29. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog!

Ez a rész egy kicsivel hosszabb, mint az eddigiek! :D

Ebben a részben egy kicsit többet tudtok majd meg Kate-ről és Joshról! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Amikor kilenc voltam, kivették a mandulámat. – felelte Josh őszintén, ahogy felnézett a lányra.

 - Ez komoly? – nevetett fel Kate. – Ezt nem hiszem el.

 - Pedig igaz!

Josh megragadta a lány bokáját és kirántotta alóla a lábát. Kate puhán ért földet mellette.

 - Amikor hét voltam nekem is kivették a mandulámat. – vigyorgott rá.

 - Érdekes. – jegyezte meg Josh és felpattant a földről, magával rántva a lányt is, majd újra a földre lökte.

 - Ne már. – puffogott Kate, de azért mosolygott. – Két éve kivették a vakbelem.

 - Miért?

 - Nem mondom meg! – Kate újra ki akarta rúgni Josh lábait, de a fiú éppen időben ugrott hátra.

 - Stratégiaváltás? – tippelt Josh, mire Kate felpattant és szembeállt vele.

 - Nem tudom, hogyan csináljam. – vallotta be csüggedten.

 - Ez csak játék! – vigyorgott Josh. Kate elindult felé, ő pedig hátrálni kezdett. Kate felnevetett a furcsa látványon. Az elmúlt negyven nap alatt már sok dolgot tapasztalt és látott Joshsal kapcsolatban, csak azt nem, hogy ő hátráljon előle.

 - Vigyázz, mert ott egy faág! – mondta Kate.

 - Nem hiszek neked!

 - De… - Kate már hiába mondott volna bármit is, mert Josh felbukott a földön heverő faágban és hátraesett. – Én szóltam!

 - Egy teljes évig hegedűztem. – jelentette ki Josh. – Nyolcévesen.

 -  Na ne! – nevetett fel Kate és elképzelte a kis Josht, egy szőke hajú kisfiút, ahogy egy ablak előtt álldogál és a haját aranyszínűre festi a napfény és glóriaként veszi körbe a fejét. Ahogy egy hegedűt tart a kezében és éppen egy kottát vizsgál.

Amíg elmélázott, Josh felállt és a földre lökte. Fájdalmasan puffant egyet a fűben.

 - Azért vették ki a vakbelem, mert rágtam a körmöm. Néha még most is csinálom, ha ideges vagyok. – mondta Kate nyöszörögve.

 - Körömrágós vagy? – nevetett fel Josh.

 - Csak néha! – ellenkezett Kate. Josh felrántotta a földről és újra ellökte. De most magával rántotta a fiút is.

 - Nem vagyok a földön. – jelentette ki Josh diadalittasan. Igaza volt. Csak a tenyerével és a lábaival érintette a földet, az pedig nem számított igazán.

 - De szigorúan véve a földön vagy. – ellenkezett Kate lihegve.

 - Nem, nem, szigorúan véve megtámaszkodok, hogy ne nyomjalak agyon. Egészen pontosan, ha szigorúan véve kellene meghatároznom, akkor pontosan rajtad vagyok. – magyarázta Josh mosolyogva.

 - Nem vagy rajtam, csak felettem…

Josh felvihogott, mire Kate is felnevetett. Josh behajlította a karjait, így a mellkasa a lányét súrolta.

 - Most rajtad vagyok? – incselkedett jókedvűen és a lány szemeibe nézett.

 - A személyes szférámban vagy, Josh! –nyögte Kate és szembenézett a fiúval.

 Josh felnevetett, de nem mozdult.

Kate érezte a fiú leheletét az arcán és látta fülig érő vigyorát, amitől sokkal kedvesebb lett a kinézete, mint általában. Azt leszámítva, hogy tényleg a lány személyes szférájában volt, elég kellemes érzés volt egy mosolygós Joshsal elütni az időt, mint egy kötekedő Joshsal.

 - Negyedikben triangulumoztam. – folytatta Kate, mire Josh hangosabban nevetett fel. Nagyon úgy festett, hogy ő nem feszengett a lány közelségétől… Ez határozottan bosszantotta Kate-et.

 - Triangulum? - Josh jókedvűen vigyorgott rá.

 - Egy karácsonyi műsorban.

 - Szóval, én hegedűztem, te meg triangulumoztál? – nevetgélt Josh.

 - Igen, szerintem enyém volt az egész műsor, elraboltam magamnak az előadásommal.

 - Hányszor szólaltattad meg a triangulumot?

 - Háromszor. – felelte Kate, mire Josh még jobban nevetett. A fiú megpróbálta elképzelni az aprócska, vörös hajú lányt, ahogy évekkel fiatalabban ott álldogál egy csomó nevetgélő kisgyerek között. Biztos, hogy nem élvezte a dolgot…

Kate felemelte a kezeit és letaszította magáról Josht, amíg ő a gondolataival volt elfoglalva. A fiú Kate mellett ért földet.

 - Kedvenc színem a barna. – sóhajtotta Josh.

 - Te tényleg egy ilyet mondasz, én meg elárultam, hogy triangulumoztam? – csattant fel Kate és felállt. Halványan mosolygott, ami arról árulkodott, hogy csak megjátssza a sértődöttségét.

Josh is felállt, majd a földre lökte a lányt.

 - Ahhh, Josh! Hagyd már azt abba, nagyon idegesítő! – fakadt ki Kate és bosszúból kirúgta a fiú lábait.

 - Az az idegesítő, hogy ellöklek, de az nem, hogy folyton ezt csinálod? – puffogott Josh és felkönyökölt és a lány szemeibe nézett.

 – A kedvenc színem a kék.  – váltott témát Kate és az égre nézett. Josh sosem tudta elképzelni, hogyan képes elveszni a kék ég látványában. Mélybarna szemeiben a felhők és az ég apró képmása tükröződött vissza.

 - A kék. – ismételte Josh. – Hideg szín.

 - Tudom. – bólintott Kate és a fiúra nézett. Josh kék szemei az övéit kutatták. – A barna meg meleg szín.

 - Pontosan. – bólintott Josh. – Egyszer eltörtem a jobb karomat, meg egyszer a jobb lábamat is, a karomat, amikor tíz voltam, a lábamat meg tavaly.
Egy pillanatig mindketten csendben voltak.

 - Felállhatok, vagy újra ellöksz? – kérdezte Kate félve.

 - Felállhatsz, nem löklek el. – vont vállat.

Kate felállt és lenézett a fiúra. Josh is felállt, majd kirúgta a lány lábait, mire Kate ismét a föld felé zuhant. Josh utánakapott és a földre engedte.

 - Köszönöm, Josh! – mondta a földön feküdve. – Már így is fáj mindenem, legalább men segítesz még rá.

Josh vigyorogva ült le mellé.

 - Fegyverszünet? – kérdezte törökülésben.

 - Fegyverszünet. – bólogatott vigyorogva Kate.

 - Szóval, a földön vagy. – unszolta Josh.

 - Én már nem törtem el több végtagomat. – sóhajtotta Kate. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni, amíg gondolkodott, majd rávágta: – Kedvenc drágakövem a gyémánt.

 - Azért, mert drága? – tippelt Josh.

 - Azért, mert kemény, erős.

 - Nekem nincs ilyen kedvencem… Mondhatom a… - Nem fejezte be a mondatot, csak gondolkodni kezdett. – Ónix!

 - Ónix?

 - Ónix!

 - Szóval ónix. – Kate egy pillanatra elgondolkodott. – Várjunk csak, te nem is vagy a földön. Szigorúan véve.

 - Fegyverszünet, csak dumálgatni akarok.

 - Ooookééé – mormogta Kate. – Miért fontos ez neked?

 - Mi?

 - Az, hogy megismerj engem. Miért fontos ez számodra?

 - Neked nem fontos, hogy tudd, nem vagyok szadista szatír?

Kate felnevetett.

 - Elképesztő, milyen jó ez a párosítás. – nevetgélt. – Szadista szatír… Hmm... Hallod az alliterációt?

 - Most komolyan, Kate! – szólt rá Josh. – Tényleg nem fontos neked?

 - Josh, nekem… - elhallgatott.

 - Igen? – unszolta Josh.

Kate újra az alsó ajkát kezdte rágcsálni. Felkelt a földről és szembeült a fiúval.

 - Nem tudom, mit mondjak. – vallotta be a lány néhány perc után.

 - Nem értem…

Kate vett egy nagy lélegzetet, majd hadarni kezdett.

 - Nekem fontos, hogy ki vagy te, de tudom, hiába csináljuk ezt a lélekfeltárás-dolgot, mert én mindenképpen meghalok hetvenakárhány nap múlva, szóval a jövőre tekintve nem sok hasznod lesz belőle, hogy megismersz. Viszont elmondhatod, hogy mindent tudtál egy hulláról. – fanyarul felnevetett.

 - Miből gondolod, hogy én életben maradok?

 - Mert látom rajtad, hogy te az a túlélő jellem vagy. Ravasz és erős és… Nos, te vagy Josh, hiszen te nyerni fogsz. - összeráncolt homlokkal sütötte le a szemeit. A kezeit kezdte tördelni. Josh pontosan tudta, hogy Kate-nek egyáltalán nincs szüksége rá, de mégis megsajnálta.

 - Én nem fogok nyerni… Will fog.

 - Nem. – rázta meg a fejét Kate. Vörös hajában itt-ott fűszálak voltak és már a ruhája is poros volt. A kezeit lehorzsolta és Josh látta, hogy egy csipkés, hosszú heg van a jobb alkarján a könyökétől egészen a csuklójáig. Már biztosan évekkel ezelőtt szerezte. – Nyerni fogsz, én viszont…

Felsóhajtott és Joshra emelte a tekintetét. A szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől.

 - Egy csődtömeg vagyok, kicsi és gyenge és halott… Nem is csodálkozom, hogy sosem voltak barátaim, senkinek sem beszéltem magamról, senkit sem érdekelt, hogy ki vagyok én, hogy ki Kate White.

 - Engem érdekel, hogy ki Kate White. – mondta Josh. A lány halványan elmosolyodott.

 - Hát jó. Akkor mit szeretnél tudni?






A következő rész tartalmából:
"Egyszer mindenki élete véget ér, valakit elüt egy autó, mást agyonvernek egy sikátorban... Mindenki úgy nézett rám, mintha már most leöldököltem volna a családomat és fél Bostont. És ez nagyon zavart. Viszont én legalább nem rettegtem, mint a többiek... Ami persze szintén zavart; attól még, hogy paráznak, a gondok még nem oldódnak meg. Attól még, hogy Brittany és Amy éjszakánként álomba sírja magát, nem lesznek otthon, amikor reggel kinyitják a szemüket. Szánalmas..."