Sziasztok!
Meghoztam az új részt! A kövi rész ezentúl szombatonként érkezik! :)
○•Nóri•○
- Most hová megyünk? - kérdeztem, amikor az autó ráfordult a főútra.
- Elviszem a repülőtérre, ott jön magáért egy magángép, az elviszi egy másik államba, ahol találkozni fog a társaival és együtt, hajóval elmennek a szigetre. - felelte a férfi nyugodtan.
- Ez hány óra utazás lesz? - kérdeztem. Nem igazán voltam kíváncsi a részletekre, de a sofőröm úgy tűnt, elég engedelmesen válaszolgat, ígyhát nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy minél többet megtudjak.
- Késő délutánra, esetlen kora estére a szigetre érnek. - felelte. - Ezért kellett egy órával hamarabb indulnia, maga élt a társai közül a legtávolabb a megadott kikötőtől.
- Értem. - bólintottam.
Egy hosszú ideig csend volt, csak a kerék suhogását és a vízcseppek koppanását lehetett hallani.
- Tudja elég nyugodtnak tűnik. - jegyezte meg.
- Bocs. Tudom, hogy úgy festek, mint egy élőhalott, nem kell szépítenie a helyzeten.
- Komolyan beszéltem. - egy pillanatig habozott. - Nem fél?
- Dehogynem. Viszont most nem érzem, hogy félek. - vontam vállat. - Amúgy most csendben maradna, legalább addig, amíg a reptérre érünk?
Bólintott.
A csend megnyugtató volt, de most az egyszer nem volt rá szükségem. Az utat figyeltem és a lakosokat, akik sorra megfordultak, ahogy az éjfekete luxusautó elsuhant mellettük.
- Talán még várni kell néhány percet. - mondta a férfi, amikor leparkolt egy magánparkolóba. - Talán szeretne beszélgetni?
- Még a nevét sem mondta meg, bocs, de nem. - motyogtam.
- A nevem, Robert Cook. - mondta nyugodtan és a kezét nyújtotta, de amikor látta, hogy nem fogadom el, leejtette az ölébe.
Mindketten csendben voltunk, mígnem Robert kivette a mobilját a zsebéből, majd gyorsan elolvasott egy üzenetet és felém fordult.
- A gép néhány perc múlva ideér... - nem vártam meg, hogy befejezze, kiszálltam az autóból és a csomagtartónál megvártam Robertet.
A férfi készségesen kiszedegette kevés csomagomat, majd elkísért a megfelelő terminálhoz, ahol rajtunk kívül egy árva lélek sem volt. Néhány perc múlva egy luxusgép szállt le a kifutópályára, a lépcső lenyílt, Robert pedig felvitte a csomagokat, majd én is követtem. A legfelső lépcsőn állva még visszapillantottam a városra. Hiányozni fog ez a hely, a szüleim, a házunk, a szobám, még az iskola is.
- Jöjjön, hölgyem! - lépett oda mellém egy harmincas férfi és a könyökömnél fogva odavezetett az egyik széksorhoz.
Szórakozottan azon agyaltam, hogy minek kell egy teljes utasszállító repülőgép ahhoz, hogy elvigyen egy embert... Pénzpazarlás.
- Az ablakhoz ülnék. - motyogtam és leültem a gép szélénél lévő széksorba.
Kissé dívásnak tartottam a viselkedésemet, viszont még mindig jobb, mintha bőgnék, nem?
A férfi még mondott valami olyasmit, hogy nyugodtan szóljak neki, ha valamire szükségem van, és kellemes utazást kívánt, majd eltűnt.
Ahogy a gép eltávolodott szülővárosomtól egyre jobban éreztem, hogy a gyengébb énem ott maradt, viszont a megerősödött, megkeményedett Kate itt ült a gépen és szenvtelen arccal mélázott a jövőn. Viszont nem tudtam, hogy ez a drasztikus szétválás mikor következett be... Mégsem éreztem úgy, hogy az egyik felem eltűnt, inkább a másik felem megtanította az egyiket, hogy erős legyen.
A repülőút rettentő hosszú volt, viszont végig a felhőket figyeltem. A gép versenytfutott a nappal, miközben a fél kontinens fölött végigrepült.
Amikor a gép ereszkedni kezdett, magunkfelett hagytuk a selymes felhőket. Nem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyunk. Ragyogó napsütés fogadott minket, a reptéren csak néhány ember volt, a társaim -, vagy az ellenségeim, ahogy tetszik.
- Élvezte az utazást, hölgyem? - felfordult a gyomrom a harmincas férfi kedvességétől.
- Rendkívül. - fintorogtam. - Bár jobb lett volna, ha nem a halálomba igyekszem közben.
A férfi arcáról lefagyott a vigyor és inkább a csomagjaimmal foglalkozott.
- Igazából hol vagyunk most? - kérdeztem unottan.
A férfi most undok hangon felelt, majdhogynem dühösen.
- Florida, Miami. - majdhogynem köpte ezt a két szót.
Be kellett vallanom, örültem a mérgének. Ma már négyből három embert kikészítettem. Jó arány. A szüleim, és most ez az idegen is dühös miattam. Remek.
A lépcső leereszkedett, én pedig lesétáltam és amikor a lábam már a reptér betonján volt szétnéztem. Előttem, úgy 30 méternyire láttam néhány embert.
- Menjünk. - lépett mellém a kísérőm még mindig mogorván.
- Tudja, elbírnám a csomagjaimat. - mondtam, de közben már sétáltunk a többiek felé.
- Ugyan már! Maga még egy tollpihét sem bírna el. - motyogta.
- Akarja, hogy megpróbáljam? Úgy tűnik, nincs a legjobb formájában. - vágtam vissza.
- Maga mondja...? - sóhajtott. Ezek szerint mégsem festek olyan erősnek, mint hittem?
- Utoljára érkeztem? - kérdeztem, amikor megszámoltam az előttem álló társaság létszámát. Tizennyolcan voltak, kilenc Kiválasztott és a kísérőik.
- Pontosan. - még mindig dühös volt. Ettől elmosolyodtam.
- Legalább stílusosan érkezünk. - mondtam és félmosollyal az arcomon néztem szembe kilenc ellenfelemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése