Sziasztok!
Meghoztam a legújabb részt, tudom, hogy mostanában nem
igazán voltak izgalmasak (, sőt talán unalmasak is voltak)
a részek, de ezentúl megpróbálok, ha nem is
izgalmas, de érdekesebb részeket feltenni. :)
Jó olvasást!
○•Nóri•○
♣ Kate szemszöge:
- Miből gondolod, hogy találni fogsz egy jó szálláshelyet? - kérdezte Josh kíváncsian. Nem olyan kíváncsian, ahogy más lenne kíváncsi, ő inkább gúnyosan kíváncsi volt. De nem sértően gúnyos…
A víz már majdnem zuhogott, ő pedig már teljesen elázott. A hajából vékony csíkokban folyt a víz, a ruhája pedig a bőréhez tapadt.
- Azért, mert már meg is találtam! - vigyorodtam el és lecövekeltem egy kisebb tisztáson.
- Ez az? - kérdezte és szétnézett. - Tudod, nagy a változatosság, ugyanis eddig is ugyanilyen helyeken aludtunk...
- Mi? - kérdeztem.
- Gondolom, ez lesz a szállásunk, a föld. Fő a változatosság. Csuromvíz és mintha, az előbb még azt mondtad volna, hogy nem akarsz vizesen vizes füvön aludni, vagy tévednék?
- Nem! Az lesz a szállásunk, ott! - mutattam fel egy hatalmas fa lombjai közé.
A fa törzsét legalább ötször körbeölelhettem volna, viszont az érdekesség a lombjaiban bújt meg. Egy repülőgéproncs rozsdás maradványai virítottak ki a zöld levelek sokasága közül. Csupán a gép orra volt fent a fán; olyan volt, mintha félbetörött volna és a többi része valahol a vízben lenne...
- Be kell vallanom, hogy ez jó ötlet. - mondta Josh, amikor megszemlélte a szerzeményemet. - Viszont meglehetősen veszélyes is. Mi van akkor, ha nem bír meg minket és leszakad?
- Talán félsz? - vigyorodtam el.
- Dehogy, csupán elővigyázatos vagyok. - vont vállat. - Ha neked nincs tériszonyod...
- Nekem ugyan, nincs. - vágtam rá. - És neked?
Megrázta a fejét.
- Akkor indulás! - léptem oda a fához. Az ágak úgy egyméternyire a föld felett kezdődtek el kinyúlni az ég felé, így egy élő létrát alakítottak ki nekünk. - Tarts bakot!
- Komolyan? - vonta fel az egyik szemöldökét. - Mi lenne, ha én mennék fel először?
- Nyugi, nem vagyok nehéz! - mondtam nevetve. - Gyerünk!
Végre megadta magát és a segítségemre vált.
- Mit fogsz csinálni, ha leesel? - kérdezte, amikor már több méternyire voltam a földtől.
- Inkább azt kérdezném, hogy te mit fogsz csinálni, ha leesek. - mondtam és felkapaszkodtam egy újabb ágra.
- Lehet, hogy elkaplak. - vigyorgott.
- Csak lehet? - hüledeztem és felmásztam egy új ágra. - Inkább gyere, lehet, hogy idefent szörnyek vannak.
- Meglehet. - sóhajtott fel és elkezdett felmászni utánam. Ő sokkal gyorsabb és ügyesebb volt, kis idő múlva már mellettem jött.
- Gyere! - mondta és a kezét nyújtotta, amikor már csak a gépre kellett volna feljutnom.
- Kösz! - fogtam meg a kezét, ő meg egyetlen pillanat alatt felrántott. Hihetetlen, hogy valaki ilyen erős lehet...
Amikor már visszanyertem az egyensúlyomat, akkor elengedett és mindketten az elénk táruló látványt néztük.
A kék, párnázott ülések koszosak voltak, de valami más ragadta meg a figyelmemet. Mindegyik széken egy-egy hófehér valami virított. Szerettem volna, ha nincs igazam abban, aminek néztem őket.
- Azt hiszem, hogy van néhány albérlőnk. - mondta Josh.
- Vagy inkább mi vagyunk az albérlők. - suttogtam, majd félve tettem fel a kérdést: - Ezek azok, amikre gondolok? - suttogtam.
- Az attól függ. Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? - kérdezte halkan.
- Valószínűleg. - suttogtam. Az irtózat végigfutott az egész testemen és szinte lebénított. Még fel sem nevettem a csavaros kérdése hallatán. - Ezek itt... - nem tudtam befejezni a mondatot a borzalomtól.
- Emberi csontvázak. - mondta és közelebb lépett az első osztály kényelmes ülésein tanyázó csupasz csontvázakhoz.
- Igaziak? - kérdeztem, de nem mentem közelebb.
- Valószínűleg. - mondta és felém nézett. - Hé, gondold azt, hogy műanyag csontváz, tudod, mint Halloweenkor.
- Oké. - vettem egy mély lélegzetet. - Hé, nem lakoltatnád ki őket, kérlek?
- De, persze. - bólintott. - De, nyugi, nem bántanak. – Kísértetiesen elmosolyodott. – Már nem.
- Ne csináld már! – Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, amivel nem okozok neki maradandó sérülést, mondjuk egy nyolcméteres fát…
- Nem én csináltam ezt velük. – vállat vont.
- Néha olyan veled beszélgetni, mintha a sötétben próbálnék fekete lapot nézegetni…
- Miért akarsz fekete lapot nézegetni?
Felsóhajtottam és az ég felé fordítottam a tekintetemet.
Egy pillanatig mosolyogva gondolkozott, de utána megváltozott az arckifejezése, újra komor lett.
- Várj csak, te nem hiszel a szellemekben, ugye? - kérdezte.
Szórakozottan eszembe jutott, hogy ilyen kérdést talán még a világon senki nem tett fel nekem… Őszintén szólva, sosem gondolkodtam rajta, hogy hiszek-e bármilyen paranormális és misztikus dolog létezésében. Nem tartottam magamat földhözragadtnak, talán léteznek szörnyek az ágy alatt, meg mumusok a sötétben… De ha válaszolnom kellett, akkor azt mondtam volna, hogy nem.
- Nem, nem, dehogy. - ráztam meg a fejem. - Csak ijesztőek.
- Oké, de azért szétnézel velem, vagy már most pakoljam ki őket? - kérdezte kicsit megkönnyebbülve. – Vagy megvárod, hogy megszáradjak egy kicsit?
- Pihenhetsz még egy kicsit. - mondtam és odasétáltam hozzá.
- Kösz. - vigyorodott el, majd elindultunk a gép orra felé.
Nem mertem egyetlen fokkal sem elfordítani a fejemet, hogy véletlenül meglássam a csontvázakat. Ezek egyáltalán nem olyanok voltak, mint a filmekben, nem voltak rajtuk ruhacafatok, sem hús- és bőrdarabkák (szerencsére), csak a csupasz, kifehéredett csontok. Látszott rajtuk, hogy egyiket sem mozdították meg, amióta lezuhant ez a repülőgép. Tökéletesen lehetett látni a csontok összességéből összeálló vázat, amely a testünket merevíti.
Továbbsiettem legelőre, közben átléptem néhány koszos bőröndöt, amelyek valószínűleg az ülések fölötti tartókból hullottak ki a lezuhanást előidéző légörvénytől.
A gép orrában helyezkedtek el a navigációs és irányító berendezések, amelyek az irányításhoz szükségesek. Úgy éreztem magam, mintha egy akciófilmben lennék. A rengeteg gomb és kar elterült előttünk.
- Hűha, ez nem semmi! - füttyentett egyet Josh és odalépett az irányítópulthoz. - Tudod, mindig is szerettem volna megnyomni egy repülőben a piros gombot.
Elmosolyodott és két ujjal végigsimított egy vérvörös kerek gombon. Az ujjai hegyén szürke por volt, amit a ruhájába törölt. Nagyon higiénikus...
- Valószínűleg már nem lesz semmi baj belőle. - vontam vállat, mire elvigyorodott és lenyomta a gombot.
Természetesen nem történt semmi.
- Hűha, te aztán profi vagy! Kíváncsi lettem, mi történne, ha egy működő gépben csináltad volna ezt. - motyogtam és odasétáltam a hatalmas szélvédőhöz.
Az ablak csodával határos módon még a keretben volt, viszont a bal alsó sarkától, egészen a jobb felső sarokig meg volt repedve. Olyan volt, mintha egy érintéstől kiesett volna a helyéről. A nagy repedés mentén keresztül-kasul apró repedések rajzolták keresztül az ablakot, de olyan sűrűn, hogy nem lehetett kilátni rajta.
- Ez maga a főnyeremény. – mondta Josh és nekidőlt a pilóta székének, amelyikben ott volt egy csontváz poros biztonsági övvel a székhez erősítve. Nem akartak meghalni, de nem volt választásuk, ahogy nekünk sem…
A szék nyikorgott egy sort, majd végképp megadta magát és letört a helyéről. Josh tanácstalanul bámulta a kék ülést. A csontok zörögve gurultak szét a padlón, a hang, amit kiadtak kísérteties volt, olyasmi, mint az üreges fából készült szélharangok, amikor megmozgatja őket a szél. Bármennyire is megrázott a jelenet, mégis felnevettem Josh tekintetén.
- Ha most látnád magad… - nevetgéltem és az irányítópultnak dőltem, abban reménykedve, hogy az nem esik szét darabjaira. Nem történt semmi.
- Ha most látnád magad… - fintorgott mosolyogva. Elléptem a pulttól és vállon akartam ütni, ő viszont még előtte elkapta a kezemet és gunyorosan vigyorgott le rám. – Nem jött be.
- Most szívesen kiforgatnám a szavaidat, de nem jut eszembe semmi frappáns. – vallottam be. A ruháim nehezek voltak a víztől, a hajam egy vizes csomó volt és még fáztam is, nem jutott eszembe semmi keserű vagy vicces megjegyzés… Ez nyugtalanító volt.
- Akkor, azt hiszem, nyertem! – diadalittasan felnevetett és látványosan megrázta a fejét, mint egy ázott kutya, a hajából mindenfelé víz fröccsent, természetesen rám is…
- Ne már, Buksi, rossz kutya! – gúnyolódtam, mire újra felnevetett és végre elengedte a kezemet.
- Haverkodj a skacokkal, tuti, hogy van egy rakás viccük. – fejével a csontvázak felé biccentett.
- Azt hiszem, megleszek a társaságuk nélkül is. – jegyeztem meg, ahogy megpillantottam egy sötét szemüreget és elfogott a szédülés.
Josh persze remekül mulatott rajtam… Mint általában.
A következő rész tartalmából:
"Összesen harmincan voltak tizenhét és huszonhárom év közöttiek a Központban. Ők voltak a Tervezők úgynevezett Megvalósítói, vagy mi a csuda. Nekik kellett összeszerelni a csapdákat apró alkatrészekből és egy doboznyi drótokból. Most csak tizenketten dolgoztak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése