24. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

Mielőtt elkezdenétek az olvasás, szeretném megköszönni

nektek, hogy a blog átlépte 1000 megtekintést! Nagyon köszönöm! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:
Ha ezzel azt gondolta, hogy meglágyult a szívem, hát tévedett! De azt be kellett vallanom, hogy egy kicsit megsajnáltam… Ahogy ott üldögélt a földön és a múltra emlékezett eléggé sebezhetőnek tűnt. Szőke haja a szemébe hullott, de most az egyszer nem igazította meg.

 - Undorító dolog, ha valaki bántja a nőket. – mormogta Josh lassan és minden végtagja ellazult. Hátát nekidöntötte a fa törzsének és fellesett rám.

 - Menj el, Josh. – mondtam, mire felsóhajtott, de nem mozdult meg.

 - Mit tehetnék, hogy végre megbocsáss nekem? Már elnézést kértem és én magam is pontosan tudom, hogy ez egyáltalán nem elég, viszont egyszerűen nem tudom, mit tehetnék még… - motyogta inkább magának, mint nekem.

 - Hagyd rá a bocsánatkéréseket és menj el valamerre!

 - Tényleg félsz tőlem? Úgy értem, valóban félsz attól, hogy újra bántalak?

Igen! - vágtam volna rá szívem szerint, de azután rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Igazság szerint sosem féltem jobban Joshtól, mint akkor, de egyáltalán nem ettől a Joshtól féltem. Az, akitől még a hideg is kirázott egy sokkal ellenségesebb személy volt, egy üvöltöző, kötekedő és verekedő Josh, aki pontosan úgy nézett ki, mint az, akitől egyáltalán nem féltem. Mint az, aki olyan gyengének és védtelennek tűnt, mint egy féléves kisfiú. És a védtelen, kedves és vicces Joshtól egyáltalán nem féltem…

 - Most nem. – feleltem végül halkan és egy teljes pillanatig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallotta azt, amit mondtam.

 - Nem foglak téged bántani, ígérem. – mondta és a tekintetemet kereste.

 - Ezek csak szavak, Josh! Annyi ember ígérget egymásnak mindenfélét, hogy azután pedig megszegjék az ígéretüket. Sosem szoktam fogadkozni, mert nincs semmi értelme sem… - fintorogtam és letörtem egy ágat, hogy leszedegethessem róla a leveleket. Sorban, egymás után téptem le a zöld, ellipszis alakú leveleket és ledobáltam őket a földre. A könnyű levelek százszor is megpördültek a levegőben, mire elérték a talajt.

A negyedik levél viszont nem ért hozzá a földhöz, mert Josh keze elkapta és hosszú ujjai között gyors mozdulatokkal apró darabokra szaggatta azt.

 - Tehát nem fogsz nekem megbocsátani. – állapította meg, amikor a következő levelet és félbetépte.

Nem válaszoltam.

 - Tényleg sajnálom. – suttogta Josh magának.

 - Hagyd már abba az önsajnálatot, végre. – sóhajtottam fel, mert már kezdett bennem a sajnálat bűnbánattá alakulni. – A végén még pityeregni is fogsz, nekem meg nincs zsebkendőm.

Lelengettem a lábaimat és leugrottam az ágról. Josh meglepetten figyelte, ahogy talpon érek földet és elsétálok előtte.

 - Megjátszod magad, hogy megsajnáljalak, holott te egyáltalán nem ez az ember vagy! – folytattam és leültem tőle nagyjából három lábnyira a fűre.

 - Nem tudsz rólam semmit sem, Kate. – mondta ki ugyanazt a mondatot, amit már oly’ sokszor azelőtt, de most kivételesen nem volt a hangjában megvetés.

 - Azt pontosan tudom, hogy te egy tettrekész ember vagy, aki nem ismer lehetetlent és nem az vagy, aki egy fa tövében összekuporog. Ezt nekem kellene csinálnom! Nekem kéne sajnáltatnom magamat, de én nem teszem, szóval te se csináld! – sóhajtottam fel, mire egészen kicsit elmosolyodott.

 - Mikor osztottuk ki a szerepeket? – kérdezte lassan. – Azt hiszem, nem kaptam forgatókönyvet.

 - Az én szerepem a lányé, aki túl gyenge fizikailag és mentálisan is. – motyogtam és a kezem akaratlanul is a fémkulcsra tapadt, ami még mindig a nyakamban lógott. A fémkulcsra, ami az egyetlen dolog volt, ami a szüleimre emlékeztetett, az egyetlen dolog, ami arra intett, hogy valahol, nagyon messze onnét egy szerető családom van. Egy családom, akiket az utolsó hónapokban annyiszor megsebeztem lelkileg, mint égen a csillag. Olyan sebeket ejtettem rajtuk, amiket én sosem tudom majd begyógyítani, olyan sebeket, amiket nem lett volna szabad. Minden, amit régen tettem csupán a félelmem kivetülése volt, a gyengeségemé.

Igazam volt. Gyenge voltam, mert mindig a múltra gondoltam, a szüleimre, a régi életemre. És ez gyengeség volt a részemről. A gyengeség pedig a szigeten egyet jelentett azzal, hogy halott vagyok. Egy lány voltam, aki sosem lehet olyan erős, mint a fiúk. Josh pedig pontosan ezt mondta el nekem, de a csökönyösségem miatt minden szavát száz és száz éles tűként éreztem a testembe marni. Mintha maró savakba mártott tűkkel szurkáltak volna szakadatlanul.

 - Igazad volt, mindenben. A gyengeséggel és a félelemmel kapcsolatban. – suttogtam és a füvet néztem olyan elmélyülten, mintha az lett volna a világ legizgalmasabb dolga. Az apró fűszálak lágyan hullámzottak a szélben.

 - Nem, nem volt igazam. – ellenkezett Josh lassan. – Te vagy a legbátrabb lány, akivel valaha találkoztam. Kicsit olyan érzésem van, mintha néha egy robot lennél. Elképesztő energiád van, ami sosem fogy ki és olyan dolgokra vagy képes, amit senki más nem tenne meg. Én sem.

 - Néha én is úgy érzem, hogy nem is vagyok ember. – vallottam be. – De félek, sokszor. Nem csak tőled, hanem az időtől és az emberektől is. Sosem voltam képes arra, hogy megbízzak valakiben a szüleimen kívül, de már őket is elvesztettem. Sosem voltak barátaim, egyedül voltam, én képtelen vagyok a sajnálkozásra. Már képtelen vagyok a sírásra is…

 - De néha úgy érzed, hogy legszívesebben sírnál? – kérdezte Josh lassan.

 - Igen, legszívesebben folyton bőgnék egy fa tetején. Nem akarok az lenni, aki most vagyok. Igazi lány akarok lenni, akinek rémálmai vannak a horrorfilmektől és olyan, aki rózsaszín szalagot köt a hajába. Olyan lány, aki sír, ha szomorú, vagy ha fáj valamije.
Őszintén szólva, jól esett, hogy kibeszélhettem magamból mindent, még akkor is, ha az, akinek elpanaszolom a problémáimat, talán holnap fájdalmas fegyverként használja majd fel a szavaimat ellenem. De akkor tényleg jól esett, Josh pedig megértőbbnek bizonyult, mint azelőtt. Kedvesnek, megbánónak. Tudtam, hogy tudta, sikerült megtörnie a jeget kettőnk között. Akkor megbocsátottam neki.

 - Egyáltalán nem kell olyannak lenned, Kate. – Josh hangja egészen halk volt.

 - De olyannak kéne lennem. Viszont nem vagyok olyan, nem vagyok erős sem, megragadtam a két kategória között és nem tudok belőle kilépni. Ez nem olyan, mint azok a láthatatlan falak, ez inkább egy gránitból felépített várfal, amit már évek óta felhúzok magam köré. De nincs semmi haszna.

 - Tévedsz. – jegyezte meg Josh. – Valóban egy erős és strapabíró fal vesz téged körbe, csak már nem veszed észre. Távolságtartó vagy, valóban más, mint a többiek. A probléma az, hogy túlságosan bízol abban a bizonyos falban, de mindig cserbenhagy téged. Megpróbálod újra felépíteni magad köré, de közben már önmagában egy gránitfal vagy. Egy olyan dolog, ami önmagában erős.

 - Ellentétekkel hadakozol. Én érzem, hogy milyen vagyok. Te most talpnyalóként viselkedsz, ez sosem hatott meg engem különösebben. – sóhajtottam fel.

Rápillantottam és megláttam, hogy az arcomat fürkészi.

 - Szóval, talpnyaló vagyok? – kérdezte halványan mosolyogva.

 - De mennyire! Nem fáj még a nyelved tőle?

Felnevetett.

 - Ne haragudj. – motyogta lesütött szemekkel.

 - Nem haragszom, Joshua. – feleltem halványan mosolyogva, mire újra felnevetett.

 - Köszönöm, Catherine. – mosolygott rám és a nevemet olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha az Üvöltő szelek Catherine-jét szólongatná, egy sokkal fiatalabb korból.




A következő rész tartalmából:
"Hirtelen Kate halkan felsikkantott és megugrott felém. Mindkét kezét a mellkasára szorította. Ijedten pillantottam rá.
 - Mi a baj? – kérdeztem és kinyújtottam felé a kezemet, hogy elhúzzam onnan, de azután mégis visszahúztam az ujjaimat.
 - Van valami a bokorban. – suttogta és hátrálni kezdett felém.
Akaratlanul is felnevettem.
 - Az erős nő… - ugrattam nevetve.
 - Ne viccelődj már, komolyan megmozdult ott valami.
 - Tudod, mi volt az? Az eső kezd már egyre jobban zuhogni, az mozgatja az ágakat meg a leveleket.
 - Hagyd már ezt, komolyan mozgott ott valami…
 - Az eső.
 - Nem az eső. - ellenkezett, de a végén már felnevetett."