1. rész

Zihálva ültem fel az ágyban.
A valóság a rémálmaimhoz képest sokkal megnyugtatóbb volt -, még akkor is, ha tudtam, hamarosan meghalok. A szobám a lehető leghétköznapibb hely volt ebben az őrült világban, de tudtam, hogy ezt az egész szobát, az otthonomat, a szüleimet, mind itt fogom hagyni. Itt kell hagynom.
Próbáltam kizárni ezeket a nyomasztó gondolatokat, habár mindig újra és újra a felszínre tőrtek. Féltem, sőt a félelem ahhoz képest, amit igazán éreztem olyan volt, mintha egy kiscicát hasonlítanánk egy oroszlánhoz. Én rettegtem. Rettegtem a jövőtől, az utazástól, a társaimtól, az őröktől -, akik majd észrevétlenül fognak közöttünk ólálkodni -, de legfőképpen az időtől. Kicsivel több, mint 24 óra múlva minden meg fog változni.
Felsóhajtottam és az órámra néztem. A villogó számok átragyogtak a szoba sötétjén. Hajnali három óra volt. Már vagy egy hete mindig ekkor ébredtem fel. A rémálmok nem engedték, hogy 4-5 óránál többet aludjak. Mindig ugyanaz az álom kínzott. Egy ismeretlen szigeten voltam, körülöttem ismeretlenek és gyilkos pillantásokat vetettek rám. Amikor már a gyilkosok körbevettek, nagyjából akkor riadtam fel mindig.
Kikászálódtam az ágyból és elindultam a konyhába. Lassan végigvánszorogtam az emeleten és közben elhaladtam a szüleim szobája előtt.
 - Annyira féltem őt, Tom. - szipogott anyu. Anyu -, Lucy White - mostanában mindig sírt, amikor azt hitte, hogy nem veszem észre. Néha-néha letörölt az arcáról egy-egy könnycseppet, amikor félrenéztem.
 - Az elmúlt 8 évben eléggé kiképeztük, Lucy. - mondta apu.
Valahogy nem volt kedvem tovább hallgatni őket, úgyhogy lementem a lépcsőn és leültem a konyhapult melletti 4 bárszék egyikére.
Apu -, Thomas White - rendíthetetlenül hitt abban, hogy sikerült eléggé kiképeznie az előttem álló borzalmakra. 8 éves korom óta minden szabad másodpercet a pincében töltöttem és gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. Tudtam, hogy jó vagyok -, hiszen néhány másodperc alatt sikerült 5 kést eldobnom az előre kijelölt helyekre, vagy elég volt egyetlen másodperc, hogy tökéletesen lőjjek egy pisztollyal -, de a jó nem elég. Sosem szépítettem a helyzetemet, tudtam, hogy halálra vagyok ítélve.
Ez a gondolat már legalább 6 hónapja nyomaszt, szóval már kezdtem hozzászokni. 6 hónapja, hogy tudom, Kiválasztott vagyok.
A Kiválasztottak 10 fiatalból állnak. 10 fiatalt kiválaszt a KEV (Kiválasztottak Egyesületének Védelme) az 50 államból. 8 éve alakult meg ez a szervezet és azóta mindig kiválasztják a kellő számú 16-18 év közötti fiatalokat, hogy elvigyék őket egy lakatlan szigetre, ahol 120 napot kell eltölteniük, mielőtt meghalnának. Csupán egyetlen éli túl, legalábbis azt mondják.
Nem beszél senki sem arról, hogy mi történik a Kiválasztottakkal, hiszen elmondják nekik, ami a szigeten történik, az ott is marad.
6 hónappal a szigetre indulás előtt elküldik a 10 fiatalnak a levelüket, amelyben szívélyesen üdvözlik a Kiválasztottak vad - és halálos - életében. Csupán egy levél és egy lap -, amelyre ráírták, hogy mit vihetünk magunkkal - kerül a nyilvánosság elé, azután a részleteket csak a 10 Kiválasztottnak mondják el.
Amikor már reszkettem az idegességtől úgy döntöttem, inkább visszamegyek a szobámba, majd letusolok.
Amikor már a zuhany alatt álltam, a forró víz hatására valamelyest kiürült a fejem, ennek határozottan örültem.
Amikor végeztem felöltöztem, a vörösesszőke hajamat összekötöttem, majd lementem a földszintre, felvettem a cipőmet és a pincébe vettem az irányt.
Az alagsor valamikor tele volt mindenféle lommal, de, amikor kiderült, hogy a KEV bárkit kiválaszthat -, köztük a szüleim egyetlen lányát is -, apu mindent kirámolt, eladott és elajándékozott, hogy egy szabad helyünk legyen. A pincét apu teleszerelte papírbábukkal, a falakra köröket festett -, olyanokat, amik a darts táblákon vannak -, sőt még egy golyóálló falat is beszerzett, bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta. Valószínűleg a fallal együtt szerezte be azt a tömérdek mennyiségű fegyvert is, valamint a hangtompítókat és a töltényeket.
Odamentem a nagy, régimódi szekrényhez -, ami mellesleg az egyetlen bútor volt az egész pincében - és kivettem a késes dobozt. A doboz egy ártalmatlanul kinéző papír doboznak tűnt kinézetre, viszont benne legalább 20 különböző kés és tőr lapult.
 - Te már itt vagy? - hallottam meg apu hangját az ajtóból.
 - Igen, nem tudtam aludni. - vallottam be.
 - Akkor egy kör? - próbált apu lezseren viselkedni, több-kevesebb sikerrel.
 - Persze. - bólintottam.
 - Akkor gyerünk! - odaállt a falhoz. - Próbálj meg épen hagyni minden testrészemet.
 - Tudod, hogy ez már jól megy. - sóhajtottam és felkaptam az első kést és eldobtam, majd a másodikat és a harmadikat is. Éles hangon fúródtak bele a pengék a betonfalba.
 - Jó! - kiáltott fel apu és ellépett a faltól. - Egész jó.
A betonba beleálltak a kések és sorban egymás után alkottak egy tökéletlen elipszist, pontosan egy emberi alak rajzolódott ki belőlük.
 - Kösz. - motyogtam. - Apu, kérlek, válaszolsz egy kérdésemre?
Elsétáltam mellette és sorban leszedegettem a késeket a falról.
 - Persze, Kicsim. - felelte apu halkan.
 - De csak őszintén, oké? - vettem egy mély lélegzetet - Mennyi az esélyem?
Egy pillanatig csend volt, csak a kések csörgése hallattszott, ahogy a dobozba hajítottam őket.
 - Erre nem szabad gondolni, Kate.
 - De tudni szeretném a véleményedet, apu. Van esély arra, hogy visszajőjjek?
 - Persze! - vágta rá, de utána meglátta az arcomat. Nem tudom, hogy mit olvasott le róla, de végre kimondta azt, amit már amúgy is tudtam.
 - 1 a 10-hez. - csak suttogott, de meghallottam.
Bólintottam és visszavittem a dobozt a szekrényhez, majd elindultam az emeletre.
 - Nekem még össze kell csomagolnom. - motyogtam, miközben felmentem a lépcsőn, de az agyam még mindig apu szavain kattogott: 1 a 10-hez az esély, hogy életben maradok...