32. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

 - Au. – szisszentem fel.

 - Bocs, de azt mondtad, szorosan kössem be… - mondta Soan és még egyet húzott a bal csuklómon lévő kötésen.

 - Tudom, Soan. – sóhajtottam fel és szemügyre vettem a kezemet. Josh ujjainak nyoma természetesen lila nyomokat hagytak a bőrömön és még mindig sajgott a kezem, így inkább úgy döntöttem, bekötözöm, Soan pedig készségesen segített nekem. Ez újdonság volt.

 - Mikor jön vissza? – kérdezte Soan és fél szemmel a mellette alvó Amyre pillantott.

 - Nem fogja őt bántani, Soan… - mondtam és a tűz felé fordultam. – Csak velem csinálja ezt.

 - Honnan veszed?

 - Mivel már észrevettem. Ordibál, üt, rúg, de csak engem. Persze, eddig csak én voltam itt, szóval… - hátradőltem a fűben és úgy néztem fel rá. – Ilyenkor hagyni kell, hogy lenyugodjon, azután belekezd egy monológba, majd megbocsátok neki és kész, holnap újrakezdjük.

 - Ilyen a ti csapatotok? – kérdezte Soan lassan és a tűz lángjait kezdte nézegetni.

 - Hát nem vagyunk egy szerelmespár, az biztos. – mosolyodtam el.

 - Akkor miért vagytok egy csapat?

 - Hát, nem is tudom. – az alsó ajkamat harapdáltam, amíg gondolkodtam a válaszon. – Talán biztonságérzetből. Mármint, őszintén szólva, én félek Joshtól, de most nem az ellenségem, még ha így is látszik. Legalább nem fog megölni a végjátékig.

 - Nem lehetsz biztos benne.

 - Soan, ne legyél ennyire pesszimista… - forgattam a szememet.

 - Haverság van? – kérdezte hirtelen Josh éles hangon, mire önkéntelenül felültem és kész voltam talpra állni, ha szükség lenne rá. – Ez aranyos.

 - Mikor jöttél vissza? – kérdeztem lassan és a tűz másik oldalán álló alakra pillantottam. A sötét miatt csak halványan láttam szőke haját és magas termetét. A szeme egészen sötétnek tűnt, mint a szén.

 - Nemrég. – Most már képes voltam érzékelni, hogy nincs harag a hangjában. Persze, egész nap távol volt, elég ideje akadt, hogy lejárja a dühét. – De megnyugodhattok, békével érkeztem.

Akaratlanul is felnevettem, mire elcsíptem egy döbbent pillantást Soantól, de nem foglalkoztam vele.

 - Úgy beszélsz, mintha egy földönkívüli lennél, aki leszállt az emberek közé. – jegyeztem meg.

 - Ja. – bólintott mosolyogva. El sem tudtam képzelni, hogy mi járhat a fejében. – Mi történt a kezeddel?

A kötésre pillantottam, majd jobbnak láttam, ha hazudok.

 - Felmásztam az egyik fára, az ág letört, én meg leestem. De persze ismersz már, szóval ezt nem kell magyarázni. – mondtam vállvonogatva.

Mindkét fiú egy-egy fura pillantást vetett felém.

 - Mindig is tudtam, hogy egyszer majd hibázni fogsz, kár, hogy nem voltam itt, amikor történt. – felelte végül Josh. – Nem akarunk aludni?

 - De. – bólintottam és felálltam. – Soan, te…?

 - Itt maradok Amyvel. – felelte Soan és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből.

 - Ahogy gondolod. – mondtam és odasétáltam Josh mellé. – Akkor jó éjszakát!

 - Jó éjszakát, Kate! – Soan egy megfejthetetlen pillantást vetett Josh felé. – Josh…

 - Soan… - Josh a fogai közül szűrte Soan nevét.

 - Oké, látom, tombol a barátság köztetek. – jegyeztem meg, mire Josh villámsebesen felém fordult és szóra nyitotta a száját. Gyorsan felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam. – Ma már nem akarok vitát, Josh!

 - Rendben. – bólintott Josh és elindult a repülőgéproncs felé. – Szép álmokat, Soan!

Josh nevetve kezdett felmászni a roncshoz.

 - Nagy baj, ha most kirázott a hideg? – kérdezte Soan nevetve.

Elmosolyodtam és Josh után indultam.

 - Aludj jól, Soan! – szóltam vissza a vállam felett.

 - Te is, ne öljétek meg egymást odafent. – mondta Soan.

 - Korán van még ahhoz. Még világos van egy kicsit, a gyilkosok sötétben akcióznak. – viccelődtem. Soan halkan kuncogni kezdett mögöttem. Felkapaszkodtam a fára és felmásztam az ágakon. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy Josh-sal leszek egy helyiségben… Őszintén szólva, már magam sem tudtam, hogy félek-e tőle. Talán azért, mert mindent, aminek köze van a félni szóhoz, ki nem állhatok. És néha ki nem állhatom Josht, de néha meg olyan, mintha a legjobb barátok lennénk.

 - Ugye tudod, hogy pocsékul hazudsz. – Josh a repülőgép falának döntötte a hátát és úgy várta, hogy felérjek.

 - Nem is mondtam semmit. – ellenkeztem, mire felnevetett.

 - Felmásztam az egyik fára, az ág letört, én meg leestem. – megpróbálta minél valósághűebben utánozni a hangomat, több-kevesebb sikerrel. – Komolyan?

 - Tudod, meglep, hogy ennyire odafigyelsz arra, amit mondok. – tereltem a témát. – Mintha minden szavamat savval írták volna bele az agyadba. Nem is tudtam, hogy ennyire odafigyelsz rám.

 - Csak akkor, ha hülyeségeket beszélsz. – vont vállat.

 - Akkor nem sokszor figyelsz rám…

 - Többször, mint hinnéd. – vigyorgott rám. – Szóval, mi történt a kezeddel?

Egy ideig gondolkoztam.

 - Elestem. – mondtam végül. Josh szeme haragosan villant meg a félhomályban.

 - Hazudsz. – mondta lassan.

Egy ideig mindketten csendben voltunk.

 - Sajnálom, Kate! Sajnálom, ami történt, hogy bántattalak, amit a kezeddel csináltam, bármit is csináltam vele.

 - Tudom, Josh, nincs semmi baj, én tehetek róla. Talán ma követtem el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy ideengedtem őket és most téged is belerángattalak ebbe az egészbe. Sajnálom.

 - Ez elég lehangoló beszélgetés volt. – sóhajtotta Josh néhány perc néma csend után.

Igaza volt. Még soha nem fordult elő, hogy mindketten bocsánatot kértünk volna egymástól… Fura szituáció volt.

 - Aludj. – mondta Josh hirtelen és leült az egyik székre. – Hosszú volt ez a nap, nem?

 - De igen. – bólintottam és én is helyet foglaltam. – Jó éjt, Josh.

 - Jó éjt, Kate! – mormogta Josh.

Hosszú ideig nem tudtam elaludni, csak száraz szemekkel bámultam az áthatolhatatlan sötétséget, ami az idő múlásával egyre sűrűbb és sűrűbb lett körülöttem. Josh valahol a közelben egyenletesen szuszogott, ami alighanem arra utalt, hogy elaludt. Fogadni mertem volna rá, hogy odalent Soan és Amy is alszanak…

Végül aztán ki tudja, mennyi idő után, sikerült elaludnom. Persze az álmok most sem kerültek el, viszont most egy teljesen új rémálmom volt.

Álmomban egy sivatagban voltam. Meleg volt, a nap forró sugarakat lövellt szét mindenfelé és felmelegítette a levegőt. Rajtam kívül nem volt ott senki és semmi, csak a végtelenig nyúló homoktenger. Elindultam arra, amerre a lábam vitt. Nehéz léptekkel haladtam a homokban, a lábam minden lépésnél a földbe süllyedt.

 - Kate!

A hang irányába fordultam és egy apró, vörös hajú kislányt pillantottam meg közvetlenül mögöttem. Lehajoltam hozzá.

 - Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem lassan. Zöld szemeit tágra nyitotta, ahogy rám nézett. Lassan elmosolyodott. Ahogy megvillantak a fogai a napfényben, döbbenten vettem észre, hogy recés fogai vannak, akárcsak egy cápának. Ijedten léptem hátra. – Mi vagy te?

 - A nevem Kate. – suttogta.

 - Én vagyok Kate. – motyogtam döbbenten.

A kép hirtelen megváltozott, vagyis igazából minden ugyanolyan maradt, csak a kislány tűnt el és a helyébe egy hozzám hasonló lány került. Valójában pontosan ugyanolyan volt, mint én, csak a szemei voltak zöldek. Gonoszan ragyogtak, akárcsak a smaragd.

 - De te nem létezel. – ellenkezett a lány, gonoszul elvigyorodott, kivillantak hegyes fogai.

 - Te nem létezel. – suttogtam erőtlenül. – Nem vagy valódi, nem létezel.

A lány felnevetett. A hangtól hirtelen ismét megváltozott minden. Rengeteg hegyes fogú, vörös hajú és zöld szemű lány vett körül, mintha egy tükrökkel teli szobában állnék és a tükrök a gonosz énemet vetítenék ki mindenfelé. Egyszerre mindegyik hasonmás beszélni kezdett az én hangomon. Mindegyik mást mondott, olyan mondatokat, amiket megannyiszor elmondtam a szüleimnek, amelyekkel újra és újra megbántottam őket. Idegesen kapkodtam a fejemet egyikről a másikra. Hirtelen elfogott a klausztrofóbia, mintha egy zárt helyen lennék, a sértő mondatok úgy verődtek vissza a semmiről.

 - Látod, milyen gonosz vagy? – nyájaskodott velem szemben álló lány. – Mennyire gonosz vagy mindenkivel… Talán ezért rühell téged minden ember. Gyűlölnek téged.

 - Hagyd abba! – ordítottam és a lány felé nyúltam, de a kezem áthatolt a testén. – Látod? Nem vagy valódi.
A lány nem törődött velem.

 - Én jobb leszek a szüleidnek. Végre megkapják azt a lányt, akit mindvégig vártak.

 - Bármit mondhatsz, akkor is tudom, hogy nem létezel.

A lány továbbra sem foglalkozott velem csak mondta tovább a mondatokat, mintha egy előre felvett felvételt hallgatnék.

 - Meg fogsz halni. – gonoszul elmosolyodott.

Hirtelen valami fényes villant meg a kezében, de a verőfényben nem tudtam kivenni, hogy mi az.

 - Még mindig kíváncsi vagy, hogy ki vagyok én? – kérdezte, majd a válaszomat meg sem várva folytatta. – Minden hazugságod, minden gonoszságod, az összes titkod én vagyok. Én vagyok az, aki te lehettél volna, ha mindig a jó utat választod. Erősebb vagyok lelkileg és testileg is, mint te.

Egy éles hang csendült fel a levegőben, majd borzalmas fájdalom lett rajtam úrrá. Lepillantottam a fájdalom forrására. Egy lyuk tátongott a hasamon, amiből lassan vér szivárgott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi volt az a lány kezében. Egy fegyver.

 - Hát nem rettenetes, hogy az öl meg, aki mindig is lenni akartál? – nevetett fel a lány. – Csak akkor élhetsz, ha olyan leszel, mint én. Erős, félelmet nem ismerő, kemény és érzéketlen. Egy tökéletes túlélő.

 - Egy tökéletes gyilkos? – nyögtem és rászorítottam a kezeimet a sebre. Máris éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm, a homokra rogytam.

 - Látom, hogy érted már, Katie! Hiszen okos lány vagy, olyan, mint én.

 - Nem vagyok olyan!
A lány könnyedén leguggolt velem szemben.

 - De olyan szeretnél lenni. Te is tudod, ne tagadd! – még egyszer elvigyorodott, kivillantotta rengeteg, apró tűhegyes fogát. – Olyan akarsz lenni, aki törhetetlen. Félsz, hogy Josh megtudja a titkainkat. Hiszen, nekünk sokkal több van, mint másoknak. – összehúzta a szemeit és úgy nézett le rám. – Én nem félnék ettől. Te se tedd!
 - Mit akarsz? - suttogtam.
 - Segítek neked, ha nem okozol csalódást. Hamarosan meghalsz, addig is szenvedni fogsz. Segítek neked olyanná válni mint én. - felém nyújtotta egyik hófehér kezét. A bőre szint gyöngyházfényű volt a napfényben. - Túlélheted.
Leemeltem a kezemet a sebről és a lány felé nyújtottam. Mosolyogva figyelte, ahogy a véremtől vörös kezem egyre közelebb ér az övéhez. Már szinte éreztem a bőréből sugárzó kellemes hűvösséget, amikor...

Lihegve nyitottam ki a szemeimet. Buta dolog, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, tényleg nincs-e seb a testemen. Nem volt.

Még sötét volt, de képtelen voltam tovább egy helyben maradni, ideges voltam és féltem, hogy álmomban ismét szörnyetegeket látok.

Felvettem a cipőmet és halkan a roncs végéhez araszoltam. Josh gondtalanul terült el valamivel távolabb néhány ülésen. Legalább ő tudott aludni… Ő biztos, hogy nem gonosz Kate-ekkel álmodik...

Csendben másztam le a fáról és értem földet a fűben. Vetettem egy pillantást Amyre és Soanra, akik egymás mellett aludtak egy fa tövében. Mindenki olyan békés volt, csak én voltam kész roncs lelkileg.

Elindultam arra, amerre a Hold állt az égen. Azzal hitegettem magam, hogy meg tudom fogni, amikor elég közel érek hozzá. Végül aztán, a fényes korong mindig ugyanolyan távol volt tőlem, mint egy rendíthetetlen lemez, ami mindig megtartja a megfelelő távolságot mindentől és mindenkitől. Csupán azok hódíthatják meg, akik elég vakmerőek, hogy a félelemmel és az alacsony gravitációval dacolva a felszínére lépnek.

Valahogyan eljutottam egy kis tisztásra. A tisztás sokkal magasabb felszínen volt, mint a roncs és a part, mert a szélénél le tudtam nézni a zöld rengetegre. Lefeküdtem a fűre és az eget bámultam. Már egy ideje egy helyben feküdtem, amikor észrevettem, hogy minden elmosódott előttem. Kellett néhány pillanat, míg rájöttem, hogy sírni kezdtem. Meglepetten töröltem le a könnyeimet, de amint újak özönlöttek a helyükre, inkább nem foglalkoztam velük.
Nem tudtam elfelejteni az álmomat. Sem a vágyat, ami arra késztetett, hogy a lányhoz érjek, hogy olyan legyek, mint ő...

 - Nem leszek szörnyeteg. – suttogtam. – De akkor halott leszek.

Szúrni kezdett a mellkasom. Vagy gyilkos leszek és élni fogok, vagy gyenge és halott. Egyik sem tűnt jónak. Kis korában mindenki arra vágyik, hogy szuperhős legyen, tinédzserként pedig rájövünk, hogy egyáltalán nem tudjuk, hol a helyünk a világban, megannyi döntést kell meghoznunk és talán elég egyetlen apró döntés és az egész életünk eldől. Jobbra vagy balra.

Nem halhatok kellemes halált, meg fognak kínozni, pontosan úgy, ahogy az álombeli lány mondta. Erősnek kellene lennem, de már éreztem, hogy megtörtem. Éreztem, hogy attól az estétől kezdve minden naplementével egyre gyengébb leszek, akárcsak a Hold, én is egyre fogytam el. Lelkileg.






A következő részt tartalmából:


"- Parancsolsz, Joah? – kérdezte Cole és kisöpört egy világosbarna hajtincset a szemeiből. – Mondani szeretnél valamit?
 - Én semmit sem szeretnék. – mondta Joah. – Én akarok, és általában amit akarok, azt meg is kapom. Most legszívesebben képen vágnálak, de akkor megbüntetnének. Meg amúgy is, a jobb karom a dobókezem, nem tehetem tönkre, júliusban baseball-meccsem lesz.
Cole tátott szájjal meredt rám, amitől Clara-nak muszáj volt elmosolyodnia."