8. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást! :)

○•Nóri•○

 - Jöjjön, Miss White! - mondta egy férfi és bepakolta a táskáimat egy csónakba. A szigetre jutásunk kulcsa egy motorcsónak volt, amiről már álltában is lerítt, hogy iszonyú gyors lehet. Fekete, csillogó és szuperdrága luxusjárgány.
Bevallom, örültem volna, ha mégis, valamilyen csoda folytán eggyel több csónakot áldoznának fel az utaztatásunkra és nem kell senkivel sem együtt utaznom, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a fohászkodásom hiábavaló volt, ugyanis Mr Miller - úgy döntöttem, így hívom, ha már nincs olyan kedves, hogy bemutatkozzon - néhány perccel később bedobálta a csomagjait a csónakba és leült velem szemben.
 - Na, mi van? Mégsem zavarlak annyira? - kérdeztem hidegen.
 - Ha nem tűnt volna fel, nincs máshol hely. - mondta ugyanolyan hangnemben.
Oldalra pillantottam és láttam, hogy mellettünk 4 ugyanolyan, csicsás csónak álldogált tele a különböző színű és mintájú bőröndökkel és mindegyikben két-két fiatal üldögélt.
 - Kiválasztottak! - lépett elénk Andrew. - Innentől már nem találkozunk, csak 120 nap múlva. Remélem, hogy nem lesz semmi probláma és nem kell közbeavatkoznunk az életük menetelébe.
Ugyan már! Nem is lesz életünk, akkor mibe nem akarnak beleavatkozi?
 - Viszontlátásra, sok szerencsét! - mondta Andrew, majd az öt csónak egyszerre, mintegy szinkronban bőgött fel, majd eltávolodtunk a hajótól.
Mint, ahogy azt már gondoltam, a csónak valósággal szelte a vizet, a kora esti (vagy késő délutáni) szél elsüvített mellettünk és hátracsapta a hajamat.
 - Mondd csak, mit fogsz csinálni egyes egyedül? - kérdezte Mr Miller néhány percnyi hallgatás után.
 - Nocsak, nekem szóltál? - kérdeztem és vágtam egy grimaszt. - Talán két személyiséged van, vagy mi?
 - Miért? - kérdezte és egy hajszálnyira elmosolyodott.
 - Mert egyszer rendes vagy velem, majd lekoptatsz... Tudod, hogy ez milyen idegesítő? - panaszkodtam.
 - Nem. - mondta komoran és megrázta a fejét. - Bocs.
Ezen meglepődtem. Komolyan úgy dönt, hogy rendes lesz velem?
 - Csak olyan furcsa vagy. - mondta egy percnyi hallgatás után. - Nem tudom, hogy mit miért csinálsz. Nem találkoztam még senkivel, aki ilyen furcsa, olyan, mintha nem is gondolkodnál, csak cselekedsz és kész.
Próbáltam eltekinteni afelett a rész felett, hogy lefurázott és inkább arra gondolni, hogy ez volt a leghosszabb monológ, amit eddig hallottam tőle.
 - Tiszta csodabogár vagyok, nem? - mosolyodtam el.
 - Nagyon úgy tűnik. - felelte.
 - Amúgy meg te is mindig máshogy viselkedsz, mint azt gondolná bárki is. - böktem ki.
 - Mivel te tudod, hogyan viselkedik egy normális ember? - gúnyoskodott. Nem, tévedtem, mégsem lesz velem kedves.
De ezt a játékot ketten játsszák.
 - Egyetlen szóval sem mondtam, hogy tudom, hogyan viselkedik egy normális ember. - vágtam vissza. - Amúgy meg mi vagy, ha nem normális?
 - Ne forgasd ki a szavaimat! - mondta utasító hangnemben.
Elmosolyodtam és tekintetemet előre szegeztem és figyeltem a szigetet, ami egyre nagyobb lett, talán kettő perc és megérkezünk és akkor ő elmegy és valószínűleg nem is látom többé, csak akkor, amikor már a halálunkra készülünk. Nem értettem, hogy miért viselkedtem így, miért nem akartam, hogy elmenjen, miért nem akartam egyetlen pillanatot sem elvesztegetni, amit vele tölthetek. Furcsa.
 - Mit fogsz csinálni a szigeten? - kérdezte hirtelen, kizökkentve furcsa gondolataimból.
 - Nem tudom, majd csinálok valamit, utána pedig gondolkozok. - nevettem fel.
Egy pillanatig leblokkoltam, de csupán csak egyetlen pillanatra. Nevettem, jókedvből és nem azért, hogy megjátszam a könnyedséget. Megannyi hónap után boldog voltam, habár éppen az elkövetkezendő négy hónap szenvedéseinek helyszínére mentem, de boldog voltam. Boldog voltam ezzel a komor sráccal, akivel néhány órája találkoztam először és azóta már egy párszor megbántott, de mégis boldog voltam mellette.
Butaság, sőt örültség, viszont igaz...
 - Jó ötlet. - motyogta halkan, elgondolkodva a fiú és ezzel visszazökkentett a jelenbe. Ismét.
Ekkor vettem csak észre, hogy a csónak lassít, majd szépen lassan megállt.
Felálltam és összeszedtem a cuccaimat. A sofőr a táskáimét nyúlt, hogy segítsen, de én gyorsan felkaptam az összes cuccomat.
 - Nincs szükségem segítségre. - mondtam és kiugrottam a csónakból a vízbe.
Hűha, ennyi pénzt elköltöttek az utaztatásra, de egy kikötő, vagy egy móló már nagy szám lenne?
Kitrappoltam a bokáig érő vízből a homokba és elindultam jobbra, mivel a többiek balról lézengtek.

7. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

○•Nóri•○

 - Hé, te ott! - hallottam meg egy srác hangját, amikor már legalább fél órája utaztunk. - Te, Vöröske!
Kellett néhány másodperc, amíg rájöttem, hogy nekem szólnak. Az egyik srác röhögve figyelte, ahogy felfogom a külvilágot.
 - Mi van? - kérdeztem morcosan, de nem tudtam, hogy melyik szólalt meg a hatos csoportból, viszont ekkor vettem csak észre, hogy még két srác hozzájuk verődött.
 - Gyere ide! - lépett elő a barna hajú.
 - Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok kutya! - mondtam, mire mind a nyolcan felnevettek.
 - Lábhoz! - röhögött az egyik, de nem tudtam, hogy melyik.
Rohadék...
Abban a pillanatban olyan lelkiállapotban voltam, hogy felpofozom azt, aki kutyának néz engem. Talán szerencsém lesz és nem okozok neki hét napon túl gyógyuló sebeket.
 - Hé, Vöröske! - szólt megint a barna, majd elindult felém. Hosszú, öles léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, majd leguggolt mellém. - Gyere oda hozzánk! Szórakozzunk!
 - Nem! - mondtam higgadtan.
Felnevetett.
 - A nevem Will Scott. - mondta, majd kezet nyújtott.
Nem fogadtam el.
 - A te neved? - kérdezte nyájasan.
 - Takarodj! - feleltem és a fedélzetet pásztáztam. Amikor megtaláltam amit szerettem volna kissé megkönnyebbültem, de meg is rémültem. A tekintete olyan dühös volt, komor.
 - Szép neved van! - mondta Will Scott vigyorogva.
 - Tényleg tetszik? A teljes nevem, Takarodj, Különben Hasba Rúglak. - mosolyodtam el és hűvösen rá néztem, majd a hasára. Reméltem, hogy vette a célzást.
Néhány percig csendben volt.
 - Gondolj csak bele! - mondta Will Scott hiptnotikus hangon. Szerencsémre, ez a hangnem nem hatott rám, hacsak nem annyiban, hogy rettentően idegesített ez az alak. - Mi nyolcan vagyunk, ott mégis nagyobb esélyed lenne a túlélésre, mint egyedül.
 - Tévedsz, ezzel csak a saját dolgodat könnyíted meg. Azok ott mind - böktem a hordája felé - meghalnának, hogy te élj. Azért teszik ezt az egészet, mert most azt hiszik, te vagy az Isten. Én viszont senkire sem vagyok hajlandó felsőbbrendűként tekinteni.
Felnevetett.
 - Okos vagy, viszont nem gondolod, hogy kissé nagy a szád? Vigyázz, nehogy pórul járj vele! - mondta és a szemében gúny csillant meg.
 - És te nem gondolod, hogy nem nyerő fenyegetölőzni? - kérdeztem.
Elvigyorodott, majd hirtelen elszántság(?) suhant át az arcán.
 - Szóval nem jössz át hozzánk? - kérdezte és közelebb hajolt hozzám, elhúzódtam előle.
 - Nem. - feleltem.
 - Akkor sem, ha megkérlek rá?
 - Nem. Amúgy meg, ha nem haragszol - és akkor is, ha haragszol -, de eltakarod a napot, szóval húzz el!
Felnevetett és közelebb hajolt felém, újra elhajoltam előle.
Nem tudom, hogy milyen hangosan beszélgethettünk, de valószínűleg a hajó túloldalán is hallották, mert a következő percben egy kar rántott fel a földről és arrébb húzott.
 - Nem érted meg, hogy mit mond? - kérdezte az erős szorításhoz tartozó hang.
 - Hé, öcskös, ne avatkozz ebbe bele! - állt fel Will Scott és farkasszemet nézett a szőke fiúval.
 - Hagyd békén, ha azt mondja, hogy húzz el! - mondta a szőke fiú és állta Will Scott dühös tekintetét.
 - Jó, védd meg a Kis Hercegnőt! - ordította Will, majd rám nézett. - De egyszer úgyis az enyém leszel!
Azzal visszasétált a csapatához, én viszont félve fogtam fel, mit is beszél. Ahogy felfogtam a szavainak együttesét, más vonta el a figyelmemet.
A szőke fiú már a hajó túlsó végén volt.
 - Hé! - futottam utána, mert csak így értem utol.
Amikor utolértem, megállt és csak ekkor vettem észre, hogy fel kell néznem rá, csak a válláig értem.
 - Mi van? - kérdezte bunkó stílusban.
 - Köszönöm. - mondtam és a hangomból tényleg a köszönet sugárzott. Minden betűt komolyan is gondoltam.
 - Nincs mit megköszönnöd, csak azért csináltam, hogy ne zajongjál tovább. - azzal leült a helyére, ahol eddig is ült.
Egy kis ideig vártam, hátha mond még valamit, talán csak a nevét, de nem mondott semmi mást. Utána sarkon fordultam és visszasétáltam a helyemre.
Az utazás további részén nem történt semmi érdekes. Will Scott nem piszkált tovább, viszont ennél tízszer fontosabb dolog annál inkább. A szőke fiú nem szólt hozzám egy szót sem, viszont egész úton engem figyelt. Ezt a gesztusát nem tudtam hova tenni, főleg a beszélgetésünk -, ha lehet azt egyáltalán annak nevezni, ami történt - után. De nem csak ő lesheti a másikat, nem?
Megpróbáltam minél dühösebb és komorabb képet vágni és valószínűleg úgy festettem, mint egy idióta, viszont ő egyetlen hajszálnyival sem lett vidámabb, csak az a komor és titokzatos arckifejezés ült az arcán.
 - Kiválasztottak! - mondta Andrew, amikor a nap már kezdett egyre közelebb süllyedni a látóhatár felé. - Készülődjenek, innentől csónakkal mennek tovább a szigetre!
Azzal elfordítottam a tekintetemet a fiúról és előre néztem, csak ekkor vettem észre, hogy már kezd elviselhetővé válni a hőség. Néhány pillanatig a víz fodrozódását bámultam, majd megláttam a szürkés víz kellős közepén elterülő, innen nézve piciny szigetet, amely megtörte a hullámok útját.
Ahogy a hajó egyre közelebb jutott a szigethez, az egyre csak nőtt és nőtt.
 - Álljanak be egy sorba, majd kettesével üljenek be egy-egy csónakba, hozzák a csomagjaikat is! - mondta Andrew néhány perc múlva.
Lassan felálltam és összeszedtem a cuccaimat és elindultam a többiek által kialakított sorhoz.
 - Mondd csak, neked mi bajod van? - lépett mellém a szőke fiú.
 - Ezt akár én is kérdezhetném. - mondtam és odaálltam a sor legvégére.
Most meg miért áll velem szóba? Ennek így semmi értelme...
 - Mit csináltam? - kérdeztem egy pillanatnyi habozás után.
 - Tudnod kéne. - nézett át a fejem felett.
 - Akkor hülye vagyok, de gőzöm sincs, hogy miről beszélsz. - mondtam és Andrewra figyeltem, aki mindenkinek kiosztott egy-egy fekete táskát.
 - Mondd csak, direkt keresed magadnak a bajt, vagy ez csak úgy jön? Belső kényszert érzel rá, hogy bajba keveredj? - kérdezte a szőke fiú. Kissé le kellett hajolnia, hogy a szemembe tudjon nézni.
Egyik felem örült, hogy végre beszél velem, sőt rám néz, másik felem viszont elbódult. Azok a gyönyörű szemek megbűvöltek. Nem volt bennük düh vagy harag, csupán kíváncsiság.
 - Talán mindkettő. - vontam vállat, amikor leküzdöttem a gyengeséget. - Az a problémád, hogy bajba keveredek? Talán nem vetted észre, hogy az út hátralévő részén nem tettem semmit, ami rosszul végződött volna?
 - Éppen akkor tetted a legrosszabb dolgot. - mondta halkan.
Egy pillanatig nem értettem, hogy miről beszél, de utána rájöttem.
 - Nem bírod, ha rádnéznek? - mosolyodtam el és arcába néztem.
 - Azt nem bírom, hogy te csinálod. - felelte.
 - Mi van? - kérdeztem értetlenül.
 - Miss White! - adta a kezembe a fekete táskát Andrew egyik embere, majd a fiúhoz fordult. - Mr Miller. - átnyújtott neki is egy táskát, majd elment.
 - Zavarlak? - kérdeztem Mr Millertől, amikor megállt a hajó.
 - Őszintén? - kérdezte, majd szinte azonnal rávágta: - Igen!
Azzal elindult a többiek után, akik a csónakokhoz igyekezett.
 - Hát, kösz szépen! - szóltam utána és én is elindultam utánuk.

6. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :) Folytatás szombaton érkezik! :)

Néhány komit szeretnék kérni, hogy tudjam, mit gondoltok a történetről!

○•Nóri•○






Amikor már csak néhány méter választott el a többi Kiválasztottól és a kísérőiktől, láttam, hogy öt öltönyös férfi csatlakozik hozzájuk.
 - Catherine White! - kiáltott fel az egyik férfi, amikor odaértünk hozzájuk. - Hát megérkezett!
A férfi kissé kopaszodott, a negyvenes éveiben járhatott, pocakos, borostás ember volt, alighanem a KEV vezetője.
 - Talán késtem? - kérdeztem és a többiekre néztem.
 - Erről szó sincs, de ne itt beszéljük ezt meg, rendben? - mondta, a végén már a többieknek is intézve a szavait. Hát igen, 25 ember egyrakáson, bőröndökkel egy kicsit feltűnő az emberek számára, főleg egy olyan forgalmas repülőtéren, mint itt, Miami-ban.
 - Uraim, vigyék fel a csomagokat a hajóra! - mondta a férfi a kísérőknek, akik készségesen indultak a móló felé.
 - Induljanak Önök is! - mondta a férfi és mi tizen is elindultunk a kísérők után. Én mentem a sor végén, de nem néztem meg magamnak különösebben a társaimat. Csak annyit jegyeztem meg, hogy rajtam kívül még két lány volt, a többiek fiúk.
Azt viszont észrevettem, hogy őrült meleg van. Én, aki eddigi életemet fent, északon töltöttem, a Florida állami klímát ki nem állhattam. Forróság volt, de úgy tűnt, másoknak nem okoz problémát a napsugarak forró érintése. A nap hihetetlen magasan járt az égen, nagyjából dél lehetett.
Miután már a fedélzeten voltunk, a kísérők elmentek, vissza a szárazföldre.
 - Foglaljanak helyet! - mondta a kopaszodó férfi.
Összekuporodtam a csomagjaim mellett, a többiektől jó messzire. Itt mutatkozott csak meg igazán, hogy ki kivel barátkozott össze, amíg én a repülőn ültem. Tőlem jobbra egy nagy csapat fiatal beszélgetett és nevetgélt. Összesen hatan, a két lány és még négy srác élvezte egymás társaságát. Talán csak az én agyam működött fordítva - márpedig erre már rájöttem reggel -, de nem értettem, hogy miért verődtek csoportba. Talán most egymást segítik, de a végén úgyis ellenségek lesznek.
Az egyik srác - barna hajú, barna szemű, nálam legalább egy fejjel magasabb - a csoportukból, engem méregetett. Elfordítottam róluk a tekintetemet.
Ahogy tekintetem végigpásztázta a hajó fedélzetét, megpillantottam őt. Az arcát nem láttam, mert állig érő szőke haja az arcába hullott és eltakarta, viszont volt a kisugárzásában valami, ami megragadott. Ő volt az egyetlen - rajtam kívül -, aki egyedül volt.
 - Kiválasztottak! - állt be középre a kopaszodó férfi, magára vonva a figyelmet, viszont nekem kellett egy kis idő, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet a fiúról. Egészen addig bámultam, amíg fel nem nézett és gyönyörű tengerkék szemei nem találkoztak az enyémekkel. A tekintete olyan furcsa volt, zavarodott, komor, kíváncsi, de mégis rideg.
Szinte lelkileg fájt, hogy el kell fordítanom róla a tekintetemet, de így könnyebb volt figyelnem arra, amit a férfi mond, de az egy kicsit sem segített, hogy magamon éreztem a fiú tekintetét.
 - A nevem Andrew Smith, a Kiválasztottak Egyesületének Védelme, röviden KEV vezetője. Feltételezem, hogy mindannyian tisztában vannak azzal, hogy miért vannak itt. Néhány óra utazás vár még önökre, hogy a szigetre érjünk, ott letesszük önöket és egyedül... - várt egy pillanatig és tekintete megpihent a 6 fős csoporton. - ... vagy csoportokban kell boldogulniuk. 120 nap áll rendelkezésükre, amit túl kell élniük. Élelmet és szállást kell találniuk, ezekben az esetekben mindent felhasználhatnak, ami a szigeten található.
Szóval nem lesz szállás? Mégis hol fogok élni? Nem hinném, hogy olyan jó lenne a kézügyességem, hogy képes legyek házat építeni levelekből és ágakból...
 - Mivel fogunk vadat ejteni? - kérdezte a barna hajú srác a hat fős csoportból.
 - Természetesen kapnak fegyvereket. A fegyvereket átadjuk önöknek az utazás végén. - mondta Andrew.
 - És mi történik akkor, ha verekedést alakul ki a szigeten? - kérdezte egy másik.
 - Attól függ, hogy milyen súlyos balhé alakul ki. Amennyiben a sérülés egy hét alatt begyógyul, nem szabunk ki büntetést, de amennyiben halállal végződik a történet, sajnos muszáj nekünk is efféle lépeseket tennünk. - mondta Andrew rendületlenül nyugodt és monoton hangon. - De a fegyverekkel együtt kapnak egy elsősegély dobozt is, a biztonság kedvéért.
Ez azért durva, nagyon durva. De végülis ésszerű -, ha nem vesszük figyelembe a morbid részleteket -, hiszen fogat fogért, életet életért, nem?
 - De... - folytatta Andrew. - ... szeretnénk, ha 120 nap múlva is tizen lennétek.
 - És mi lesz 120 nap múlva? - kérdezte a szőke fiú. A hangján is érződött a komorság és az sem tetszett neki különösebben, hogy akár csak egy pillanatra ő kerül a figyelem középpontjába.
 - Erre a kérdésre nem adhatok választ. - felelte Andrew.
Felsóhajtottam. Ezzel sem kerültünk közelebb a lényeghez...
 - És ez a mai nap a 120 napba tartozik? - kérdezte az egyik lány vontatott orrhangon.
 - Nem, ez a nulladik nap, azt hiszem, ez a megfelelő meghatározás. - felelte Andrew. - Holnaptól kezdődik az első nap.
Egy kis ideig senki nem tett fel kérdéseket.
 - Amennyiben még lenne kérdésük, arra szívesen válaszolok. - mondta Andrew.
 - Milyen fegyvert kapunk? - kérdeztem.
Gondoltam, ha tíz magángép utazását tudják finanszírozni, akkor képesek normális fegyvereket is adni, legalább tisztában akartam lenni, hogy mennyiben támaszkodhatok a fegyverekre és mennyiben kell a két kezemmel boldogulnom.
 - Nem hinném, Miss White, hogy ön otthonosan mozogna ezen a téren. - mosolyodott el Andrew. - Gondolom, annyi részlettel megelégszik, hogy kapnak egy pisztolyt és két kést.
A fogamat csikorgattam. Hát ez remek, lenézően viselkedik velem a főnök. Akkor mit várhatok a többiektől...
 - Esetleg lenne még kérdés? - kérdezte Andrew, nekem viszont már nem volt sok kedvem ráfigyelni.
Valószínűleg, nem volt más kérdés, mert elkezdtek csacsogni a fedélzeten.
Újra elbambultam és a szőke fiút néztem. Volt benne valami, ami azt sugallta, hogy rossz természetű, viszont mégsem keltett bennem félelmet. Furcsa. Biztosan a fordított észjárásom miatt van ez....

5. rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! A kövi rész ezentúl szombatonként érkezik! :)

○•Nóri•○

 - Most hová megyünk? - kérdeztem, amikor az autó ráfordult a főútra.

 - Elviszem a repülőtérre, ott jön magáért egy magángép, az elviszi egy másik államba, ahol találkozni fog a társaival és együtt, hajóval elmennek a szigetre. - felelte a férfi nyugodtan.

 - Ez hány óra utazás lesz? - kérdeztem. Nem igazán voltam kíváncsi a részletekre, de a sofőröm úgy tűnt, elég engedelmesen válaszolgat, ígyhát nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy minél többet megtudjak.

 - Késő délutánra, esetlen kora estére a szigetre érnek. - felelte. - Ezért kellett egy órával hamarabb indulnia, maga élt a társai közül a legtávolabb a megadott kikötőtől.

 - Értem. - bólintottam.

Egy hosszú ideig csend volt, csak a kerék suhogását és a vízcseppek koppanását lehetett hallani.

 - Tudja elég nyugodtnak tűnik. - jegyezte meg.

 - Bocs. Tudom, hogy úgy festek, mint egy élőhalott, nem kell szépítenie a helyzeten.

 - Komolyan beszéltem. - egy pillanatig habozott. - Nem fél?

 - Dehogynem. Viszont most nem érzem, hogy félek. - vontam vállat. - Amúgy most csendben maradna, legalább addig, amíg a reptérre érünk?

Bólintott.

A csend megnyugtató volt, de most az egyszer nem volt rá szükségem. Az utat figyeltem és a lakosokat, akik sorra megfordultak, ahogy az éjfekete luxusautó elsuhant mellettük.

 - Talán még várni kell néhány percet. - mondta a férfi, amikor leparkolt egy magánparkolóba. - Talán szeretne beszélgetni?

 - Még a nevét sem mondta meg, bocs, de nem. - motyogtam.

 - A nevem, Robert Cook. - mondta nyugodtan és a kezét nyújtotta, de amikor látta, hogy nem fogadom el, leejtette az ölébe.

Mindketten csendben voltunk, mígnem Robert kivette a mobilját a zsebéből, majd gyorsan elolvasott egy üzenetet és felém fordult.

 - A gép néhány perc múlva ideér... - nem vártam meg, hogy befejezze, kiszálltam az autóból és a csomagtartónál megvártam Robertet.

A férfi készségesen kiszedegette kevés csomagomat, majd elkísért a megfelelő terminálhoz, ahol rajtunk kívül egy árva lélek sem volt. Néhány perc múlva egy luxusgép szállt le a kifutópályára, a lépcső lenyílt, Robert pedig felvitte a csomagokat, majd én is követtem. A legfelső lépcsőn állva még visszapillantottam a városra. Hiányozni fog ez a hely, a szüleim, a házunk, a szobám, még az iskola is.

 - Jöjjön, hölgyem! - lépett oda mellém egy harmincas férfi és a könyökömnél fogva odavezetett az egyik széksorhoz.

Szórakozottan azon agyaltam, hogy minek kell egy teljes utasszállító repülőgép ahhoz, hogy elvigyen egy embert... Pénzpazarlás.

 - Az ablakhoz ülnék. - motyogtam és leültem a gép szélénél lévő széksorba.

Kissé dívásnak tartottam a viselkedésemet, viszont még mindig jobb, mintha bőgnék, nem?

A férfi még mondott valami olyasmit, hogy nyugodtan szóljak neki, ha valamire szükségem van, és kellemes utazást kívánt, majd eltűnt.

Ahogy a gép eltávolodott szülővárosomtól egyre jobban éreztem, hogy a gyengébb énem ott maradt, viszont a megerősödött, megkeményedett Kate itt ült a gépen és szenvtelen arccal mélázott a jövőn. Viszont nem tudtam, hogy ez a drasztikus szétválás mikor következett be... Mégsem éreztem úgy, hogy az egyik felem eltűnt, inkább a másik felem megtanította az egyiket, hogy erős legyen.

A repülőút rettentő hosszú volt, viszont végig a felhőket figyeltem. A gép versenytfutott a nappal, miközben a fél kontinens fölött végigrepült.

Amikor a gép ereszkedni kezdett, magunkfelett hagytuk a selymes felhőket. Nem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyunk. Ragyogó napsütés fogadott minket, a reptéren csak néhány ember volt, a társaim -, vagy az ellenségeim, ahogy tetszik.

 - Élvezte az utazást, hölgyem? - felfordult a gyomrom a harmincas férfi kedvességétől.

 - Rendkívül. - fintorogtam. - Bár jobb lett volna, ha nem a halálomba igyekszem közben.

A férfi arcáról lefagyott a vigyor és inkább a csomagjaimmal foglalkozott.

 - Igazából hol vagyunk most? - kérdeztem unottan.

A férfi most undok hangon felelt, majdhogynem dühösen.

 - Florida, Miami. - majdhogynem köpte ezt a két szót.

Be kellett vallanom, örültem a mérgének. Ma már négyből három embert kikészítettem. Jó arány. A szüleim, és most ez az idegen is dühös miattam. Remek.

A lépcső leereszkedett, én pedig lesétáltam és amikor a lábam már a reptér betonján volt szétnéztem. Előttem, úgy 30 méternyire láttam néhány embert.

 - Menjünk. - lépett mellém a kísérőm még mindig mogorván.

 - Tudja, elbírnám a csomagjaimat. - mondtam, de közben már sétáltunk a többiek felé.

 - Ugyan már! Maga még egy tollpihét sem bírna el. - motyogta.

 - Akarja, hogy megpróbáljam? Úgy tűnik, nincs a legjobb formájában. - vágtam vissza.

 - Maga mondja...? - sóhajtott. Ezek szerint mégsem festek olyan erősnek, mint hittem?

 - Utoljára érkeztem? - kérdeztem, amikor megszámoltam az előttem álló társaság létszámát. Tizennyolcan voltak, kilenc Kiválasztott és a kísérőik.

 - Pontosan. - még mindig dühös volt. Ettől elmosolyodtam.

 - Legalább stílusosan érkezünk. - mondtam és félmosollyal az arcomon néztem szembe kilenc ellenfelemmel.

4. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Komikat kérek! :)

○•Nóri•○

Ahogy azt előző este gondoltam, másnap hajnalban - negyed ötkor - kipihenten ébredtem. Az altató olyan jól hatott, hogy éjszaka még a rémálmok is elkerültek. Legalább három hónap óta először éreztem magam kipihentnek, éberebbnek, mint máskor. Ettől még fel is dobódtam. Utána viszont rádöbbentem, hogy milyen nap is van. Ma jönnek el értem.

Ettől a gondolattól hirtelen támadt jókedvem elillant. El kell köszönnöm a szüleimtől, és ez a lehető legnehezebb feladat, ami még Chicagóban vár rám.

Szívesen elütöttem volna valamivel az időt, de tegnap már bepakoltam, szóval amint felöltöztem és a hajamat is kifésültem, majd lófarokba kötöttem a tarkómon, leültem az ágyamra és a búcsún gondolkodtam. Ez gyötrelmes lesz, már előre érzem. Talán az lenne a legjobb taktika, ha szimplán elmondanám, amit ilyenkor szokás: Emlékezzenek rám úgy, mint a boldog Kate-re, a fél évvel ezelőtti lányukra. Ezután el kellene mondanom nekik, hogy várjanak haza és soha ne feledjenek el, és a többi, és a többi...

De nekem ez nem fog menni, mert én nem szeretném, ha emlékeznének rám, nem szeretném, ha itt bármi is emlékeztetné őket rám. Nem akarom, hogy hazavárjanak, és azt meg főképp nem, hogy akkor még sokkal jobban hiányoljanak, amikor egy gyászüzenetet fognak majd a kezükbe és nem az én kezemet. Tudtam, hogy rettentő dühösek lesznek rám, amikor ezt elmondom nekik, de majd egyszer megbékélnek.

Felálltam és odasétáltam az éjjeliszekrényemhez, ahol volt egy kép hármunkról. Kivettem a keretből és leszakítottam róla azt a részt, ahol én szerepeltem. Úgy döntöttem, ezzel ütöm el az időmet, és ez legalább a gondolataimat is lekötötte. Végigjártam az egész házat és leszedtem minden rólam készült képet, minden általam készített, vagy adott dolgot összeszedtem, mindent, ami rám emlékeztetné őket összegyűjtöttem és beraktam a pincébe, majd az összes ruhámat összedobáltam a cuccok mellé, végül a könyveimet és a többi általam valaha használt tárgyat is odadobáltam. Utána halkan beosontam a szüleim szobájába. Ez már elég jól ment. Nesztelenül szedtem össze a rólam készült képeket, fényképalbumokat és azokat is a többi dologhoz raktam, majd egy lakattal lezártam a pince ajtaját, a kulcsot pedig a zsebembe raktam. Valószínűleg le fogják ütni ezt a lakatot innét, gondoltam, viszont halvány fogalmam sem volt róla, hogyan zárhatnám le jobban az ajtót. Mindegy, amúgy is be fognak jutni és megtalálják a cuccokat. Akkor meg miért törjem magam jobban?

Felmentem a szüleim szobájába és keresni kezdtem egy nyaklánc után. Végül találtam egy láncot, ráfűztem a lakat kulcsát és a nyakamba akasztottam. Ezzel a munkám be is fejeződött.

Ezek után újra jókedvre derültem, hiszen már az égvilágon semmi nem tanúskodott arról, hogy itt valaha is léteztem. A nagy munkálatban még meg is éheztem, szóval készítettem néhány szendvicset. Egyet megettem reggelire, kettőt pedig elcsomagoltam és az egyik táskába raktam. Tudtam, hogy képtelen leszek akár egy falatot is megenni, de megszokásból cselekedtem.A táskákat lehordtam a földszintre, hogy minden készen álljon, a végső pillanatban.
Egy pillanatra megtorpantam a nappali közepén. Miért vagyok most ilyen nyugodt? Hónapokig rettegtem, viszont az utolsó pillanatokban nincs bennem félelem? Furcsa, rettentő furcsa. Már-már kellemetlenül furcsa. Viszont felettébb érdekes. Mi történhetett?
Talán... Talán megártott nekem az altató, bizonyára attól lettem nyugodtabb.
Nem, ennek semmi értelme.
Inkább az lehet az igazság, hogy rosszul működik az agyam. Fordítottan működik, mint a többi embernek.
Ez már nyilvánvalóbb, sokkal hihetőbb, hogy meghibantam, minthogy altató-túladagolásban szenvedek...

 - Szia! - mondta apu, ezzel megzavarta a gondolataimat.

 - Sziasztok! - feleltem, mert már anyu is ott jött a sarkában. Vörös, kisírt szemekkel nézett rám. - Beszélhetünk? - kérdeztem. Végülis jobb rajta hamarabb túlesni...

Ők ketten készségesen leültek a konyhában.

 - Oké, hajnali hat van, vagyis még két óra és elmegyek innét. - mondtam, de nem néztem a szemükbe. - Nem tudom, hogy észrevettetek-e valami változást a házban, de, ha észreveszitek, akkor ne legyetek mérgesek, oké?

 - Nem értem, miről beszélsz, Kate. - suttogta anyu.

 - Nem baj, majd megérted. A lényeg az, hogy szeretnék tőletek most elköszönni. Hozzákezdek már most, mert nem tudom, mennyi időbe fog telni... - sóhajtottam fel. - Azt szeretném, ha nem szakítanátok félbe a beszédemet, oké?

Bólintottam.

 - Azt akarom - erősen kihangsúlyoztam az utolsó szót -, ha nem gondolnátok rám, ha nem hiányolnátok. Azt akarom, hogy felejtsetek el és soha ne is beszéljetek rólam senkinek. Azt akarom, hogy költözzetek el innét valahová, bárhová. Kezdjetek új életet egy olyan helyen, ahol nem ismernem titeket és nem tudnak a létezésemről. Azt akarom, hogy soha ne jussak eszetekbe. Szerezzetek valami hobbit, menjetek el utazgatni, vagy... - vettem egy nagy levegőt és a szemükbe néztem. Anyu a könnyeit törölgette, apu pedig hitetlenkedve nézett rám - ... vagy adjatok életet egy gyermeknek.

A szobában vágni lehetett volna a csöndet, de engem ez nem rettentett meg.

 - Nem vagytok még idősek, és a szabály szerint, egy családban csak egy Kiválasztott lehet. Az a gyermek biztonságban lesz. Semmit nem kell elmondanotok neki, nem kell tudnia erről a világról, sem rólam. Azt szeretném, ha az a gyermek már nem itt születne meg, ha boldogok lennétek, amikor megszületik, ha nevetve néznétek végig, ahogy felnő és csakis miatta sírnátok. Azt akarom, hogy énmiattam egyetlen könnyet se ejtsetek. Erre akarlak titeket kérni.

Egy teljes percig csend volt, utána anyu kiabálni kezdett, ami azt jelentette, hogy teljesen kiborult.

 - Catherine White! Ezt ugye nem gondoltad komolyan?!
 - De igen. Minden szót komolyan gondoltam. Azt szeretném, ha megtennétek ezeket a dolgokat, utána pedig, ha elfelejtenétek engem, ha nem gondolnátok rám többet.
 - Ez nem ilyen egyszerű, Kate! - dühöngött apu.
 - De igen! - vágtam vissza. - Én meg fogok halni, ha úgy nézzük, akkor már most is halott vagyok. Soha nem fogok ide visszajönni. Halott ember vagyok, és a gyászolóknak is mindig azt mondják, hogy engedjék el a halottakat. Ha igazán szerettek, akkor megteszitek, amit mondtam.
Egy ideig újra csend volt. Bevallottam, hogy csúnyán kijátszottam az érzéseiket ellenük, de, ha azt szeretném, hogy elengedjenek, annak ez az ára. Legalábbis most így láttam.
És akkor felvijjogott a csengő. Az órára pillantottam. Úgy tűnik egy órával hamarabb érkeznek... De ennek is van jó oldala: legalább nem kell a szüleimet még jobban megsebeznem.
Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam, majd megszemléltem a vendéget.
Egy öltönyös férfi állt előttem, legfeljebb 25 éves, vagy még fiatalabb. Barna haját hajzselével rendezte össze. Legalább stílusosan hordja el az áldozatokat...
 - Catherine White? - kérdezte sajnálkozó hangon, némi spanyol akcentussal.
 - Én vagyok az. - bólintottam.
 - Kap öt percet, hogy összeszedje a holmiját. - mondta monoton hangon. Valószínűleg már sokszor végigcsinálhatta ezt...
 - Nincs szükségem öt percre. - feleltem halványan és elindultam a táskáimért. Hallottam, ahogy egy könnyed léptű személy követ, majd odalépett mellém és felvette a csomagjaimat. A férfi volt az. Nahát, gondoltam, a gyilkosképzésen jómodort is tanítanak?
 - Elbúcsúzhat, amíg kiviszem a csomagokat. - mondta és elindult az ajtó felé.
Anyu és apu átöleltek és a könnyeiktől áztatta arcoktól majd' meghasadt a szívem. Ennyit arról, hogy miattam nem fognak könnyet hullatni...
 - Kérlek, tegyétek meg, amit kértem. - suttogtam, majd elindultam az ajtó felé. - Sok sikert! Sajnálom. - motyogtam, majd meghallottam a spanyol akcentust.
 - Hölgyem! - mondta, és kinyitotta a mellette lévő éjfekete, sötétített ablakos autó hátsó ajtaját.
 - Viszlát! - intettem oda az ajtóban álló zokogó szüleimnek, majd odaléptem az autóhoz.
 - Inkább előre ülnék. - mondtam halkan.
 - Ahogy óhajtja. - vont vállat és kinyitotta az utasülés felöli ajtót. Beültem a fehér kárpitos ülésre és a sötétített ablakon keresztül még láttam a szüleimet. Láttam könnyektől csillogó szemükben a mérhetetlen fájdalmat és a csalódást. Csalódtak bennem.
Úgy éreztem, legszivesebben gyomorszájon vágnám magam, amiért így váltam el tőlük, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor mégjobban fájna nekik a végkifejlet, az, hogy nem jövök haza soha többé.
 - Felkészült? - kérdezte a férfi, amikor beindította a motort.
 - Mondhatjuk, de inkább induljunk. - sóhajtottam.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy felkészültem az előttem álló életre. Úgy éreztem, a félős énemet otthagytam a szüleimmel és most erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Erős voltam fizikailag és lelkileg is. Most ezt éreztem. Nem volt vesztenivalóm, a szüleimet valószínűleg magamraharagítottam, fizikailag pedig képes leszek megvédeni magam. Készen álltam.
A motor halkan felbőgött, majd végigsöpört a vizes aszfalton.

3. rész

Sziasztok!

Az előző részhez nem kaptam sok visszajelzést, ez talán azért van, mert nem volt a bejegyzés a legjobb, de remélem, hogy a következő részek jobban fognak sikerülni! :)

○•Nóri•○

 - Azt hittem, hogy éhes vagy, Kate. Olyan sietve jöttél le, de alig eszel. - mondta apu.

Ránéztem a műzlimre, amiből csak néhány kanálnyi fogyott el. A gyomromban a rémülettől kezdve a halálfélelemig minden érzés kavargott, csak az éhség nem.

 - Mégsem voltam éhes, téves riasztás volt. - sóhajtottam, majd felálltam, a tálkát a mosogatóba raktam, majd kisétáltam a konyhából.

Egy pillanatig gondolkodtam, hogy mit csináljak. A tévét, a telefont és a számítógépet már hónapok óta nem használtam, gyakorolni pedig már nem volt kedvem.

 - Tudjátok, mit? Elmegyek egy kicsit sétálni. - szóltam be a konyhaasztalnál ülő szüleimnek.

 - Hová mész? - kérdezte apu.

 - Csak sétálgatok. - vontam vállat.

 - Akarod, hogy autóval elvigyünk oda, ahová menni akarsz? - nézett rám anyu.

 - Nem, nyugi. Csak sétálgatok egy kicsit, tudjátok, elbúcsúzok a szülővárosomtól. - az arcomra erőltettem egy mosolyt, majd felvettem a kabátomat és kiléptem az ajtón. - Majd jövök! - szóltam vissza a vállam fölött.

Az eső éppen szemerkélt és kellemesen hűvös volt. Végülis nem tudtam, hogy hová tartok, de nem volt kedvem tovább a házban maradni.

Elindultam észek felé, amerre volt egy kis erdő. Már évek óta nem jártam ott, de amikor kicsi voltam, sokat játszottam a fák között.

Ahogy végigsétáltam a járdán, az emberek megbámultak. Talán úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott. Egy pillanatig eltöprengtem rajta, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Talán valami olyasmit, hogy "Itt egy lány, akinek az arcán olyan érzések tükröződnek, mintha a világvége közeledne.", vagy például: "Ez a lány úgy néz ki, mintha kétszer átment volna rajta egy kamion.".
Ahogy egyre távolabb haladtam, egyre kevesebb ember ment el mellettem és az épületek is ritkulni kezdtek. Lassanként az autóhangok is elhaltak és, amikor már láttam az erdőt, sem ember, sem épület nem volt körülöttem. Csakis én és a gondolataim. Itt végre összeroppanhatok, itt nem lát senki, nem kell arra gondolnom, hogy a sírásommal megbántok valakit. A szüleim nem fogják látni, hogy halálra vagyok rémülve és nem fognak még jobban szenvedni. Most csak én fogok bánkódni, senki más.

Amikor leléptem a járdáról átszökkentem a fűre, majd felkapaszkodtam egy hatalmas sziklára. Belekapaszkodtam egy vaskos faágba, majd leugrottam a szikláról egy elhanyagolt ösvényre. Valószínűleg már évek óta nem járt itt senki. Leültem a selymes fűre és a hátamat a sziklának döntöttem.
Mókásnak tartottam, hogy legalább 10 percig vártam arra, hogy a sírás elérjen, de képtelen voltam rá. Inkább azon agyaltam tovább, hogy mit is fogok csinálni egyes egyedül azon a nyavalyás szigeten. Fogalmam sem volt arról, hogy kik lesznek a társaim. Valószínűleg kirekesztett leszek, mint eddig is. Viszont ennek is van jó oldala: ha nem ragaszkodom senkihez, akkor majd nem fog fájni, amikor megölik. Tiszta sor.
De mi van akkor, ha valakinek szüksége van arra, hogy segítsenek neki? Ha nincs kiképezve, ha meghalna segítség nélkül?
Ezen elgondolkodtam egy darabig. A többi nyolc biztosan segítene neki...
De mi van akkor, ha nem én lennék az, aki segít valakinek -, ha egyáltalán segítenék neki -, mi van akkor, ha én lennék az, aki a leggyengébb? Mi lesz akkor, ha én leszek a leggyengébb láncszem, az, aki legelőször meghal? Ebben az esetben képes leszek fejet hajtani valaki előtt, hogy segítsen nekem? Képes lennék együtt dolgozni egy ismeretlennel? Valakivel, aki bármelyik pillanatban hátbatámadhatna?
Olyan sok kérdés kavargott a fejemben és mire mindegyikre adtam egy választ, addigra besötétedett. Felálltam és újra felkapaszkodtam a sziklára, majd a túloldalon a fűre huppantam.
Csurom víz voltam tetőtől talpig. A hajamból akár csavarni lehetett volna a vizet, a ruháimból szintén. De mostmár nem érdekelt, ha megfázom. Holnaptól ennél nagyobb problémáim lesznek.
Hazáig futottam az esőben.
Pontosan érzékeltem, amikor beértem a városba, ugyanis az utca tele volt a munkából hazatérő irodai dolgozókkal, akik mogorván néztek rám, amikor elrohantam mellettük. Alighanem rájuk csaptam a vizet a ruhámról és a hajamról. Legalább az ő napjuk is pocsék...
Amikor beléptem az ajtón odabent csend honolt. A nappaliból kiszűrődött a tévé hangja. Apu és anyu a kanapén aludtak, valószínűleg engem vártak.
Odasétáltam hozzájuk, habár ez nem volt valami jó ötlet, ugyanis hideg vízcseppeket hagytam magam után, akármerre is mentem.
 - Anyu! Apu! - ráztam meg a vállukat. Apu éberebb volt, a szeme felpattant, de néhány másodpercig csak meresztgette, de amint hozzászokott a sötéthez megkönnyebbülés suhant át az arcán.
 - Itthon vagyok, menjetek fel a szobátokba, oké? Jó éjt! - suttogtam és elindultam a lépcső felé.
 - Jó éjt, Kate! - szólt utánam apu halkan, majd hallottam, ahogy felkel a kanapéról.
Egyenesen a fürdőbe mentem, ott levettem átázott ruháimat, majd lezuhanyoztam, utána - mivel tudtam, hogy nem tudnék aludni -, bevettem egy szem altatót. Még csak este 8 volt, ez pedig garantáltan kiüt hajnali négyig. Legalább nem leszek holnap hulla a kialvatlanságtól.
Amíg vártam, hogy hasson az altató az erdőre gondoltam. Vajon a sziget is ilyen békés lesz? Tele lesz levelekkel és fűvel, vagy inkább egy kiszáradt helyre visznek minket?
Ezzel a gondolattal merültem el az öntudatlanság békés sötétjében.