26. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, tudom, hogy mostanában nem

igazán voltak izgalmasak (, sőt talán unalmasak is voltak)

a részek, de ezentúl megpróbálok, ha nem is

izgalmas, de érdekesebb részeket feltenni. :)

Jó olvasást!

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

 - Miből gondolod, hogy találni fogsz egy jó szálláshelyet? - kérdezte Josh kíváncsian. Nem olyan kíváncsian, ahogy más lenne kíváncsi, ő inkább gúnyosan kíváncsi volt. De nem sértően gúnyos…

A víz már majdnem zuhogott, ő pedig már teljesen elázott. A hajából vékony csíkokban folyt a víz, a ruhája pedig a bőréhez tapadt.

 - Azért, mert már meg is találtam! - vigyorodtam el és lecövekeltem egy kisebb tisztáson.

 - Ez az? - kérdezte és szétnézett. - Tudod, nagy a változatosság, ugyanis eddig is ugyanilyen helyeken aludtunk...

 - Mi? - kérdeztem.

 - Gondolom, ez lesz a szállásunk, a föld. Fő a változatosság. Csuromvíz és mintha, az előbb még azt mondtad volna, hogy nem akarsz vizesen vizes füvön aludni, vagy tévednék?

 - Nem! Az lesz a szállásunk, ott! - mutattam fel egy hatalmas fa lombjai közé.

A fa törzsét legalább ötször körbeölelhettem volna, viszont az érdekesség a lombjaiban bújt meg. Egy repülőgéproncs rozsdás maradványai virítottak ki a zöld levelek sokasága közül. Csupán a gép orra volt fent a fán; olyan volt, mintha félbetörött volna és a többi része valahol a vízben lenne...

 - Be kell vallanom, hogy ez jó ötlet. - mondta Josh, amikor megszemlélte a szerzeményemet. - Viszont meglehetősen veszélyes is. Mi van akkor, ha nem bír meg minket és leszakad?

 - Talán félsz? - vigyorodtam el.

 - Dehogy, csupán elővigyázatos vagyok. - vont vállat. - Ha neked nincs tériszonyod...

 - Nekem ugyan, nincs. - vágtam rá. - És neked?

Megrázta a fejét.

 - Akkor indulás! - léptem oda a fához. Az ágak úgy egyméternyire a föld felett kezdődtek el kinyúlni az ég felé, így egy élő létrát alakítottak ki nekünk. - Tarts bakot!

 - Komolyan? - vonta fel az egyik szemöldökét. - Mi lenne, ha én mennék fel először?

 - Nyugi, nem vagyok nehéz! - mondtam nevetve. - Gyerünk!

Végre megadta magát és a segítségemre vált.

 - Mit fogsz csinálni, ha leesel? - kérdezte, amikor már több méternyire voltam a földtől.

 - Inkább azt kérdezném, hogy te mit fogsz csinálni, ha leesek. - mondtam és felkapaszkodtam egy újabb ágra.

 - Lehet, hogy elkaplak. - vigyorgott.

 - Csak lehet? - hüledeztem és felmásztam egy új ágra. - Inkább gyere, lehet, hogy idefent szörnyek vannak.

 - Meglehet. - sóhajtott fel és elkezdett felmászni utánam. Ő sokkal gyorsabb és ügyesebb volt, kis idő múlva már mellettem jött.

 - Gyere! - mondta és a kezét nyújtotta, amikor már csak a gépre kellett volna feljutnom.

 - Kösz! - fogtam meg a kezét, ő meg egyetlen pillanat alatt felrántott. Hihetetlen, hogy valaki ilyen erős lehet...

Amikor már visszanyertem az egyensúlyomat, akkor elengedett és mindketten az elénk táruló látványt néztük.

A kék, párnázott ülések koszosak voltak, de valami más ragadta meg a figyelmemet. Mindegyik széken egy-egy hófehér valami virított. Szerettem volna, ha nincs igazam abban, aminek néztem őket.

 - Azt hiszem, hogy van néhány albérlőnk. - mondta Josh.

 - Vagy inkább mi vagyunk az albérlők. - suttogtam, majd félve tettem fel a kérdést: - Ezek azok, amikre gondolok? - suttogtam.

 - Az attól függ. Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? - kérdezte halkan.

 - Valószínűleg. - suttogtam. Az irtózat végigfutott az egész testemen és szinte lebénított. Még fel sem nevettem a csavaros kérdése hallatán. - Ezek itt... - nem tudtam befejezni a mondatot a borzalomtól.

 - Emberi csontvázak. - mondta és közelebb lépett az első osztály kényelmes ülésein tanyázó csupasz csontvázakhoz.

 - Igaziak? - kérdeztem, de nem mentem közelebb.

 - Valószínűleg. - mondta és felém nézett. - Hé, gondold azt, hogy műanyag csontváz, tudod, mint Halloweenkor.

 - Oké. - vettem egy mély lélegzetet. - Hé, nem lakoltatnád ki őket, kérlek?

 - De, persze. - bólintott. - De, nyugi, nem  bántanak. – Kísértetiesen elmosolyodott. – Már nem.

 - Ne csináld már! – Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, amivel nem okozok neki maradandó sérülést, mondjuk egy nyolcméteres fát…

 - Nem én csináltam ezt velük. – vállat vont.

 - Néha olyan veled beszélgetni, mintha a sötétben próbálnék fekete lapot nézegetni…

 - Miért akarsz fekete lapot nézegetni?

Felsóhajtottam és az ég felé fordítottam a tekintetemet.

Egy pillanatig mosolyogva gondolkozott, de utána megváltozott az arckifejezése, újra komor lett.

 - Várj csak, te nem hiszel a szellemekben, ugye? - kérdezte.

Szórakozottan eszembe jutott, hogy ilyen kérdést talán még a világon senki nem tett fel nekem… Őszintén szólva, sosem gondolkodtam rajta, hogy hiszek-e bármilyen paranormális és misztikus dolog létezésében. Nem tartottam magamat földhözragadtnak, talán léteznek szörnyek az ágy alatt, meg mumusok a sötétben… De ha válaszolnom kellett, akkor azt mondtam volna, hogy nem.

 - Nem, nem, dehogy. - ráztam meg a fejem. - Csak ijesztőek.

 - Oké, de azért szétnézel velem, vagy már most pakoljam ki őket? - kérdezte kicsit megkönnyebbülve. – Vagy megvárod, hogy megszáradjak egy kicsit?

 - Pihenhetsz még egy kicsit. - mondtam és odasétáltam hozzá.

 - Kösz. - vigyorodott el, majd elindultunk a gép orra felé.

Nem mertem egyetlen fokkal sem elfordítani a fejemet, hogy véletlenül meglássam a csontvázakat. Ezek egyáltalán nem olyanok voltak, mint a filmekben, nem voltak rajtuk ruhacafatok, sem hús- és bőrdarabkák (szerencsére), csak a csupasz, kifehéredett csontok. Látszott rajtuk, hogy egyiket sem mozdították meg, amióta lezuhant ez a repülőgép. Tökéletesen lehetett látni a csontok összességéből összeálló vázat, amely a testünket merevíti.

Továbbsiettem legelőre, közben átléptem néhány koszos bőröndöt, amelyek valószínűleg az ülések fölötti tartókból hullottak ki a lezuhanást előidéző légörvénytől.

A gép orrában helyezkedtek el a navigációs és irányító berendezések, amelyek az irányításhoz szükségesek. Úgy éreztem magam, mintha egy akciófilmben lennék. A rengeteg gomb és kar elterült előttünk.

 - Hűha, ez nem semmi! - füttyentett egyet Josh és odalépett az irányítópulthoz. - Tudod, mindig is szerettem volna megnyomni egy repülőben a piros gombot.

Elmosolyodott és két ujjal végigsimított egy vérvörös kerek gombon. Az ujjai hegyén szürke por volt, amit a ruhájába törölt. Nagyon higiénikus...

 - Valószínűleg már nem lesz semmi baj belőle. - vontam vállat, mire elvigyorodott és lenyomta a gombot.

Természetesen nem történt semmi.

 - Hűha, te aztán profi vagy! Kíváncsi lettem, mi történne, ha egy működő gépben csináltad volna ezt. - motyogtam és odasétáltam a hatalmas szélvédőhöz.

Az ablak csodával határos módon még a keretben volt, viszont a bal alsó sarkától, egészen a jobb felső sarokig meg volt repedve. Olyan volt, mintha egy érintéstől kiesett volna a helyéről. A nagy repedés mentén keresztül-kasul apró repedések rajzolták keresztül az ablakot, de olyan sűrűn, hogy nem lehetett kilátni rajta.

 - Ez maga a főnyeremény. – mondta Josh és nekidőlt a pilóta székének, amelyikben ott volt egy csontváz poros biztonsági övvel a székhez erősítve. Nem akartak meghalni, de nem volt választásuk, ahogy nekünk sem…

A szék nyikorgott egy sort, majd végképp megadta magát és letört a helyéről. Josh tanácstalanul bámulta a kék ülést. A csontok zörögve gurultak szét a padlón, a hang, amit kiadtak kísérteties volt, olyasmi, mint az üreges fából készült szélharangok, amikor megmozgatja őket a szél. Bármennyire is megrázott a jelenet, mégis felnevettem Josh tekintetén.

 - Ha most látnád magad… - nevetgéltem és az irányítópultnak dőltem, abban reménykedve, hogy az nem esik szét darabjaira. Nem történt semmi.

 - Ha most látnád magad… - fintorgott mosolyogva. Elléptem a pulttól és vállon akartam ütni, ő viszont még előtte elkapta a kezemet és gunyorosan vigyorgott le rám. – Nem jött be.

 - Most szívesen kiforgatnám a szavaidat, de nem jut eszembe semmi frappáns. – vallottam be. A ruháim nehezek voltak a víztől, a hajam egy vizes csomó volt és még fáztam is, nem jutott eszembe semmi keserű vagy vicces megjegyzés… Ez nyugtalanító volt.

 - Akkor, azt hiszem, nyertem! – diadalittasan felnevetett és látványosan megrázta a fejét, mint egy ázott kutya, a hajából mindenfelé víz fröccsent, természetesen rám is…

 - Ne már, Buksi, rossz kutya! – gúnyolódtam, mire újra felnevetett és végre elengedte a kezemet.

 - Haverkodj a skacokkal, tuti, hogy van egy rakás viccük. – fejével a csontvázak felé biccentett.

 - Azt hiszem, megleszek a társaságuk nélkül is. – jegyeztem meg, ahogy megpillantottam egy sötét szemüreget és elfogott a szédülés.

Josh persze remekül mulatott rajtam… Mint általában.




A következő rész tartalmából:
"Összesen harmincan voltak tizenhét és huszonhárom év közöttiek a Központban. Ők voltak a Tervezők úgynevezett Megvalósítói, vagy mi a csuda. Nekik kellett összeszerelni a csapdákat apró alkatrészekből és egy doboznyi drótokból. Most csak tizenketten dolgoztak."

25. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:
 - Barna és kemény, de mégis megmunkálják. Mi az? – kérdeztem, mire Kate egy elfojtott nevetést hallatott és körbepillantott. Fekete bakancsa nagyokat koppant a földön, miközben egyre előrébb lépkedett a fűben.

 - Eső.

 - Mi? Nem, ez meg hogy jutott eszedbe? A fatörzsre gondoltam. – feleltem, de látszólag rám sem figyelt.

 - Ne már, Josh! – szólt rám szórakozottan. – Esik az eső.

Éppen abban a pillanatban hullott alá az égből egy hűvös vízcsepp, mintha csak egy könnycsepp hullott volna a kezemre.

 - Esik. – szóltam, mire Kate felnevetett.

 - Pont ezt mondtam én is, Josh. – sóhajtott fel. Egyikünk sem állt meg, csak haladtunk előre, habár őszintén szólva, egyikünk sem tudta, hogy miért vagy, hogy egyáltalán hová megyünk éppen. – Szállást kell találnunk.

 - Mert, nem szereted az esőt? Talán cukorból vagy? – mosolyodtam rá, mire vágott egy grimaszt.

 - Csak nem akarok csuromvizes lenni és azután meg valami vizes füvön aludni. Bocs már.

Felnevettem.

 - Tehát keressek egy szállást. – állapítottam meg. Rámkapta barna szemeit és összevont szemöldökkel szorította össze a száját. Egy pillanatig teljesen olyan volt, mint egy gonosz boszorkány.

 - Nem ezt mondtam. – magyarázta lassan. – Én is képes vagyok szállást találni, ha keresek egyet.

 - Szerintem jobban járok, ha nem mondok semmit. – jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott és egy pillanat alatt oldalba vágott a kis csontos kezével. Azért kicsit azt vártam volna, hogy amíg én azon vergődök, hogy megállapítsam, eltörte-e a bordámat, ő legalább megdörzsölgeti a kezét, vagy valami, de ehelyett csak visszaejtette a törzse mellé és sétált tovább.

 - Áu. – szóltam fel, mire elmosolyodott.

 - Mi a helyzet azzal, hogy a lányok gyengék? – vonta fel az egyik szemöldökét és rám nézett.

 - Azok is, de te… Kriptonittal neveltek fel, vagy mi? – dörzsölgetni kezdtem a sajgó pontot. Felnevetett.

 - A lányok is erősek. – mondta végül és az ég felé emelte a tekintetét. Az eső már egyre jobban kezdett esni és szabálytalan pöttyöket rajzolt a kövekre, a falevelekre, a ruháinkra és Kate vörös hajára is. – Én keresek szállást.

Éppen a kijelentésével egyidőben értünk be egy nagyobb erdőbe. A bokrok egy áthatolhatatlan falat alkottak, nos, lényegében mindenhol. Csak itt-ott kandikált ki egy-egy fa a zöld rengetegből. Tehát a mondás inkább úgy szól, hogy nem látja a bokroktól az erdőt?

 - Akkor kereshetsz szállást, ha átjutunk ezen az izén. – böktem a növényekből álló buja természetes fal felé.

Végigpillantott a bokrokon, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott áll. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni és a ruhája szegélyét cibálta. Azt már nem tudtam megállapítani, hogy ideges, vagy csak gondolkozik. Az arca nem árult el semmit. Egy vízcsepp hullott alá az égből és az arcára hullott. Egy apró pillanatig olyan volt, mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán, de csak az eső volt. Letörölte az arcáról a nedvességet és a lábán kezdett hintázni, előre, hátra, a sarkáról a lábujjaira és újra vissza.

 - Menj előttem. - jelentette ki végül.

 - A fiú megy előre? Mi a helyzet az erős nőnemmel? – ugrattam, mire nevetésben tört ki.

 - Csak menj, dobd le a cuccokat a túloldalon. Az erős női elmémmel megoldjuk a problémát. – a csípőjére tette a kezét, mint valami szuperhős és várta, hogy az utasítása szerint cselekedjek.

 - Inkább hagyjuk ezt, Kate! – vetettem fel, mire kiérdemeltem tőle egy olyan pillantást, amit az emberek még a családjuk gyilkosára sem vetnek. Őszintén szólva, rosszul esett… - Vagy, megpróbálhatjuk, végülis.

A második próbálkozásomra már bólogatni kezdett, én pedig elindultam a bokrok felé, amik a mellkasomig felértek. Volt egy keskeny hézag két halom ág és levél együttese között, amin végigsétáltam és a kérése szerint ledobtam a bőröndöket a földre.

 - Azért nem szó szerint értettem, Josh! – hallatszott a hangja a túloldalról, amin felnevettem.

 - Az erős nő kérte, én meg megtettem. – feleltem, mire halk mormogást hallatott és elindult utánam. – Mi van, ha nincs is a túloldalon semmi?

 - Akkor is megnézzük. – vágta rá és lassan lépkedni kezdett. Mókás volt, ahogy a majdnem akkora bokrok között botladozott, mint ő maga. Egy teljes pillanatig azt gondoltam, hogy segítek neki, de azután egy gonosz kis hang megszólalt a fejemben: Magának kereste az akadályokat, hagyd!

Hirtelen Kate halkan felsikkantott és megugrott felém. Mindkét kezét a mellkasára szorította. Ijedten pillantottam rá.

 - Mi a baj? – kérdeztem és kinyújtottam felé a kezemet, hogy elhúzzam onnan, de azután mégis visszahúztam az ujjaimat.

 - Van valami a bokorban. – suttogta és hátrálni kezdett felém.

Akaratlanul is felnevettem.

 - Az erős nő… - ugrattam nevetve.

 - Ne viccelődj már, komolyan megmozdult ott valami.

 - Tudod, mi volt az? Az eső kezd már egyre jobban zuhogni, az mozgatja az ágakat meg a leveleket.

 - Hagyd már ezt, komolyan mozgott ott valami…

 - Az eső.

 - Nem az eső. – ellenkezett, de a végén már felnevetett.

 - Csak, menjünk. – sóhajtottam fel végül, mire beleegyezően bólintott egyet.

 - De én keresek szállást! – jelentette ki sietősen és átugrott egy kisebb sziklát.

 - Még mindig itt tartunk? – nevettem fel és az útra szegeztem a tekintetemet. Látszott az egész területen, hogy senki nem járt már erre, jó ideje. A fű még nem volt letaposva, nem voltak ösvények, csak mindenféle akadály. Méteres bokrok meg kidőlt, korhadt fatörzsek egymás hegyén-hátán, mintha valami óriás végighúzta volna a kezét az egész helyen és mindent, amit csak el tudott törni, azt eltörte. Voltak olyan fák is, amelyek derékban voltak eltörve, a lombjuk pedig levelek nélkül, zöld mohával fedve szomorkodott a földön. Enyhén szólva ijesztő volt az egész hely.

 - Azt hiszem, rossz irányba megyünk. – jegyeztem meg végül.

 - Nem volt megkötve, hogy a sziget mely pontjaira léphetünk, most itt vagyunk. Ne hisztizz, szétnézünk, ha meg nem lesz semmi érdekes, beérjük azzal, hogy meglapulunk egy levél alatt. – Kate a lába elé nézett, nehogy elessen valamiben. Az eső egyre hevesebben hullott alá az égből és hangosakat koppant a leveleken, a köveken és végül a földön. Meg rajtunk. Kate vörös haja már majdnem teljesen vizes lett. A nedves tincsek fehér bőrére tapadtak, meg a nyakára és a vizes ruhájára.

 - Miért bámulsz? – kérdezte élesen és rám emelte barna szemeit.

 - Azt nézem, mikor esett hasra. Megpróbálok felkészülni rá és a végén kiélvezni minden szórakoztató pillanatot, ahogy a földre esel. – vágtam rá.

Nem mondott semmit, csak sétált tovább. Néhány percig csendben voltunk, majd eljutottunk egy kitört fatörzsig. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami virtuális játékban, amikor a játékfigura megpróbál eljutni egy megadott célig és közben áthalad a Mesebeli erdőn és spannol egyet a Tűzokádó sárkánnyal, megdumálják, hogy fentebb ment az adó a vadászatot illetően, majd szerez egy fényes páncélt a non-stop Csillogó Páncélok nevű kisboltból és akciósan még talál hajzselét is és megtalálja a rég elveszett lovát, majd nekiindul az útnak.

Csakhogy itt nem volt semmilyen cél, semmilyen sárkány, vagy páncél, vagy hajzselé. Egyszerűen semmi, csak két kitört fatörzs, ami egymásra zuhant, amikor valami gerincbe törte őket.

 - Hát, itt nem jutunk át. – állapítottam meg és a két vaskos fatörzsre mutattam.

 - Tudsz hegyet mászni? – kérdezte Kate szórakozottan.

 - Úgy érted, tudok-e fa-hegyet mászni? Nem! Tudok-e kő-hegyet mászni? Nem!

Felnevetett.

 - Hagyjuk ezt, nincs itt semmi érdekes. – sóhajtottam fel.

 - Akkor sem maradhatunk itt, ez az eső nem fog egy perc múlva elállni. Segíts nekem átmászni.

 - Ezt komolyan gondolod? Miért te mész előre?

 - Mert a te lábaid hosszabbak és te egyedül is át tudsz menni, de én nem vagyok olyan magas. – minden mozdulatán látszott, hogy kelletlenül ismeri be az igazat.

 - Szóval, szerinted én egyedül is át tudok mászni? – kérdeztem lassan.

 - Igen, erről beszéltem mindvégig. – Minden szót egyesével ejtett ki, mintha egy idiótához beszélne…

 - Oké, erre kíváncsi leszek. – adtam be a derekam és bakot állítottam neki.

Könnyedén felszökkent a fatörzsek tetejére.
 - Gyere, nincs veszély. - mondta és leugrott a túloldalon. Átadtam neki a bőröndöket, majd én is követtem.
 






A következő rész tartalmából:


"- Be kell vallanom, hogy ez jó ötlet. - mondta Josh, amikor megszemlélte a szerzeményemet. - Viszont meglehetősen veszélyes is. Mi van akkor, ha nem bír meg minket és leszakad?
 - Talán félsz? - vigyorodtam el.
 - Dehogy, csupán elővigyázatos vagyok. - vont vállat. - Ha neked nincs tériszonyod...
 - Nekem ugyan, nincs. - vágtam rá. - És neked?
Megrázta a fejét."

24. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

Mielőtt elkezdenétek az olvasás, szeretném megköszönni

nektek, hogy a blog átlépte 1000 megtekintést! Nagyon köszönöm! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:
Ha ezzel azt gondolta, hogy meglágyult a szívem, hát tévedett! De azt be kellett vallanom, hogy egy kicsit megsajnáltam… Ahogy ott üldögélt a földön és a múltra emlékezett eléggé sebezhetőnek tűnt. Szőke haja a szemébe hullott, de most az egyszer nem igazította meg.

 - Undorító dolog, ha valaki bántja a nőket. – mormogta Josh lassan és minden végtagja ellazult. Hátát nekidöntötte a fa törzsének és fellesett rám.

 - Menj el, Josh. – mondtam, mire felsóhajtott, de nem mozdult meg.

 - Mit tehetnék, hogy végre megbocsáss nekem? Már elnézést kértem és én magam is pontosan tudom, hogy ez egyáltalán nem elég, viszont egyszerűen nem tudom, mit tehetnék még… - motyogta inkább magának, mint nekem.

 - Hagyd rá a bocsánatkéréseket és menj el valamerre!

 - Tényleg félsz tőlem? Úgy értem, valóban félsz attól, hogy újra bántalak?

Igen! - vágtam volna rá szívem szerint, de azután rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Igazság szerint sosem féltem jobban Joshtól, mint akkor, de egyáltalán nem ettől a Joshtól féltem. Az, akitől még a hideg is kirázott egy sokkal ellenségesebb személy volt, egy üvöltöző, kötekedő és verekedő Josh, aki pontosan úgy nézett ki, mint az, akitől egyáltalán nem féltem. Mint az, aki olyan gyengének és védtelennek tűnt, mint egy féléves kisfiú. És a védtelen, kedves és vicces Joshtól egyáltalán nem féltem…

 - Most nem. – feleltem végül halkan és egy teljes pillanatig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallotta azt, amit mondtam.

 - Nem foglak téged bántani, ígérem. – mondta és a tekintetemet kereste.

 - Ezek csak szavak, Josh! Annyi ember ígérget egymásnak mindenfélét, hogy azután pedig megszegjék az ígéretüket. Sosem szoktam fogadkozni, mert nincs semmi értelme sem… - fintorogtam és letörtem egy ágat, hogy leszedegethessem róla a leveleket. Sorban, egymás után téptem le a zöld, ellipszis alakú leveleket és ledobáltam őket a földre. A könnyű levelek százszor is megpördültek a levegőben, mire elérték a talajt.

A negyedik levél viszont nem ért hozzá a földhöz, mert Josh keze elkapta és hosszú ujjai között gyors mozdulatokkal apró darabokra szaggatta azt.

 - Tehát nem fogsz nekem megbocsátani. – állapította meg, amikor a következő levelet és félbetépte.

Nem válaszoltam.

 - Tényleg sajnálom. – suttogta Josh magának.

 - Hagyd már abba az önsajnálatot, végre. – sóhajtottam fel, mert már kezdett bennem a sajnálat bűnbánattá alakulni. – A végén még pityeregni is fogsz, nekem meg nincs zsebkendőm.

Lelengettem a lábaimat és leugrottam az ágról. Josh meglepetten figyelte, ahogy talpon érek földet és elsétálok előtte.

 - Megjátszod magad, hogy megsajnáljalak, holott te egyáltalán nem ez az ember vagy! – folytattam és leültem tőle nagyjából három lábnyira a fűre.

 - Nem tudsz rólam semmit sem, Kate. – mondta ki ugyanazt a mondatot, amit már oly’ sokszor azelőtt, de most kivételesen nem volt a hangjában megvetés.

 - Azt pontosan tudom, hogy te egy tettrekész ember vagy, aki nem ismer lehetetlent és nem az vagy, aki egy fa tövében összekuporog. Ezt nekem kellene csinálnom! Nekem kéne sajnáltatnom magamat, de én nem teszem, szóval te se csináld! – sóhajtottam fel, mire egészen kicsit elmosolyodott.

 - Mikor osztottuk ki a szerepeket? – kérdezte lassan. – Azt hiszem, nem kaptam forgatókönyvet.

 - Az én szerepem a lányé, aki túl gyenge fizikailag és mentálisan is. – motyogtam és a kezem akaratlanul is a fémkulcsra tapadt, ami még mindig a nyakamban lógott. A fémkulcsra, ami az egyetlen dolog volt, ami a szüleimre emlékeztetett, az egyetlen dolog, ami arra intett, hogy valahol, nagyon messze onnét egy szerető családom van. Egy családom, akiket az utolsó hónapokban annyiszor megsebeztem lelkileg, mint égen a csillag. Olyan sebeket ejtettem rajtuk, amiket én sosem tudom majd begyógyítani, olyan sebeket, amiket nem lett volna szabad. Minden, amit régen tettem csupán a félelmem kivetülése volt, a gyengeségemé.

Igazam volt. Gyenge voltam, mert mindig a múltra gondoltam, a szüleimre, a régi életemre. És ez gyengeség volt a részemről. A gyengeség pedig a szigeten egyet jelentett azzal, hogy halott vagyok. Egy lány voltam, aki sosem lehet olyan erős, mint a fiúk. Josh pedig pontosan ezt mondta el nekem, de a csökönyösségem miatt minden szavát száz és száz éles tűként éreztem a testembe marni. Mintha maró savakba mártott tűkkel szurkáltak volna szakadatlanul.

 - Igazad volt, mindenben. A gyengeséggel és a félelemmel kapcsolatban. – suttogtam és a füvet néztem olyan elmélyülten, mintha az lett volna a világ legizgalmasabb dolga. Az apró fűszálak lágyan hullámzottak a szélben.

 - Nem, nem volt igazam. – ellenkezett Josh lassan. – Te vagy a legbátrabb lány, akivel valaha találkoztam. Kicsit olyan érzésem van, mintha néha egy robot lennél. Elképesztő energiád van, ami sosem fogy ki és olyan dolgokra vagy képes, amit senki más nem tenne meg. Én sem.

 - Néha én is úgy érzem, hogy nem is vagyok ember. – vallottam be. – De félek, sokszor. Nem csak tőled, hanem az időtől és az emberektől is. Sosem voltam képes arra, hogy megbízzak valakiben a szüleimen kívül, de már őket is elvesztettem. Sosem voltak barátaim, egyedül voltam, én képtelen vagyok a sajnálkozásra. Már képtelen vagyok a sírásra is…

 - De néha úgy érzed, hogy legszívesebben sírnál? – kérdezte Josh lassan.

 - Igen, legszívesebben folyton bőgnék egy fa tetején. Nem akarok az lenni, aki most vagyok. Igazi lány akarok lenni, akinek rémálmai vannak a horrorfilmektől és olyan, aki rózsaszín szalagot köt a hajába. Olyan lány, aki sír, ha szomorú, vagy ha fáj valamije.
Őszintén szólva, jól esett, hogy kibeszélhettem magamból mindent, még akkor is, ha az, akinek elpanaszolom a problémáimat, talán holnap fájdalmas fegyverként használja majd fel a szavaimat ellenem. De akkor tényleg jól esett, Josh pedig megértőbbnek bizonyult, mint azelőtt. Kedvesnek, megbánónak. Tudtam, hogy tudta, sikerült megtörnie a jeget kettőnk között. Akkor megbocsátottam neki.

 - Egyáltalán nem kell olyannak lenned, Kate. – Josh hangja egészen halk volt.

 - De olyannak kéne lennem. Viszont nem vagyok olyan, nem vagyok erős sem, megragadtam a két kategória között és nem tudok belőle kilépni. Ez nem olyan, mint azok a láthatatlan falak, ez inkább egy gránitból felépített várfal, amit már évek óta felhúzok magam köré. De nincs semmi haszna.

 - Tévedsz. – jegyezte meg Josh. – Valóban egy erős és strapabíró fal vesz téged körbe, csak már nem veszed észre. Távolságtartó vagy, valóban más, mint a többiek. A probléma az, hogy túlságosan bízol abban a bizonyos falban, de mindig cserbenhagy téged. Megpróbálod újra felépíteni magad köré, de közben már önmagában egy gránitfal vagy. Egy olyan dolog, ami önmagában erős.

 - Ellentétekkel hadakozol. Én érzem, hogy milyen vagyok. Te most talpnyalóként viselkedsz, ez sosem hatott meg engem különösebben. – sóhajtottam fel.

Rápillantottam és megláttam, hogy az arcomat fürkészi.

 - Szóval, talpnyaló vagyok? – kérdezte halványan mosolyogva.

 - De mennyire! Nem fáj még a nyelved tőle?

Felnevetett.

 - Ne haragudj. – motyogta lesütött szemekkel.

 - Nem haragszom, Joshua. – feleltem halványan mosolyogva, mire újra felnevetett.

 - Köszönöm, Catherine. – mosolygott rám és a nevemet olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha az Üvöltő szelek Catherine-jét szólongatná, egy sokkal fiatalabb korból.




A következő rész tartalmából:
"Hirtelen Kate halkan felsikkantott és megugrott felém. Mindkét kezét a mellkasára szorította. Ijedten pillantottam rá.
 - Mi a baj? – kérdeztem és kinyújtottam felé a kezemet, hogy elhúzzam onnan, de azután mégis visszahúztam az ujjaimat.
 - Van valami a bokorban. – suttogta és hátrálni kezdett felém.
Akaratlanul is felnevettem.
 - Az erős nő… - ugrattam nevetve.
 - Ne viccelődj már, komolyan megmozdult ott valami.
 - Tudod, mi volt az? Az eső kezd már egyre jobban zuhogni, az mozgatja az ágakat meg a leveleket.
 - Hagyd már ezt, komolyan mozgott ott valami…
 - Az eső.
 - Nem az eső. - ellenkezett, de a végén már felnevetett."

23. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

XO

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

Hat teljes nap telt el azóta, hogy Josh és én már nem voltunk egy csapat. Persze, nem mintha valaha is egy csoport lettünk volna, hiszen egy csapat tagjai összeműködnek. Vagy, legalábbis megpróbálják. Az elmúlt hat napom olyan volt, mint egy valóságos üdülőben. Meg volt a szép környezet -, hiszen be kellett vallani, azt leszámítva, hogy meghalni jöttem ide, gyönyörű hely volt - és persze a nyugalom is. A teljes nyugalom...

Nem kellett minden pillanatban attól tartanom, hogy Josh mikor ordítja le a fejemet, vagy pofoz fel ismét (ugyanis, nagyon úgy tűnik, hogy ez lett a legújabb módszere az elhallgattatásomra). Azt az egy alkalmat leszámítva, amikor utánam jött, egyáltalán nem láttam a gúnyos arckifejezését. És őszintén szólva, egyáltalán nem is bántam.

Az elmúlt majd' egy hétben többszörösen is megcáfoltam az általa felállított gondolatokat rólam. Nem haltam éhen, nem szomjaztam, és ami azt illeti, még senki sem akart megölni.

 - Már kezd elegem lenni, gyere le arról a rohadt fáról és figyelj rám! - zendült fel egy nyers hang a közelből. Lepillantottam a fáról, ahol üldögéltem és felismertem a szőke hajat, amit a szél a kék szempárba fújt. Naná, hogy nem hagy békén.

 - Mit akarsz? - Egy teljes pillanatra még magam is meglepődtem a ridegségen a hangomban.

 - Beszélni. De könnyebb lenne, ha egy síkben lennénk, mert hamarosan görcsöt kap a nyakam. - sóhajtott fel.

 - Beszélj csak nyugodtan, de nem fogok lemenni innen, amíg itt vagy.

 - Rendben, ahogy akarod. - vont vállat és elindult a fa törzse felé. Kellett néhány másodperc, amíg felfogtam, hogy mit akar.

 - Nehogy fel gyere! - szóltam rá élesen.

 - Sajnálom, Kate. - motyogta és látván riadt arckifejezésemet, letelepedett a fa mellé. - Bűntudatom van, most először, amióta itt vagyunk.

 - Mindig ezt mondtad. - forgattam a szemeimet.

 - Hazudtam. - vallotta be és elkezdte tépkedni a fűszálakat amik, mellette nőttek ki a földből. Ideges. - De most nem hazudok, tényleg sajnálom. Nem kellett volna megütnöm téged, elismerem, de véletlen volt.

 - Tudod, mi a véletlen? - kérdeztem élesebben, mint azt szerettem volna. - Azt, ha rálépsz valaki lábára, vagy elcseréled véletlenül a cuccaitokat. Az, ha felpofozol valakit, az nem véletlen!

 - Tudom. - sóhajtotta és a helyére igazított egy kósza, a szemébe hulló hajtincset. - De tényleg sajnálom.

 - Egyáltalán, miért zavar, hogy már nem vagyunk egy csapat? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal a hangomban. - Valószínűleg jól elvagy, én is, mi a probléma?

 - Nem tudom. - fakadt ki idegesen. - Gőzöm sincs, mi a fenéért vagyok itt, nem tudom, miért jövök állandóan utánad, hidd el nekem, hogy nem csak téged idegesít, hanem engem is. Olyan, mintha...

Elhallgatott.

 - Mintha? - kérdeztem félvállról. - Én nem csinálok semmit.

Röviden felkacagott.

 - Tudom, hogy nem csinálsz semmit. - sóhajtott fel. - De, akkor is fura.

 - Menj vissza, amerről jöttél. - motyogtam ridegen.

 - Nem tudom, merről jöttem. - vont vállat. - Inkább maradok.

 - Nem, nem maradsz! - vágtam rá dühösen. - Elmész innen! Most!

 - Kate... - mosolyodott el halványan és felpillantott rám. - Nem megyek el.

 - Kérlek... - suttogtam idegesen.

 - Nem megyek el innen, amíg meg nem bocsátasz nekem.

 - Miért csinálod ezt?

 - Mondtam már, bűntudatom van. - felelte és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja azt, amit mond.

Nem mondtam semmit, csak figyeltem az égen végigkúszó fehér felhőket. Emlékeztem rá, amikor réges-régen kint üldögéltem a szüleimmel az udvarunkon és nézegettük őket. Anya és apa mindig látott bennük valamilyen formát, űrhajót vagy sárkányt. De akkor is és most is, csak fehér pufi izéket láttam...

 - Mit nézel? - kérdezte Josh halkan. Újra kezdi a kérdezősködést...

 - Valamit. - feleltem ridegen.

 - Sosem látok a felhőkben semmi klassz dolgot. Egyik sem egy sportautó vagy egy vérben úszó űrlény, csak vatta. - vont vállat és elterült a földön, hogy az égre nézhessen. - Utálom a vattát, emlékszem, amikor kissrác voltam, azt hittem, hogy a vattacukor vattából van. Legalább tizenkét éves koromig egyetlen falat vattacukrot sem nyeltem le, mert azt hittem, megfulladok tőle. - felnevetett. – Még most is utálom, pedig tudom, hogy nem vattából készítik.

Akaratlanul én is elmosolyodtam, amit persze meg is látott és szélesen elmosolyodott, de nem mondott semmit. Ez jó jel volt.

 - De gondolom, te csordultig vagy fantáziával és látsz valamit azokban az izékben. - mondta lassan.

 - De mennyire! - bólogattam. - Kiolvasom belőlük, hogy Húzz el Josh!

 - Nagyon vicces! - mosolyodott el. - Talán lenyeltél egy vicckönyvet?

 - Jó tipp, de nem talált! Felnyitottam a koponyámat és úgy tuszkoltam a fejembe a vicckönyvet! Ha tudnád, mennyi viccem van a szőkékről! - célzatosan rápillantottam, mire felnevetett.

 - Azokat én írtam ám! Csak, hogy a vörösek jót nevethessenek az okosabbakon! - nevetgélt tovább.

 - Naná, az okosabbak! Mikor léptünk át egy fordított univerzumba?

 - Úgy ötven perce. - vont vállat jókedvűen.

 - Akkor keressünk egy tengeralattjárót és törjünk vissza a másik világba!

 - Ketten? - kérdezte hirtelen.

 - Nem, egyedül! - vágtam rá, mire lefagyott az arcáról a mosoly. - Nem bocsátok meg neked, ha elviccelődünk egy kicsit.

 - Pedig azt hittem. - sóhajtott fel. - Pedig magamról is beszéltem.

Színpadiasan lebiggyesztette az alsó ajkát.

 - Ó, én tudok rólad néhány dolgot! - mondtam.

 - Például? - kérdezte és félrebillentette a fejét.

 - Egyszer azt olvastam, hogy a kék szeműeket nehéz kihozni a sodrukból, de ha valakinek sikerül, akkor a kék szeműek nagy dühkitörésekre képesek. Sőt, azt is kimutatták, hogy a kék szemű férfiak hajlamosabban a nők bántalmazására..

Lesütötte a szemét és legalább negyed óráig nem szólt egy szót sem. Talán messzire mentem, de attól még igazat beszéltem...

 - Ez igaz. - sóhajtott fel végül. - Totálisan olyan vagyok, mint... – nem fejezte be a mondatot, inkább a kezébe temette az arcát. - Ha tudnád, mennyire sajnálom. Én tényleg nem akartam neked fájdalmat okozni, nem lett volna szabad... Pont nekem nem lett volna szabad.

 - Miért gondolod azt, hogy más vagy, mint a többiek? Nem csak neked nem szabad lányokat verni, sőt, egy férfinak sem lenne szabad...

 - Nem gondolom azt, hogy különb lennék másoktól, csak láttam már ilyet és én nem akartam ilyen lenni. - a hangja halk lett, mintha visszaemlékezett volna valamire. Egyszer csak összeszorította a száját és ökölbe szorult a keze, azután uralkodott a vonásain és újra megszólalt. - Én nem akartam olyan lenni, mint az apám. Olyan lenni, aki megveri a nőket, mint apám az anyámat.




A következő rész tartalmából:


"- De néha úgy érzed, hogy legszívesebben sírnál? – kérdezte Josh lassan.
 - Igen, legszívesebben folyton bőgnék egy fa tetején. Nem akarok az lenni, aki most vagyok. Igazi lány akarok lenni, akinek rémálmai vannak a horrorfilmektől és olyan, aki rózsaszín szalagot köt a hajába. Olyan lány, aki sír, ha szomorú, vagy ha fáj valamije.
 - Egyáltalán nem kell olyannak lenned, Kate. – Josh hangja egészen halk volt.
 - De olyannak kéne lennem. Viszont nem vagyok olyan, nem vagyok erős sem, megragadtam a két kategória között és nem tudok belőle kilépni. Ez nem olyan, mint azok a láthatatlan falak, ez inkább egy gránitból felépített várfal, amit már évek óta felhúzok magam köré. De nincs semmi haszna."