25. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:
 - Barna és kemény, de mégis megmunkálják. Mi az? – kérdeztem, mire Kate egy elfojtott nevetést hallatott és körbepillantott. Fekete bakancsa nagyokat koppant a földön, miközben egyre előrébb lépkedett a fűben.

 - Eső.

 - Mi? Nem, ez meg hogy jutott eszedbe? A fatörzsre gondoltam. – feleltem, de látszólag rám sem figyelt.

 - Ne már, Josh! – szólt rám szórakozottan. – Esik az eső.

Éppen abban a pillanatban hullott alá az égből egy hűvös vízcsepp, mintha csak egy könnycsepp hullott volna a kezemre.

 - Esik. – szóltam, mire Kate felnevetett.

 - Pont ezt mondtam én is, Josh. – sóhajtott fel. Egyikünk sem állt meg, csak haladtunk előre, habár őszintén szólva, egyikünk sem tudta, hogy miért vagy, hogy egyáltalán hová megyünk éppen. – Szállást kell találnunk.

 - Mert, nem szereted az esőt? Talán cukorból vagy? – mosolyodtam rá, mire vágott egy grimaszt.

 - Csak nem akarok csuromvizes lenni és azután meg valami vizes füvön aludni. Bocs már.

Felnevettem.

 - Tehát keressek egy szállást. – állapítottam meg. Rámkapta barna szemeit és összevont szemöldökkel szorította össze a száját. Egy pillanatig teljesen olyan volt, mint egy gonosz boszorkány.

 - Nem ezt mondtam. – magyarázta lassan. – Én is képes vagyok szállást találni, ha keresek egyet.

 - Szerintem jobban járok, ha nem mondok semmit. – jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott és egy pillanat alatt oldalba vágott a kis csontos kezével. Azért kicsit azt vártam volna, hogy amíg én azon vergődök, hogy megállapítsam, eltörte-e a bordámat, ő legalább megdörzsölgeti a kezét, vagy valami, de ehelyett csak visszaejtette a törzse mellé és sétált tovább.

 - Áu. – szóltam fel, mire elmosolyodott.

 - Mi a helyzet azzal, hogy a lányok gyengék? – vonta fel az egyik szemöldökét és rám nézett.

 - Azok is, de te… Kriptonittal neveltek fel, vagy mi? – dörzsölgetni kezdtem a sajgó pontot. Felnevetett.

 - A lányok is erősek. – mondta végül és az ég felé emelte a tekintetét. Az eső már egyre jobban kezdett esni és szabálytalan pöttyöket rajzolt a kövekre, a falevelekre, a ruháinkra és Kate vörös hajára is. – Én keresek szállást.

Éppen a kijelentésével egyidőben értünk be egy nagyobb erdőbe. A bokrok egy áthatolhatatlan falat alkottak, nos, lényegében mindenhol. Csak itt-ott kandikált ki egy-egy fa a zöld rengetegből. Tehát a mondás inkább úgy szól, hogy nem látja a bokroktól az erdőt?

 - Akkor kereshetsz szállást, ha átjutunk ezen az izén. – böktem a növényekből álló buja természetes fal felé.

Végigpillantott a bokrokon, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott áll. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni és a ruhája szegélyét cibálta. Azt már nem tudtam megállapítani, hogy ideges, vagy csak gondolkozik. Az arca nem árult el semmit. Egy vízcsepp hullott alá az égből és az arcára hullott. Egy apró pillanatig olyan volt, mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán, de csak az eső volt. Letörölte az arcáról a nedvességet és a lábán kezdett hintázni, előre, hátra, a sarkáról a lábujjaira és újra vissza.

 - Menj előttem. - jelentette ki végül.

 - A fiú megy előre? Mi a helyzet az erős nőnemmel? – ugrattam, mire nevetésben tört ki.

 - Csak menj, dobd le a cuccokat a túloldalon. Az erős női elmémmel megoldjuk a problémát. – a csípőjére tette a kezét, mint valami szuperhős és várta, hogy az utasítása szerint cselekedjek.

 - Inkább hagyjuk ezt, Kate! – vetettem fel, mire kiérdemeltem tőle egy olyan pillantást, amit az emberek még a családjuk gyilkosára sem vetnek. Őszintén szólva, rosszul esett… - Vagy, megpróbálhatjuk, végülis.

A második próbálkozásomra már bólogatni kezdett, én pedig elindultam a bokrok felé, amik a mellkasomig felértek. Volt egy keskeny hézag két halom ág és levél együttese között, amin végigsétáltam és a kérése szerint ledobtam a bőröndöket a földre.

 - Azért nem szó szerint értettem, Josh! – hallatszott a hangja a túloldalról, amin felnevettem.

 - Az erős nő kérte, én meg megtettem. – feleltem, mire halk mormogást hallatott és elindult utánam. – Mi van, ha nincs is a túloldalon semmi?

 - Akkor is megnézzük. – vágta rá és lassan lépkedni kezdett. Mókás volt, ahogy a majdnem akkora bokrok között botladozott, mint ő maga. Egy teljes pillanatig azt gondoltam, hogy segítek neki, de azután egy gonosz kis hang megszólalt a fejemben: Magának kereste az akadályokat, hagyd!

Hirtelen Kate halkan felsikkantott és megugrott felém. Mindkét kezét a mellkasára szorította. Ijedten pillantottam rá.

 - Mi a baj? – kérdeztem és kinyújtottam felé a kezemet, hogy elhúzzam onnan, de azután mégis visszahúztam az ujjaimat.

 - Van valami a bokorban. – suttogta és hátrálni kezdett felém.

Akaratlanul is felnevettem.

 - Az erős nő… - ugrattam nevetve.

 - Ne viccelődj már, komolyan megmozdult ott valami.

 - Tudod, mi volt az? Az eső kezd már egyre jobban zuhogni, az mozgatja az ágakat meg a leveleket.

 - Hagyd már ezt, komolyan mozgott ott valami…

 - Az eső.

 - Nem az eső. – ellenkezett, de a végén már felnevetett.

 - Csak, menjünk. – sóhajtottam fel végül, mire beleegyezően bólintott egyet.

 - De én keresek szállást! – jelentette ki sietősen és átugrott egy kisebb sziklát.

 - Még mindig itt tartunk? – nevettem fel és az útra szegeztem a tekintetemet. Látszott az egész területen, hogy senki nem járt már erre, jó ideje. A fű még nem volt letaposva, nem voltak ösvények, csak mindenféle akadály. Méteres bokrok meg kidőlt, korhadt fatörzsek egymás hegyén-hátán, mintha valami óriás végighúzta volna a kezét az egész helyen és mindent, amit csak el tudott törni, azt eltörte. Voltak olyan fák is, amelyek derékban voltak eltörve, a lombjuk pedig levelek nélkül, zöld mohával fedve szomorkodott a földön. Enyhén szólva ijesztő volt az egész hely.

 - Azt hiszem, rossz irányba megyünk. – jegyeztem meg végül.

 - Nem volt megkötve, hogy a sziget mely pontjaira léphetünk, most itt vagyunk. Ne hisztizz, szétnézünk, ha meg nem lesz semmi érdekes, beérjük azzal, hogy meglapulunk egy levél alatt. – Kate a lába elé nézett, nehogy elessen valamiben. Az eső egyre hevesebben hullott alá az égből és hangosakat koppant a leveleken, a köveken és végül a földön. Meg rajtunk. Kate vörös haja már majdnem teljesen vizes lett. A nedves tincsek fehér bőrére tapadtak, meg a nyakára és a vizes ruhájára.

 - Miért bámulsz? – kérdezte élesen és rám emelte barna szemeit.

 - Azt nézem, mikor esett hasra. Megpróbálok felkészülni rá és a végén kiélvezni minden szórakoztató pillanatot, ahogy a földre esel. – vágtam rá.

Nem mondott semmit, csak sétált tovább. Néhány percig csendben voltunk, majd eljutottunk egy kitört fatörzsig. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami virtuális játékban, amikor a játékfigura megpróbál eljutni egy megadott célig és közben áthalad a Mesebeli erdőn és spannol egyet a Tűzokádó sárkánnyal, megdumálják, hogy fentebb ment az adó a vadászatot illetően, majd szerez egy fényes páncélt a non-stop Csillogó Páncélok nevű kisboltból és akciósan még talál hajzselét is és megtalálja a rég elveszett lovát, majd nekiindul az útnak.

Csakhogy itt nem volt semmilyen cél, semmilyen sárkány, vagy páncél, vagy hajzselé. Egyszerűen semmi, csak két kitört fatörzs, ami egymásra zuhant, amikor valami gerincbe törte őket.

 - Hát, itt nem jutunk át. – állapítottam meg és a két vaskos fatörzsre mutattam.

 - Tudsz hegyet mászni? – kérdezte Kate szórakozottan.

 - Úgy érted, tudok-e fa-hegyet mászni? Nem! Tudok-e kő-hegyet mászni? Nem!

Felnevetett.

 - Hagyjuk ezt, nincs itt semmi érdekes. – sóhajtottam fel.

 - Akkor sem maradhatunk itt, ez az eső nem fog egy perc múlva elállni. Segíts nekem átmászni.

 - Ezt komolyan gondolod? Miért te mész előre?

 - Mert a te lábaid hosszabbak és te egyedül is át tudsz menni, de én nem vagyok olyan magas. – minden mozdulatán látszott, hogy kelletlenül ismeri be az igazat.

 - Szóval, szerinted én egyedül is át tudok mászni? – kérdeztem lassan.

 - Igen, erről beszéltem mindvégig. – Minden szót egyesével ejtett ki, mintha egy idiótához beszélne…

 - Oké, erre kíváncsi leszek. – adtam be a derekam és bakot állítottam neki.

Könnyedén felszökkent a fatörzsek tetejére.
 - Gyere, nincs veszély. - mondta és leugrott a túloldalon. Átadtam neki a bőröndöket, majd én is követtem.
 






A következő rész tartalmából:


"- Be kell vallanom, hogy ez jó ötlet. - mondta Josh, amikor megszemlélte a szerzeményemet. - Viszont meglehetősen veszélyes is. Mi van akkor, ha nem bír meg minket és leszakad?
 - Talán félsz? - vigyorodtam el.
 - Dehogy, csupán elővigyázatos vagyok. - vont vállat. - Ha neked nincs tériszonyod...
 - Nekem ugyan, nincs. - vágtam rá. - És neked?
Megrázta a fejét."