3. rész

Sziasztok!

Az előző részhez nem kaptam sok visszajelzést, ez talán azért van, mert nem volt a bejegyzés a legjobb, de remélem, hogy a következő részek jobban fognak sikerülni! :)

○•Nóri•○

 - Azt hittem, hogy éhes vagy, Kate. Olyan sietve jöttél le, de alig eszel. - mondta apu.

Ránéztem a műzlimre, amiből csak néhány kanálnyi fogyott el. A gyomromban a rémülettől kezdve a halálfélelemig minden érzés kavargott, csak az éhség nem.

 - Mégsem voltam éhes, téves riasztás volt. - sóhajtottam, majd felálltam, a tálkát a mosogatóba raktam, majd kisétáltam a konyhából.

Egy pillanatig gondolkodtam, hogy mit csináljak. A tévét, a telefont és a számítógépet már hónapok óta nem használtam, gyakorolni pedig már nem volt kedvem.

 - Tudjátok, mit? Elmegyek egy kicsit sétálni. - szóltam be a konyhaasztalnál ülő szüleimnek.

 - Hová mész? - kérdezte apu.

 - Csak sétálgatok. - vontam vállat.

 - Akarod, hogy autóval elvigyünk oda, ahová menni akarsz? - nézett rám anyu.

 - Nem, nyugi. Csak sétálgatok egy kicsit, tudjátok, elbúcsúzok a szülővárosomtól. - az arcomra erőltettem egy mosolyt, majd felvettem a kabátomat és kiléptem az ajtón. - Majd jövök! - szóltam vissza a vállam fölött.

Az eső éppen szemerkélt és kellemesen hűvös volt. Végülis nem tudtam, hogy hová tartok, de nem volt kedvem tovább a házban maradni.

Elindultam észek felé, amerre volt egy kis erdő. Már évek óta nem jártam ott, de amikor kicsi voltam, sokat játszottam a fák között.

Ahogy végigsétáltam a járdán, az emberek megbámultak. Talán úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott. Egy pillanatig eltöprengtem rajta, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Talán valami olyasmit, hogy "Itt egy lány, akinek az arcán olyan érzések tükröződnek, mintha a világvége közeledne.", vagy például: "Ez a lány úgy néz ki, mintha kétszer átment volna rajta egy kamion.".
Ahogy egyre távolabb haladtam, egyre kevesebb ember ment el mellettem és az épületek is ritkulni kezdtek. Lassanként az autóhangok is elhaltak és, amikor már láttam az erdőt, sem ember, sem épület nem volt körülöttem. Csakis én és a gondolataim. Itt végre összeroppanhatok, itt nem lát senki, nem kell arra gondolnom, hogy a sírásommal megbántok valakit. A szüleim nem fogják látni, hogy halálra vagyok rémülve és nem fognak még jobban szenvedni. Most csak én fogok bánkódni, senki más.

Amikor leléptem a járdáról átszökkentem a fűre, majd felkapaszkodtam egy hatalmas sziklára. Belekapaszkodtam egy vaskos faágba, majd leugrottam a szikláról egy elhanyagolt ösvényre. Valószínűleg már évek óta nem járt itt senki. Leültem a selymes fűre és a hátamat a sziklának döntöttem.
Mókásnak tartottam, hogy legalább 10 percig vártam arra, hogy a sírás elérjen, de képtelen voltam rá. Inkább azon agyaltam tovább, hogy mit is fogok csinálni egyes egyedül azon a nyavalyás szigeten. Fogalmam sem volt arról, hogy kik lesznek a társaim. Valószínűleg kirekesztett leszek, mint eddig is. Viszont ennek is van jó oldala: ha nem ragaszkodom senkihez, akkor majd nem fog fájni, amikor megölik. Tiszta sor.
De mi van akkor, ha valakinek szüksége van arra, hogy segítsenek neki? Ha nincs kiképezve, ha meghalna segítség nélkül?
Ezen elgondolkodtam egy darabig. A többi nyolc biztosan segítene neki...
De mi van akkor, ha nem én lennék az, aki segít valakinek -, ha egyáltalán segítenék neki -, mi van akkor, ha én lennék az, aki a leggyengébb? Mi lesz akkor, ha én leszek a leggyengébb láncszem, az, aki legelőször meghal? Ebben az esetben képes leszek fejet hajtani valaki előtt, hogy segítsen nekem? Képes lennék együtt dolgozni egy ismeretlennel? Valakivel, aki bármelyik pillanatban hátbatámadhatna?
Olyan sok kérdés kavargott a fejemben és mire mindegyikre adtam egy választ, addigra besötétedett. Felálltam és újra felkapaszkodtam a sziklára, majd a túloldalon a fűre huppantam.
Csurom víz voltam tetőtől talpig. A hajamból akár csavarni lehetett volna a vizet, a ruháimból szintén. De mostmár nem érdekelt, ha megfázom. Holnaptól ennél nagyobb problémáim lesznek.
Hazáig futottam az esőben.
Pontosan érzékeltem, amikor beértem a városba, ugyanis az utca tele volt a munkából hazatérő irodai dolgozókkal, akik mogorván néztek rám, amikor elrohantam mellettük. Alighanem rájuk csaptam a vizet a ruhámról és a hajamról. Legalább az ő napjuk is pocsék...
Amikor beléptem az ajtón odabent csend honolt. A nappaliból kiszűrődött a tévé hangja. Apu és anyu a kanapén aludtak, valószínűleg engem vártak.
Odasétáltam hozzájuk, habár ez nem volt valami jó ötlet, ugyanis hideg vízcseppeket hagytam magam után, akármerre is mentem.
 - Anyu! Apu! - ráztam meg a vállukat. Apu éberebb volt, a szeme felpattant, de néhány másodpercig csak meresztgette, de amint hozzászokott a sötéthez megkönnyebbülés suhant át az arcán.
 - Itthon vagyok, menjetek fel a szobátokba, oké? Jó éjt! - suttogtam és elindultam a lépcső felé.
 - Jó éjt, Kate! - szólt utánam apu halkan, majd hallottam, ahogy felkel a kanapéról.
Egyenesen a fürdőbe mentem, ott levettem átázott ruháimat, majd lezuhanyoztam, utána - mivel tudtam, hogy nem tudnék aludni -, bevettem egy szem altatót. Még csak este 8 volt, ez pedig garantáltan kiüt hajnali négyig. Legalább nem leszek holnap hulla a kialvatlanságtól.
Amíg vártam, hogy hasson az altató az erdőre gondoltam. Vajon a sziget is ilyen békés lesz? Tele lesz levelekkel és fűvel, vagy inkább egy kiszáradt helyre visznek minket?
Ezzel a gondolattal merültem el az öntudatlanság békés sötétjében.