31. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

 - Ébresztő, Kate! – Josh hangja olyan valóságosan csengett az álmomban, mintha a valóságban lenne. Persze, nem értettem, mit keres Josh hangja az álmomban, de ez csak részletkérdés volt… - Ébredj már, Kate!

Ekkor jöttem csak rá, hogy Josh tényleg a valóságban beszél hozzám. Nyöszörögve résnyire nyitottam a szememet. A legfurább az volt, hogy nem fény, egyáltalán nem sütött be a nap, ami alighanem azt jelentette, hogy csak hajnal lehet, vagy még az előtt.

 - Hagyj már, Josh! – mormogtam és lehunytam a szememet. Az egy dolog, hogy nincs megszabott takarodó és felkelési idő, de azért azt sem beszéltük meg, hogy felzargatjuk a másikat hajnalban. – Aludni akarok!

 - Van itt valaki, Kate!

Ez volt az a pillant, amikor minden álmosság eltűnt a szervezetemből. Mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit csinálok, oldalra gurultam, ami nagyjából arra volt jó, hogy a következő pillanatban a lemezpadlón találjam magamat. Keményen koppantam a földön.

 - A francba, mindig elfelejtem, hogy nem a földön vagyok… - mormogtam és hátra fordultam.

Josh gunyorosan mosolygó arca jelent meg a látóteremben, amint fintorogva mosolyog le rám.

 - Jól mulatsz? – kérdeztem.

 - Ó, remekül, de most nem ez a lényeg. – közelebb hajolt, hogy halljam, amit suttog. – Van itt valaki, hallom.

 - Csak az őrök járkáltak. – nyöszörögtem. Mégis miért kell felébresztenie azért, mert néhány őr járkál? Hiszen ők mindig ezt csinálják, őszintén szólva, azt hittem, már megszokta…

 - Az őrök pont minket keresnek?

 - Mégis honnan veszed, hogy… - hirtelen rászorította a kezét a számra.

 - Ne beszélj már ilyen hangosan! Nem tudják, hogy itt vagyunk.

Lefeszítettem az arcomról a tenyerét és suttogni kezdtem.

 - Úgy teszel, mintha a terroristák jönnének, ezek csak az őrök…

Ekkor egy közelről érkező hang szakított félbe.

 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt, Soan! Will ki fog nyírni minket, ha észreveszi, hogy eljöttünk. – Egy vékony lányhang érkezett valahonnan alólunk. Alighanem éppen a roncs alatt sétáltak el.

 - Ugyan már, Amy, te is tudod, hogy ígyis-úgyis megöl minket. Legalább kipróbáljuk magunkat egy másik terepen is, nem csak Willnél. – A másik hang egy fiútól származott. Higgadt hang volt, pontosan az ellentéte a lány ideges tónusának. Mindketten halkan beszéltek, mintha…

 - Félnek? – kérdeztem suttogva. Josh vállat vont. Hasra gördültem és felvettem a fegyvereimet, köztük a kezdetleges íjat és az egyetlen nyílvesszőt is. A gép széléhez araszoltam és lepillantottam a két idegenre. A lány nem lehetett idősebb nálam, barna haját egy fonatba rendezte, apró lépéseivel megpróbálta a legapróbb zajt csapni, míg elszántan igyekezett lépést tartani az előtte sétáló fiúval. A fiú idősebb volt tőlem, ez látható volt, persze talán csak néhány hónappal, de mégis idősebbnek látszott. Fekete haja volt, sápadt arcán pedig szeplők látszódtak. Felismertem őt. Ő is ott volt Willel, amikor utánunk jöttek a második vagy harmadik napon…

 - Mit akarnak? – suttogtam Joshnak, aki időközben ott térdelt mellettem és nézte a két fiatalt.

 - Honnan tudjam? – vont vállat ismét.

Felvettem az íjat és a nyílvesszőt.

 - Kate, ez nem a legjobb megoldás… - ellenkezett.

 - Nem akarom megölni őket. – Kényelmesen elhelyezkedtem, hogy a legjobb rálátásom legyen a célra. – Minket keresnek, Josh, ne legyünk faragatlanok azzal, hogy nem mutatkozunk be nekik.

 - És te így akarsz bemutatkozni? – a hangján hallottam, hogy bár megpróbálja leplezni, de remekül mulat.

 - Hogyan máshogy? – rápillantottam és éppen elcsíptem egy széles mosolyt tőle, majd mindketten a két idegenre néztünk. Kifeszítettem az íjat és elengedtem a nyílvesszőt. A nyíl sebesen hasította a levegőt és egyenesen a fekete hajú fiú felé repült. A nyílvessző hegye belefúródott egy fatörzsbe, de útja során elcsípte a fiú pólójának vállát is és odaszögezte a fához. Soan lélegzete elakadt és nem mert megmoccanni, míg a lány gyorsan előrántotta a kését és idegesen kutatta az irányt, ahonnan rájuk lőttem. Én is elővettem a késem és eldobtam. A penge egy apró pillanatra ezüstösen villant meg a kevéske napfényben, majd a lány pulóverének ujját elkapva ugyanahhoz a fához szögezte.

 - Béke! – ordította a fiú és feltartotta mindkét kezét. Látszott, hogy ki tudná húzni a nyílvesszőt a fából, de nem tette.

 - Béke? – mormogtam inkább magamnak, mint Joshnak.

Josh felvihogott mellettem.

 - Minek nézed őket? Lepkéknek? – kérdezte.

 - Ne gúnyolódj már! – ellenkeztem és elkezdtem lemászni a fáról. Amint a földre érkeztem, éppen akkor hajította utánam Josh a cipőmet.

 - Ha a kedvesség fájna… - mormogtam.

 - Mi? – kiáltott utánam.

 - Köszönöm. – feleltem, mire csak nevetve ért földet mellettem.

 - Mit akartok itt? – kérdezte Josh és szemügyre vette a két fiatalt.

 - Semmi rosszat, tényleg! – mondta Soan.

 - Soan, én… - nyöszörgött mellette a lány.

Elindultam feléjük, de Josh elkapta a csuklómat és félig megállított, félig visszarántott.

 - Mit művelsz? – kérdezte.

 - Elveszem a késemet, mielőtt még elvennék. – feleltem, mire elengedte a kezemet, de néhány pillanatig szinte még mindig éreztem erős szorítását a csuklómon. Pedig már reménykedtem benne, hogy leszokott erről és nem lesz több lila folt a kezemen…

 - Nem akarunk semmi rosszat, békével jöttünk. – mondogatta Soan, mire akaratlanul is felnevettem.

 - Micsoda elcsépelt szöveg, de azt hiszem, mindig stílusos. – mondtam és kirántottam a kést a fából. A barna hajú lány tekintetéből leplezetlenül ki tudtam olvasni a rémületet.

 - Kate, ez nem a megfelelő időpont a viccelődére! – szólt rám Josh.

 - Mégis mit kéne akkor tennem? – kérdeztem vissza. Soan kirántotta a nyílvesszőt a fából és a kezembe adta. – Ha hazudnának, már megöltek volna.

 - Nem tudhatod…

 - Mi tényleg nem akarunk bajt… - szólt közbe Soan, mire kiérdemelt Joshtól egy egészen csúnya pillantást.

 - Kate! – szólt rám Josh utasító jelleggel. Pontosan tudta, hogy ezt ki nem állhatom.

 - Josh! – néztem rá én is, mire egy kicsit visszavett a főnökösködő testtartásából.

 - Soan… - nyüszített a barna lány olyan éles hangon, hogy alighanem még a kutyák is felvonyítottak volna tőle.

 - Amy! – nézett rá Soan figyelmeztetőleg.

Kis híjján felvihogtam, de türtőztettem magamat.

 - Ti most elmentek innen! – Josh hangja olyan durva és komor volt, hogy majdnem összerezzentem.

 - Mi? – Soan idegesen kapkodta a fejét Joshról rám, majd vissza Joshra és újra rám.

 - Miért jöttetek ide? – kérdeztem.

 - Ez senkit sem érdekel, Kate! – vágott közbe Josh.

 - Engem érdekel, akkor ezek szerint senki vagyok? – néztem rá dühösen, mire végre elértem, hogy csendben maradjon egy kicsit.

 - Leváltunk Willtől, elindultunk valamerre, de tudtuk, egyedül nem boldogulnánk, gondoltuk csatlakozhatunk hozzátok. – mondta Soan.

 - Ez nem így működik. – ráztam meg a fejemet.

 - Én mondtam, Soan. – kotyogott közbe Amy.

 - Nem hiszünk nektek. – mondta Josh tudomást sem véve Amyről. Egy pillanatra meghökkentem, hogy többes számban beszél, de persze nem volt ebben semmi meglepő, hiszen egy csapat voltunk.

 - Nem hazudunk. Eddig ott voltunk a többiekkel, de… nos, sok dolog miatt eljöttünk onnan. Békével jöttünk. – bizonygatta Soan.

 - És mit akartok? – kérdeztem.

 - Békét.

A szemet forgatva sóhajtottam fel.

 - Azon kívül? – kérdeztem idegesen.

 - Csak azt szeretnénk, hogy az utolsó heteinkben ne olyan társaságban legyünk, ahol legszívesebben megölnének minket. – magyarázta Soan.

Amy megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit.

 - Honnan veszitek, hogy mi nem öldököljük le egymást félig minden második nap? – kérdezte Josh lassan.

 - Tipp? – vont vállat Soan. – Amint látom, mindketten éltek, sőt…

 - Sőt mi? – kaptam fel a fejemet. Láthatólag egyik fiú sem figyelt sem rám, sem Amyre. Egymást bámulták, mintha képesek lennének egymás tekintetéből kiolvasni teljes mondatokat, amivel kommunikálhatnak. – Egyszerre csak egy beszéljen!

Amy halkan felkuncogott.

 - Úgy gondolom – mondta Soan. –, ha két ember szereti egymást, akkor valószínűleg mással sem fognak gyilkosként viselkedni.

Hirtelen fulladozni kezdtem, Josh meg felvihogott.

 - Szereti? – ismételtem élesebben, mint szerettem volna.

 - Kate, nem úgy érti! – nevetgélt Josh.

 - Szerintem meg pont úgy érti, hogy szerelmes vagyok beléd, te meg belém, Josh! – zavaromban én is nevetni kezdtem és visszasétáltam a Josh mellé. Felvettem a bakancsomat és közben megpróbáltam összeszedni magamat. Még, hogy én és Josh együtt… Hát ennek nulla valóságalapja van. Hiszen ő teljesen másmilyen, mint én.

 - Szóval, nem vagytok együtt? – nyüszítette Amy. - Utáljátok egymást?

 - Nem, nem utáljuk egymást. – mondta Josh. – De nem is szeretjük egymást.

Mindhárman rám néztek. Feszengve kezdtem hintázni a lábujjamról a sarkamra és vissza.

 - Hát ez egy olyan kínos pillanat, mint mikor nyolcadikban elővettem azt az átokverte triangulumot egy hülye műsorban. – mormogtam magamnak. – Oké, én fogom lezárni ezt az egész témát, szóval én, Kate, nem szeretem Josht, nem utálom, leginkább csak elviselem őt. Szóval, miután ezt a témát letárgyaltuk, a következő napirendi pont?

 - Az, hogy elhúztok innen! – mondta Josh ridegen Soanék felé intve.

 - Josh! – szóltam rá. – Hiszen nem akarnak megölni minket!

 - Talán kémek.

 - Hogyan? Ha nem tűnt volna fel, nincs semmilyen kommunikációs eszközünk. – ellenkeztem. Őszintén szólva én megbíztam bennük, vagy legalábbis nem akartam elküldeni egyikőjüket sem. Mindketten olyan szánni valók voltak. Hiszen, ők is megérdemelték, hogy utolsó heteiket ne egy szadista gyilkossal éljék le…

 - Hagyd abba a kioktatást, kezd már nagyon elegem lenni belőled! – fakadt ki Josh rám ordítva.

 - Mi csak… - szólt közbe Soan bizonytalanul.

 - Fogd be a pofádat, kölyök! – rivallt rá Josh. Soan szótlanul pillantott rám.

Megráztam a fejemet, hogy ne csináljon semmit.

 - Nyugodj meg, Josh! – mondtam Josh felé fordulva, nem mintha egy kicsit is hittem volna abban, hogy ez használni fog.

Egy teljes percig csend volt. Próbáltam azt hinni, hogy béke lett és megszólaltam.

 - Itt maradhattok mára, meglátjuk, mi lesz a helyzet. Ha beköptök minket, akkor elmentek innen! – mondtam Soan és Amy felé fordulva.

 - Te meggárgyultál? – ordított rám Josh, mire akaratlanul is összerezzentem. Felém fordult és elkapta a csuklómat. Olyan erővel kapta el a kezemet, hogy egy fél lépésnyivel közelebb is rántott magához. A fájdalomtól még a lélegzetem is kihagyott.

 - Josh, ez fáj.

 - Ha idejön az az idióta, oda foglak dobni neki, mert te tehetsz róla! – sziszegte olyan halkan, hogy csak én halljam. Minden szavát gyilkos düh itatta át. A tekintetével ölni tudott volna. A szívem hevesebben kezdett verni a mellkasomban. Azelőtt még soha nem volt olyan ellenséges az egész lénye, mint akkor… – Nevetve fogom végignézni, ahogy megerőszakol téged.

Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, de csak fájdalmas roppanásokat hallatott Josh markában.

 - Eressz el… - suttogtam és gyilkos, kék pillantásába néztem.

 - Nevetni fogok, ahogy megkínoz téged. Tapsolni fogok, amikor majd sorra eltöri a csontjaidat.

 - Hazudsz. – suttogtam. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.

Josh nem mondott semmit, csak elengedte a kezemet és hátat fordítva besétált az erdőbe. El sem tudtam hinni, hogy ilyeneket mondott. Annyi napon keresztül békében voltunk, most meg megint olyan ellenséges volt velem… Pedig már kezdtem azt hinni, hogy barátok lettünk… Gondolhattam volna, hogy Josh sosem lesz még a barátom sem…

Megköszörültem a torkomat és Soanék felé pillantottam. Mindketten tátott szájjal, ledöbbenve néztek rám.

 - Oké, hát ez remek bemutatkozás volt. – sóhajtottam fel. – Üdv nálunk!

 - Mindig ilyen? – kérdezte Soan lassan és gyorsan összeszedte magát. Láthatólag megrázták a látottak. Neki legalább nem zsibbadt a keze Josh szorításától…

 - Nem, igazából elég rendes srác. Csak beszélgetni nehéz vele, meg minden mást.

Soan bizonytalanul elmosolyodott és Amyre nézett. Láthatólag a lány nehéz esetnek tűnt, látszott rajta, hogy nem az a fajta, akivel viccelődni lehet. Persze, nem mintha bárkinek is kedve lenne viccelődni az elmeroggyant Kate-en kívül, akit láthatólag már Josh is meg akar ölni… Hurrá…












A következő rész tartalmából:


"- Ilyen a ti csapatotok? – kérdezte Soan lassan és a tűz lángjait kezdte nézegetni.
 - Hát nem vagyunk egy szerelmespár, az biztos. – mosolyodtam el.
 - Akkor miért vagytok egy csapat?
 - Hát, nem is tudom. – az alsó ajkamat harapdáltam, amíg gondolkodtam a válaszon. – Talán biztonságérzetből. Mármint, őszintén szólva, én félek Joshtól, de most nem az ellenségem, még ha így is látszik. Legalább nem fog megölni a végjátékig.
 - Nem lehetsz biztos benne.
 - Soan, ne legyél ennyire pesszimista… - forgattam a szememet."