4. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Komikat kérek! :)

○•Nóri•○

Ahogy azt előző este gondoltam, másnap hajnalban - negyed ötkor - kipihenten ébredtem. Az altató olyan jól hatott, hogy éjszaka még a rémálmok is elkerültek. Legalább három hónap óta először éreztem magam kipihentnek, éberebbnek, mint máskor. Ettől még fel is dobódtam. Utána viszont rádöbbentem, hogy milyen nap is van. Ma jönnek el értem.

Ettől a gondolattól hirtelen támadt jókedvem elillant. El kell köszönnöm a szüleimtől, és ez a lehető legnehezebb feladat, ami még Chicagóban vár rám.

Szívesen elütöttem volna valamivel az időt, de tegnap már bepakoltam, szóval amint felöltöztem és a hajamat is kifésültem, majd lófarokba kötöttem a tarkómon, leültem az ágyamra és a búcsún gondolkodtam. Ez gyötrelmes lesz, már előre érzem. Talán az lenne a legjobb taktika, ha szimplán elmondanám, amit ilyenkor szokás: Emlékezzenek rám úgy, mint a boldog Kate-re, a fél évvel ezelőtti lányukra. Ezután el kellene mondanom nekik, hogy várjanak haza és soha ne feledjenek el, és a többi, és a többi...

De nekem ez nem fog menni, mert én nem szeretném, ha emlékeznének rám, nem szeretném, ha itt bármi is emlékeztetné őket rám. Nem akarom, hogy hazavárjanak, és azt meg főképp nem, hogy akkor még sokkal jobban hiányoljanak, amikor egy gyászüzenetet fognak majd a kezükbe és nem az én kezemet. Tudtam, hogy rettentő dühösek lesznek rám, amikor ezt elmondom nekik, de majd egyszer megbékélnek.

Felálltam és odasétáltam az éjjeliszekrényemhez, ahol volt egy kép hármunkról. Kivettem a keretből és leszakítottam róla azt a részt, ahol én szerepeltem. Úgy döntöttem, ezzel ütöm el az időmet, és ez legalább a gondolataimat is lekötötte. Végigjártam az egész házat és leszedtem minden rólam készült képet, minden általam készített, vagy adott dolgot összeszedtem, mindent, ami rám emlékeztetné őket összegyűjtöttem és beraktam a pincébe, majd az összes ruhámat összedobáltam a cuccok mellé, végül a könyveimet és a többi általam valaha használt tárgyat is odadobáltam. Utána halkan beosontam a szüleim szobájába. Ez már elég jól ment. Nesztelenül szedtem össze a rólam készült képeket, fényképalbumokat és azokat is a többi dologhoz raktam, majd egy lakattal lezártam a pince ajtaját, a kulcsot pedig a zsebembe raktam. Valószínűleg le fogják ütni ezt a lakatot innét, gondoltam, viszont halvány fogalmam sem volt róla, hogyan zárhatnám le jobban az ajtót. Mindegy, amúgy is be fognak jutni és megtalálják a cuccokat. Akkor meg miért törjem magam jobban?

Felmentem a szüleim szobájába és keresni kezdtem egy nyaklánc után. Végül találtam egy láncot, ráfűztem a lakat kulcsát és a nyakamba akasztottam. Ezzel a munkám be is fejeződött.

Ezek után újra jókedvre derültem, hiszen már az égvilágon semmi nem tanúskodott arról, hogy itt valaha is léteztem. A nagy munkálatban még meg is éheztem, szóval készítettem néhány szendvicset. Egyet megettem reggelire, kettőt pedig elcsomagoltam és az egyik táskába raktam. Tudtam, hogy képtelen leszek akár egy falatot is megenni, de megszokásból cselekedtem.A táskákat lehordtam a földszintre, hogy minden készen álljon, a végső pillanatban.
Egy pillanatra megtorpantam a nappali közepén. Miért vagyok most ilyen nyugodt? Hónapokig rettegtem, viszont az utolsó pillanatokban nincs bennem félelem? Furcsa, rettentő furcsa. Már-már kellemetlenül furcsa. Viszont felettébb érdekes. Mi történhetett?
Talán... Talán megártott nekem az altató, bizonyára attól lettem nyugodtabb.
Nem, ennek semmi értelme.
Inkább az lehet az igazság, hogy rosszul működik az agyam. Fordítottan működik, mint a többi embernek.
Ez már nyilvánvalóbb, sokkal hihetőbb, hogy meghibantam, minthogy altató-túladagolásban szenvedek...

 - Szia! - mondta apu, ezzel megzavarta a gondolataimat.

 - Sziasztok! - feleltem, mert már anyu is ott jött a sarkában. Vörös, kisírt szemekkel nézett rám. - Beszélhetünk? - kérdeztem. Végülis jobb rajta hamarabb túlesni...

Ők ketten készségesen leültek a konyhában.

 - Oké, hajnali hat van, vagyis még két óra és elmegyek innét. - mondtam, de nem néztem a szemükbe. - Nem tudom, hogy észrevettetek-e valami változást a házban, de, ha észreveszitek, akkor ne legyetek mérgesek, oké?

 - Nem értem, miről beszélsz, Kate. - suttogta anyu.

 - Nem baj, majd megérted. A lényeg az, hogy szeretnék tőletek most elköszönni. Hozzákezdek már most, mert nem tudom, mennyi időbe fog telni... - sóhajtottam fel. - Azt szeretném, ha nem szakítanátok félbe a beszédemet, oké?

Bólintottam.

 - Azt akarom - erősen kihangsúlyoztam az utolsó szót -, ha nem gondolnátok rám, ha nem hiányolnátok. Azt akarom, hogy felejtsetek el és soha ne is beszéljetek rólam senkinek. Azt akarom, hogy költözzetek el innét valahová, bárhová. Kezdjetek új életet egy olyan helyen, ahol nem ismernem titeket és nem tudnak a létezésemről. Azt akarom, hogy soha ne jussak eszetekbe. Szerezzetek valami hobbit, menjetek el utazgatni, vagy... - vettem egy nagy levegőt és a szemükbe néztem. Anyu a könnyeit törölgette, apu pedig hitetlenkedve nézett rám - ... vagy adjatok életet egy gyermeknek.

A szobában vágni lehetett volna a csöndet, de engem ez nem rettentett meg.

 - Nem vagytok még idősek, és a szabály szerint, egy családban csak egy Kiválasztott lehet. Az a gyermek biztonságban lesz. Semmit nem kell elmondanotok neki, nem kell tudnia erről a világról, sem rólam. Azt szeretném, ha az a gyermek már nem itt születne meg, ha boldogok lennétek, amikor megszületik, ha nevetve néznétek végig, ahogy felnő és csakis miatta sírnátok. Azt akarom, hogy énmiattam egyetlen könnyet se ejtsetek. Erre akarlak titeket kérni.

Egy teljes percig csend volt, utána anyu kiabálni kezdett, ami azt jelentette, hogy teljesen kiborult.

 - Catherine White! Ezt ugye nem gondoltad komolyan?!
 - De igen. Minden szót komolyan gondoltam. Azt szeretném, ha megtennétek ezeket a dolgokat, utána pedig, ha elfelejtenétek engem, ha nem gondolnátok rám többet.
 - Ez nem ilyen egyszerű, Kate! - dühöngött apu.
 - De igen! - vágtam vissza. - Én meg fogok halni, ha úgy nézzük, akkor már most is halott vagyok. Soha nem fogok ide visszajönni. Halott ember vagyok, és a gyászolóknak is mindig azt mondják, hogy engedjék el a halottakat. Ha igazán szerettek, akkor megteszitek, amit mondtam.
Egy ideig újra csend volt. Bevallottam, hogy csúnyán kijátszottam az érzéseiket ellenük, de, ha azt szeretném, hogy elengedjenek, annak ez az ára. Legalábbis most így láttam.
És akkor felvijjogott a csengő. Az órára pillantottam. Úgy tűnik egy órával hamarabb érkeznek... De ennek is van jó oldala: legalább nem kell a szüleimet még jobban megsebeznem.
Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam, majd megszemléltem a vendéget.
Egy öltönyös férfi állt előttem, legfeljebb 25 éves, vagy még fiatalabb. Barna haját hajzselével rendezte össze. Legalább stílusosan hordja el az áldozatokat...
 - Catherine White? - kérdezte sajnálkozó hangon, némi spanyol akcentussal.
 - Én vagyok az. - bólintottam.
 - Kap öt percet, hogy összeszedje a holmiját. - mondta monoton hangon. Valószínűleg már sokszor végigcsinálhatta ezt...
 - Nincs szükségem öt percre. - feleltem halványan és elindultam a táskáimért. Hallottam, ahogy egy könnyed léptű személy követ, majd odalépett mellém és felvette a csomagjaimat. A férfi volt az. Nahát, gondoltam, a gyilkosképzésen jómodort is tanítanak?
 - Elbúcsúzhat, amíg kiviszem a csomagokat. - mondta és elindult az ajtó felé.
Anyu és apu átöleltek és a könnyeiktől áztatta arcoktól majd' meghasadt a szívem. Ennyit arról, hogy miattam nem fognak könnyet hullatni...
 - Kérlek, tegyétek meg, amit kértem. - suttogtam, majd elindultam az ajtó felé. - Sok sikert! Sajnálom. - motyogtam, majd meghallottam a spanyol akcentust.
 - Hölgyem! - mondta, és kinyitotta a mellette lévő éjfekete, sötétített ablakos autó hátsó ajtaját.
 - Viszlát! - intettem oda az ajtóban álló zokogó szüleimnek, majd odaléptem az autóhoz.
 - Inkább előre ülnék. - mondtam halkan.
 - Ahogy óhajtja. - vont vállat és kinyitotta az utasülés felöli ajtót. Beültem a fehér kárpitos ülésre és a sötétített ablakon keresztül még láttam a szüleimet. Láttam könnyektől csillogó szemükben a mérhetetlen fájdalmat és a csalódást. Csalódtak bennem.
Úgy éreztem, legszivesebben gyomorszájon vágnám magam, amiért így váltam el tőlük, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor mégjobban fájna nekik a végkifejlet, az, hogy nem jövök haza soha többé.
 - Felkészült? - kérdezte a férfi, amikor beindította a motort.
 - Mondhatjuk, de inkább induljunk. - sóhajtottam.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy felkészültem az előttem álló életre. Úgy éreztem, a félős énemet otthagytam a szüleimmel és most erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Erős voltam fizikailag és lelkileg is. Most ezt éreztem. Nem volt vesztenivalóm, a szüleimet valószínűleg magamraharagítottam, fizikailag pedig képes leszek megvédeni magam. Készen álltam.
A motor halkan felbőgött, majd végigsöpört a vizes aszfalton.