, amitől a másik lány ismét felé ugrott. Nem értettem, Kate-nek mi a célja ezzel. Kettejük harca egyáltalán nem volt igazi harc. Amy megpróbált kárt tenni Kate-ben, aki viszont szemmel láthatóan nem tervezett semmi ilyesmit.

 - Fáj? – kérdezte Amy, amikor egy fatörzshöz nyomta Kate-et.

 - Volt már vészesebb is. – vont vállat és egy gyors mozdulattal lesöpörte magáról Amy apró kezeit, a lány a földre esett, de még megpróbálta kirúgta Kate lábait. Kate fürgén ugrott el előle egy újabb szaltóval. Úgy tűnt, élvezi a helyzetet. Valószínűleg már elfelejtette, hogy ott vagyunk Soannal, mert nem tűrte be a pólóját a nadrágjába, így a kézenállásoknál mindig felcsúszott a felsője és kivillant fehér hasa, dereka meg a háta egy része. Elég nőies alakja volt, ahhoz képest, hogy mindig fiúsan viselkedett. Gyönyörű volt.

Zavartan fordítottam el róla a tekintetemet, mielőtt még hevesebben kezdett volna zakatolni az agyam.

 - El sem tudod hinni, mekkora szerencséd van, hogy olyan szerethető egyéniség vagy. – mondtam Soan-nak, de nem néztem rá. – Téged sokan szeretnek, hiányolni fognak, ha meghalsz. Én viszont egy utálatra méltó ember vagyok. Senki nem szeret. Ezt még el is fogadnám, de a legrosszabb, hogy az sem szeret, akit én szeretek. Az egyetlen ember, akit teljes szívemből szeretek, ki nem állhat.

Soan csendben ült mellettem.

Felsóhajtottam és felálltam.

 - Ez egy elég lehangoló társalgás volt. – állapítottam meg feszengve.

 - Tudod, Josh…

Soan hangját fülsértő reccsenés szakította félbe. Mindketten a lányokra pillantottunk.

 - Hülye fa. – Kate hangja halkan csendült fel.

 - Bocsi, Kate! – Amy szavaiból a megbánás leplezetlenül kiérződött.

 - Nem gond, semmi baj.

Ekkor indultunk el Soannal a tisztás felé. Kate a földön ült, Amy pedig mellette térdelt, kezeit a szája elé emelte.

 - Mi történt? – kérdezte Soan és melléjük lépett.

 - Semmi. – Kate határozottan bosszúsnak tűnt, ahogy felállt. Jobb kezét a mellkasához szorította.

 - Letörtem az ágat, amikor Kate rajta állt. – suttogta Amy rekedten.
 - Eltörted az ágat? - Soan hitetlenkedve pillantott a vörös arcú Amyre.

 - Eltörted a kezed? – kérdeztem hirtelen Kate-re pillantva. Mégis, kit érdekelt az a hülye ág, ha Kate meg megsérült?

 - Nem tört el. – Kate már tényleg haragosnak tűnt. – Elég lesz a sajnálkozásból. A kezem már háromszor el volt törve, nekem aztán elhihetitek, hogy tudnám, ha megint ez történt volna. Valószínűleg csak megrepedt, vagy megzúzódott. Nem nagy ügy, majd bekötözöm és kész.

 - Valóban? – Soan ránézett, majd rám, végül pedig Amyre, majd vissza rám. El sem tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Biztos azt tervezgeti, hogyan temesse el a szegény sérült faágat...

Kate mozgatni kezdte a kezét. Először az ujjait, majd az egész karját.

 - Látjátok? Nem tört el. – felsóhajtott és egy megfejthetetlen pillantást vetett mindhármunkra. – Eléggé meglep engem ez a nagy kedvességetek. Mindannyian aggódtok értem, ez elég meglepő. Meg zavarbaejtő is.

Egyikünk sem mondott semmit, Kate meg látva a hallgatást inkább elindult a roncs felé, hogy bekötözze a kezét. Egyáltalán nem akarta, hogy segítsünk neki. Egyáltalán nem akarta, hogy segítsek neki...








A következő rész tartalmából:


"- Nem róluk beszélek, hanem rólam. – Brittany szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Az ég felé fordítottam a tekintetemet és megpróbáltam minél kedvesebb arcot vágni. Nehezen ment. Azt vettem észre, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam magamra erőltetni a kedvesség maszkját és helyette csak egy keserű, megvető és könnyen szétfoszló álarcot használtam. Igazából már nem is érdekelt, hogy kedvesnek tűnjek. Minek? A végén úgyis mindenkit sorra legyilkolok, csak azzal a különbséggel, hogy ha megbíznak bennem, akkor nagyobb fájdalmat okozok nekik. – Szeretlek téged, Will."