27. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

 - Harminchatodik nap. – jelentette ki Clara Lewson, amint belépett a hatalmas, kétszárnyas alumíniumajtón. Mahagóni vörös haja a vállára omlott, a loknik mindig ugrottak egyet, ahogy hangosan lépkedett a bakancsában. – Nem haladunk elég gyorsan.

 - Gyorsak vagyunk, amennyire tudunk, de ha nem aludnál tizenegyig, akkor talán jobban haladnánk. – Joah kigördült az egyik mozgásérzékelős fémpadló alól, ami négy fémdróttal volt a levegőben tartva. Már három napja azon dolgozott, hogy csak a lépéseknél kapcsolódjon be és ne legyen semmilyen baki a működésében. Most is a megfelelő drótokat próbálta összekötni… Clara szánalmasnak tartotta, egy kicsit.

 - Csak kipihenem magam, így jobban tudok dolgozni. – felelte a lány és odalépett a fiúhoz. A ruhái már most olajfoltosak voltak, pedig semmi olyat nem csinált, amivel összekenhette volna magát.

 - Akkor tedd magad hasznossá! Adam valószínűleg eltörte az egyik ujját, rád is szükség van. – Azzal odanyújtott neki egy csavarkulcsot. Széles mosoly játszott az arcán, ahogy a lányra nézett. – Húgi.

 - Bátyuskám. – fintorgott rá a lány és elvette tőle a szerszámot.

Joah felnevetett és újra dologhoz látott. Clara átszelte a szobát, közben mindenkinek sorban köszöngetett. El sem tudta képzelni, hogy hajnali tizenegykor ennyire frissek…

Összesen harmincan voltak tizenhét és huszonhárom év közöttiek a Központban. Ők voltak a Tervezők úgynevezett Megvalósítói, vagy mi a csuda. Nekik kellett összeszerelni a csapdákat apró alkatrészekből és több doboznyi drótból. Most csak tizenketten dolgoztak. Ilyenkor Clara is szerette elütni itt az időt, de olyankor nem, amikor mind a harmincan egyszerre ott vannak, mindenki beszél, egyre hangosabban, hogy túlharsogják a másikat. De ők, tizenketten jó barátok voltak, olyanok, akik már évek óta ismerik egymást, sőt együtt voltak kicsik. Igazából már a szüleik is ismerték egymást régről és most, hogy a szülők is dolgoznak, ők is munkába álltak.

 - Hogy haladnak az altatónyilak, Alex? – kérdezte Clara a barnahajú lánytól, aki egy nagy rakás raklap tetjén ült és a kezében forgatott egy nyílvesszőt, ami sokkal vastagabb volt, mint azok, amilyenekkel az íjjakkal lőnek, ezeknek a belsejében olyan szérum volt, ami kiüti az embert egy, kettő órára, vagy akár örökre, de az utóbbi még kísérleti stádiumban volt.

 - Elég jól, ez már a tizenötödik darab, amit elkészítettem. – Ahogy barna szemeit Clara-ra emelte, a lány vidámságot látott megcsillanni benne. De hiszen, ebben nem volt semmi újdonság, Alex már csak ilyen volt, abban is a jót látta, amiben mindenki a legrosszabbat.

 - Akkor, azokkal ki tudod nyuvasztani őket? – vigyorodott el Russell, aki a lézerekkel foglalatoskodott. – Kiráááály.

 - Inkább morbid. – hangzott Olivia halk hangja egy plexifal mögül. Éppen a ragasztást próbálta tökéletesíteni, víz- és tűzállóvá alakítani. – Ez az egész még mindig morbid.

 - El kell fogadnod, ami van, Liv. – sóhajtotta Jack egy rakás inaktív bomba társaságában. – Nekem kell egy új videojáték és ez az egyetlen módja, hogy pénzt keressek.

 - Inkább a legrizikósabb módja. – ellenkezett Cris jókedvűen. – De ki az, aki nem szereti a veszélyt? Tegye fel a kezét!

Senki sem tette fel a kezét. Egyszerre nevettek fel, mint egy többtagú együttes hangszerei, mély és szoprán kacajok hangzottak egyszerre.

 - Indítsunk zenét! – kiabálta Joah, mire valaki elindította a rádiót, ami vidám dallal töltötte be az egész teret. Így még a munka is gyorsabban haladt. Clara is nekiült a törésálló falak kivitelezéséhez. Az volt a szerencse, hogy ők csak a mechanikai dolgokat készítették el, a kémiai vegyületek már nem az ő szakterületük volt. Persze, mindannyian sajnálták egy kicsit a szigeten vergődő fiatalokat, mindannyiukat, de nem szabadott arra gondolniuk, hogy az, amit éppen tesznek, az, hogy közvetetten meggyilkolják a velük egykorúakat. Olyanokat, akiknek szerető családja van, kedves kisállatuk, barátaik, biztonságos otthonuk, megfakuló emlékeik, zátonyra futott terveik és összetört érzelmeik.

Hosszú órákig csak szereltek és beszélgettek. Clara végzett a falak elkészítésével, vagyis csak kettővel. El sem tudta képzelni, hogy képes lesz még kilencszer elkészíteni őket. De hiszen, az aranyszabály úgy szólt, hogy nincs kivételezés, mindenkinek ugyanolyan akadályokat kell készíteni és beépíteni az alagútba. Tíz ugyanolyan út, ugyanolyan gyilkos fegyverek és a végeredmény is ugyanaz: a halál. Mégis mindenki megkülönbözteti a többieket, a viselkedésük vagy az öltözködésük alapján, az alapján, hogy miket szeret, vagy milyen a vallása. Pedig mindenki ugyanolyan volt: halandó, esetlen ember.

 - Szerintetek, mi lesz, ha nem végzünk a határidő előtt? – kérdezte Russell később.

 - Talán minket is bezavarnak az alagútba, amit valaki más szerel fel. – vetette fel Jack.

 - Brühühühü… - sóhajtotta Joah és kisöpört egy hajtincset a szeméből. – Ne parázzatok már. Úgy utálom, amikor ezt csináljátok, pesszimista társaság…

 - Mert te olyan optimista vagy? – kérdezte Clara a bátyjától.

 - Általában igen, mert én tudom, hogy végzek, te meg, húgi, nos nem hinném… De most komolyan, mi a legrosszabb, ami történhet…

 - Meghalunk. – szakította félbe Clara.

 - Megölnek minket. – helyesbített Liv.

 - Levágják a fejünket és bowlingoznak egyet vele. – szólt Russell.

 - Russell, ez a sztori már elavult, ezt már senki se csinálja. – akadékoskodott Jack.

 - Befejezhetem? – csattant fel Joah. – Mi a legrosszabb, ami megtörténhet velem? Ha Clara meghal, én egyke leszek, az enyém lesz a szobája, hát az lenne életem legjobb napja!

 - Idióta. – puffogott Clara. – Seggfej!

 - Azt hiszem, csinálok egy játéktermet a szobádba, biliárd meg játékgépek, csocsó… - felsóhajtott és gonoszul a húgára pillantott. – Persze csak azután, hogy kilakoltattam a rózsaszín plüsspónijaidat.

 - Ne viccelődj, Joah! Marcipán, a pónikám, engem is mindig megvigasztal, amikor félek a sötétben. – hülyéskedett Russell vihogva.

 - Nincs is rózsaszín plüsspónim! – ellenkezett Clara.

 - Tesóviszály… - sóhajtotta Alex mosolyogva.

 - Nagyon irritáló ám, ti nem tudjátok milyen, amikor este lefekszel és hallod, ahogy karaokézik a földszinten… Fú… - ellenkezett tovább Joah. – Szánok mindenkit, akinek lánytestvére van…

 - Én meg azokat, akiknek fiú. – vágott vissza Clara. – Ne hazudozz már!

 - Csak oldom a feszültséget. – védekezett Joah és feltartotta a kezeit, amolyan védekezésképpen.

 - Nyugi, Clara, mind tudjuk, hogy te vagy a legvagányabb csaj a világon, a a a A Vilááágooon! – mondta Russell hatásos szünetekkel és hangsúllyal.

Joah felvihogott, mire Clara rendes körülmények között felkapta volna az otthoni kanapéjukon lévő narancsszínű pehelypárnát és bátyja arcába nyomta volna.

 - Miről van szó? – lépett be Cassandra, akit csak Kotnyeles Cassie-nek csúfoltak a háta mögött, mindenbe beleütötte az orrát, mindent tudni akart, mint egy rossz boszorkány. Persze, most is hű volt a nevéhez és kérdezősködni kezdett.

Habár mindannyian el voltak fáradva, mindenki felkapott egy szerszámot és nekiállt a dolgának.

 - Semmiről. – felelték egyszerre, ritka összhangban.

 - Hát jó. – Kotnyeles Cassie olyan durcásan nézett, hogy még egy, a cukorkáját elvesztő kislány is megirigyelte volna.

 - Nézd Kotny…, mármint Cassie – Joah félig vihogva folytatta. –, ott van egy csavarhúzó, nézd milyen fényes, pont olyan, mint, nos, mint a fém… Fogd a kis manikűrözött kezedbe és tedd magad hasznossá.

 - Nem kell egyből durváskodni. – motyogta Cassie.

 - Ha tudnád, milyen vagyok, ha durváskodok. – mormogta Joah magának és visszagördült a drótokhoz.

A szobában ezután már csak elfojtott nevetések és fémcsikorgások hallatszottak.




A következő rész tartalmából:
 - Már megint nem figyelsz? – kérdezte; a hangja nem vádló volt, csak beletörődő. Ezt kedvelte benne annyira, Amy olyan egyszerű volt, visszahúzódó, kedves és megértő és egyáltalán nem érdemelte volna meg, hogy ott legyen, nem érdemelte meg, hogy meghaljon…
 - Sajnálom. – sóhajtotta a fiú és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből, amit a gyenge szél fújt oda. Már így is elég hosszú volt a haja, pedig néhány napja megkérte Amyt, hogy vágja le neki. A lány vonakodva bár, de megtette, még akkor is, ha láthatólag egyáltalán nem volt fodrászhoz illő hajlama.