33. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Hatvanadik nap! Nem kéne pezsgőt nyitnunk, vagy ilyesmi? – kérdezte Joah Lewson vigyorogva. – Hiszen félidőnél tartunk!

 - És még nem jutottunk sehová sem az építéssel. – ellenkezett Clara a bátyjával, ahogy az fiatalabb testvérekhez illett. – Nem iszogatunk.

 - Neked nem is adnánk, Clara! – fintorgott Joah vigyorogva. – Kicsi vagy az ilyesmihez.

 - Tizenhat vagyok! – ellenkezett a lány és még egyszer meghúzta az egyik csavart, majd szembefordult a bátyjával. A fiú éppen egy doboznyi különféle méretű csavar között kotorászott. A szemébe hullott a haja, ahogy a láda fölé hajolt, de nem igazította vissza a helyére.

 - Na nem mondod? – gúnyosan pillantott rá, majd vissza a csavarokhoz. – Többször is említetted már. – felsóhajtott és a megfelelő csavarral a kezében visszafordult a munkájához. – Én meg tizennyolc.

 - Még nem vagy tizennyolc, majd június 11-én leszel, ami még pontosan 44 nap. Persze, nem mintha számon tartanám, de azért…

 - Hagyd már abba, Clara! – ordította a sarokban üldögélő Cole élesen. Barna szemei haragosan ragyogtak, ahogy a lányra nézett. – Már vagy húsz perce minden csak rólad meg a bátyádról szól, nem tűnt még fel, hogy senkit nem érdekel rajtatok kívül?

 - Nem hinném, hogy az én csodálatos lényem senki lenne. – mondta Joah olyan hangon, amiről csak Clara tudta, hogy elfojtott düh árad belőle. Ilyenkor inkább ajánlatos volt távol maradni tőle.

 - Parancsolsz, Joah? – kérdezte Cole és kisöpört egy világosbarna hajtincset a szemeiből. – Mondani szeretnél valamit?

 - Én semmit sem szeretnék. – mondta Joah. – Én akarok, és általában amit akarok, azt meg is kapom. Most legszívesebben képen vágnálak, de akkor megbüntetnének. Meg amúgy is, a jobb karom a dobókezem, nem tehetem tönkre, júliusban baseball-meccsem lesz.

Cole tátott szájjal meredt rá, amitől Clara-nak muszáj volt elmosolyodnia.

 - Annyi mindent összehordtál ebben az elmúlt percben, hogy azt bármelyik elmeroggyant megirigyelte volna. – mondta Cole. – Azt hittem, utálod a húgodat.

 - Attól még a húgom marad. – ellenkezett Joah. – De, akkor is, csak én ordibálhatok vele, neked nincs megengedve! Addig, amíg én nem csinálom, tőled sem tűröm el.

Egy pillanatig teljes csönd volt. Clara biztos volt benne, hogy ha egy eltévedt légy repülne be a szobába, akkor azt is meghallanák.

 - Cole, leváltalak! – jelentette ki Clara és leugrott az egyik asztalról, hogy a fiú felé induljon. – Elég volt a veszekedésből.

 - Egyetértek, legalább pihenek egy kicsit. – Cole ledobta a csavarkulcsát a földre. A szerszám fülsértően koppant az alumíniumon. Felállt és anélkül, hogy bármit is mondott volna kiment a teremből. Clara egy cseppet sem bánta.

Leült és folytatni kezdte a golyóálló és törhetetlen falak kivitelezését. Ez egy elég unalmas feladat volt, nem kellett hozzá sok tudomány. Viszont ami utána következett, az már jobb munkának ígérkezett. A falakból kör alakú lyukakat vágnak majd ki és az egyik oldalára mindenféle mechanikai műszert kell bekötni, amiket a mozgásérzékelő padlórészhez csatlakoztatnak. Amint a padlóra nyomás nehezedik, a megfelelő kapcsolók átváltanak és a lyukakból lövedék, altató, méreg vagy tűhegyes fémpálcikák csapódnak a szemközti falnak.

Csakhogy, Clara hiába könyörgött, fenyegetőzött, ordibált vagy szomorkodott, nem engedték meg, hogy belekezdjen a mechanikai részbe. Ez elég bosszantó volt.

A teremben senki sem beszélt. Clara kényelmetlenül érezte magát. Most nem a barátai körében volt és ilyenkor hajlamos volt rá, hogy feszengjen.

Még ilyet, gondolta, egy lány, aki feszeng az idegenek társaságában, de nem fél attól, hogy tíz vele egykorú fiatalt öljön meg azzal, hogy száz napig dolgozik a végzetüket jelentű buktatókon...

 

 

 

 

 

♣ Josh szemszöge:

 - Ne úgy tartsd, csak szétvágod a kezedet vele. – sóhajtotta Kate és megfordította Amy kezében a kést. Látszott rajta, hogy már századszorra is megbánta, hogy felajánlotta Amynek, hogy megtanítja harcolni.

 - De te is a pengéjét fogod meg. – erősködött Amy. Kate felsóhajtott, de nem mondott semmit. Mostanában mindig ezt csinálta, de nem értettem, hogy miért. Már hetek óta olyan furcsa volt…

 - Amy, ne! – szólt oda lágyan a lánynak Soan. Kate látszólag nem figyelt rájuk, az ujjai között forgatta a kést és közben maga elé meredt.

 - De Soan, én csak… - Amy a fiúhoz sétált és leült mellé a földre, közben tovább beszélt.

Kate továbbra sem moccant, csak tovább forgatta a kést a kezében. Hirtelen felsóhajtott, pislogott párat, majd a kezére nézett, de már késő volt. A kés kicsúszott az ujjai közül és hosszában végigkarcolta az alkarját. A sebből vér szivárgott. Még fel sem szisszent, csak lehajolt a fűbe hullott késért és újra játszadozni kezdett vele.

 - Nem kéne bekötni a kezedet? – kérdeztem, mire rám kapta a tekintetét, mintha eddig még a létezésemről sem tudott volna.

 - Minek? – kérdezte végül és elrakta a kést.

 - Mert lassan elvérzel. – feleltem és felálltam.

 - Csak egy karcolás, nem kell bekötni. – felsóhajtott és Soanék felé nézett. Amy még mindig beszélt, Soan pedig itta minden szavát.

 - Mi a baj, Kate? – kérdeztem végül.

 - Semmi, mi lenne? – ismét rám kapta a tekintetét. Barna szemeiben volt valami megfejthetetlen, ami mindig ott volt, ami már szinte hozzá tartozott ahhoz a mélybarna szempárhoz. Titkos szeglet, aminek a rejtekét csak ő ismerheti.

 - Furcsa vagy. – vontam vállat.

 - Mondj újat, tudom, hogy fura vagyok. Ez nem újdonság. – A hangja olyan rideg volt, mint még soha. Pedig pontosan tudtam, hogy nem bántottam meg mostanában. A viselkedése sem olyan volt, mintha megbántódott volna. Távolságtartó volt, nem pedig dühös.

 - Kate! – Amy hangja átszelte a levegőt. Kate összerázkódott, majd a lányra nézett. – Ma már ne gyakoroljunk, fáradt vagyok.

Kate lassan bólintott.

 - Akkor holnap. Rendben? – egy erőltetett mosolyt villantott a lányra, aki hevesen bólogatni kezdett.

 - Holnap. – bólogatott Amy. – Addig alszok egyet.

 - Az jó lesz. – Úgy tűnt, Kate igyekezni kezdett, hogy megmutassa, nincs semmi baja és megpróbált gondtalannak tűnni, ahogy cseverészni kezdett. – Pihensz egyet, azután holnap tovább folytatjuk. Mondjuk, Soan is csinálhatna valamit Joshsal, ne csak nézzen minket. – fejével Soan felé intett. – Mit szólsz?

Soan zöld szemei tágra nyíltak, ahogy rám pillantott.

 - Miért is ne? – kérdeztem végül, mire Soan is bólintott párat. – Majd elverekedünk valahol a fák között.

 - Ne már, Josh! – Kate rám pillantott. – Nem azt mondtam, hogy verjétek szét egymást, csak azt, hogy ismerkedjetek meg egy kicsit.

 - Úgy teszel, mintha ezt már te is megtetted volna. – mondtam. – Fogadni mernék, hogy egyikünk sem tud rólad mindent.

Kate arcán számtalan érzelem váltogatta egymást szélsebesen. Olyan gyorsan, hogy még azonosítani sem tudtam őket.

 - Nem úgy értettem, hogy mindent mondj el, csak azt, hogy néhány dolgot. – helyesbített végül tökéletesen semleges arccal. – Hogy ne legyetek teljesen idegenek egymásnak.

 - De…

 - Nagyon álmos vagyok. – szakított félbe Soan egy ásítás kíséretében. – Mit szólnátok, ha most aludnánk egyet és holnap mindent megbeszélnénk?

 - Rendben. – bólintott Kate visszafogottan és rám pillantott. – Menj, Josh, mindjárt megyek én is.

Felsóhajtottam, de engedelmeskedtem. Még láttam, ahogy Amy mocorogni kezd a tűz mellett, Kate-re emelte a tekintetét és szóra nyitotta a száját. Egy pillanatig úgy tűnt, többször is megfontolja, hogy meg merjen-e szólalni. Ez bölcs dolog volt tőle.

 - Kate… - halk hangjára Kate csak egy apró centivel fordult felé. – Tényleg nem vagy együtt Joshsal?

Megtorpantam a sötétben és hallgatni kezdtem őket. Soan furcsa hangon kezdett köhögni, akárcsak egy fuldokló szamár.

Nem láttam Kate arcát, de a haját kezdte csavargatni, ami azt jelentette, hogy össze van zavarodva. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon honnan tudom ezt, de végül ráfogtam az időre. Ha valakivel két hónapja együtt élsz kisebb-nagyobb megszakításokkal, akkor képes vagy eligazodni a viselkedésén. Persze, csak akkor, ha nem Kate-ről van szó. Mert ő képes megváltozni egyik napról a másikra. Mint most is. Mielőtt Soanék idejöttek volna sokkal kedvesebb volt, most pedig minden nappal egyre ridegebb és idegenebb lesz. Változik. De rossz irányba.

 - Amy, ez tényleg fontos? – nyögte Soan.

 - Miért kérdezed? – Kate hangja semleges maradt.

 - Mert tetszik neki. – Soan hangja olyan sötét volt, mint az éjszaka. Sütött róla a harag és az irtózat. Ez mondjuk, sértő volt.

 - Komolyan? – Kate hallgatóan remekül szórakozott. – Borzalmas ízlésed van, Amy.

 - De Josh erős, izmos meg helyes. – Amy hangja halk volt.

 - Hány éves vagy, Amy? – Kate hangja ismét hűvös volt.

 - Tizenhat, miért?

 - Azt hittem, egy tizenhat éves már nem a külsőségek alapján lesz szerelmes.

 - Nem vagyok szerelmes, csak tetszik. – ellenkezett Amy.

Egy ideig mindannyian csendben voltak.

 - Tényleg nem vagyunk együtt, Amy. Nyugodtan rámászhatsz, mert a végén még elvonási tünetei lesznek és lesmárolja az egyik fát. – Kate felsóhajtott, Soan felnevetett, Amy megsértődött, én meg… Nos, én pedig elmosolyodtam. Amíg kigúnyolt, addig mégsem volt teljesen idegen.

 - Na, aludjunk. – morogta Amy.

 - Jó ötlet, aludjunk. – Kate sarkon fordult és elindult felém. – Jó éjt, Soan! Amy…

 - Jó éjt Kate! – szólt Soan.

 - Tuti, hogy mindig vesztettél a bújócskában, Josh. – Kate elmosolyodott, ahogy mellém ért. – Borzalmasan próbálsz elbújni.

 - Honnan veszed, hogy el akartam bújni? – kérdeztem, ahogy ketten sétáltunk a roncs felé.

 - A sötétben álldogáltál és hallgatóztál. Szerintem ez egyértelmű. – felém fordult. – Miért hallgattál ki minket?

 - Kíváncsi voltam. – vállat vontam. – Amúgy meg, rólam volt szó, hallanom kellett.

 - Örülsz neki, hogy Amy belédzúgott, mi? – halkan felnevetett. – Szép lány.

 - Nyafogós. – fintorogtam. – Zavarodott.

 - Nem bolond.

 - Nem úgy értettem, hogy bolond, csak össze van zavarodva.

 - Mindenki össze van zavarodva. – jegyezte meg.

 - Még te is?

Egy ideig csendben volt. Fogadni mertem volna rá, hogy az ajkát rágcsálja a sötétben, de nem láttam az arcát.

 - Mindenki. – felelte végül és felkapaszkodott a fára.








A következő rész tartalmából:


"- El sem tudod hinni, mekkora szerencséd van, hogy olyan szerethető egyéniség vagy. – mondtam Soan-nak, de nem néztem rá. – Téged sokan szeretnek, hiányolni fognak, ha meghalsz. Én viszont egy utálatra méltó ember vagyok. Senki nem szeret. Ezt még el is fogadnám, de a legrosszabb, hogy az sem szeret, akit én szeretek. Az egyetlen ember, akit teljes szívemből szeretek, ki nem állhat."