23. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

XO

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:

Hat teljes nap telt el azóta, hogy Josh és én már nem voltunk egy csapat. Persze, nem mintha valaha is egy csoport lettünk volna, hiszen egy csapat tagjai összeműködnek. Vagy, legalábbis megpróbálják. Az elmúlt hat napom olyan volt, mint egy valóságos üdülőben. Meg volt a szép környezet -, hiszen be kellett vallani, azt leszámítva, hogy meghalni jöttem ide, gyönyörű hely volt - és persze a nyugalom is. A teljes nyugalom...

Nem kellett minden pillanatban attól tartanom, hogy Josh mikor ordítja le a fejemet, vagy pofoz fel ismét (ugyanis, nagyon úgy tűnik, hogy ez lett a legújabb módszere az elhallgattatásomra). Azt az egy alkalmat leszámítva, amikor utánam jött, egyáltalán nem láttam a gúnyos arckifejezését. És őszintén szólva, egyáltalán nem is bántam.

Az elmúlt majd' egy hétben többszörösen is megcáfoltam az általa felállított gondolatokat rólam. Nem haltam éhen, nem szomjaztam, és ami azt illeti, még senki sem akart megölni.

 - Már kezd elegem lenni, gyere le arról a rohadt fáról és figyelj rám! - zendült fel egy nyers hang a közelből. Lepillantottam a fáról, ahol üldögéltem és felismertem a szőke hajat, amit a szél a kék szempárba fújt. Naná, hogy nem hagy békén.

 - Mit akarsz? - Egy teljes pillanatra még magam is meglepődtem a ridegségen a hangomban.

 - Beszélni. De könnyebb lenne, ha egy síkben lennénk, mert hamarosan görcsöt kap a nyakam. - sóhajtott fel.

 - Beszélj csak nyugodtan, de nem fogok lemenni innen, amíg itt vagy.

 - Rendben, ahogy akarod. - vont vállat és elindult a fa törzse felé. Kellett néhány másodperc, amíg felfogtam, hogy mit akar.

 - Nehogy fel gyere! - szóltam rá élesen.

 - Sajnálom, Kate. - motyogta és látván riadt arckifejezésemet, letelepedett a fa mellé. - Bűntudatom van, most először, amióta itt vagyunk.

 - Mindig ezt mondtad. - forgattam a szemeimet.

 - Hazudtam. - vallotta be és elkezdte tépkedni a fűszálakat amik, mellette nőttek ki a földből. Ideges. - De most nem hazudok, tényleg sajnálom. Nem kellett volna megütnöm téged, elismerem, de véletlen volt.

 - Tudod, mi a véletlen? - kérdeztem élesebben, mint azt szerettem volna. - Azt, ha rálépsz valaki lábára, vagy elcseréled véletlenül a cuccaitokat. Az, ha felpofozol valakit, az nem véletlen!

 - Tudom. - sóhajtotta és a helyére igazított egy kósza, a szemébe hulló hajtincset. - De tényleg sajnálom.

 - Egyáltalán, miért zavar, hogy már nem vagyunk egy csapat? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal a hangomban. - Valószínűleg jól elvagy, én is, mi a probléma?

 - Nem tudom. - fakadt ki idegesen. - Gőzöm sincs, mi a fenéért vagyok itt, nem tudom, miért jövök állandóan utánad, hidd el nekem, hogy nem csak téged idegesít, hanem engem is. Olyan, mintha...

Elhallgatott.

 - Mintha? - kérdeztem félvállról. - Én nem csinálok semmit.

Röviden felkacagott.

 - Tudom, hogy nem csinálsz semmit. - sóhajtott fel. - De, akkor is fura.

 - Menj vissza, amerről jöttél. - motyogtam ridegen.

 - Nem tudom, merről jöttem. - vont vállat. - Inkább maradok.

 - Nem, nem maradsz! - vágtam rá dühösen. - Elmész innen! Most!

 - Kate... - mosolyodott el halványan és felpillantott rám. - Nem megyek el.

 - Kérlek... - suttogtam idegesen.

 - Nem megyek el innen, amíg meg nem bocsátasz nekem.

 - Miért csinálod ezt?

 - Mondtam már, bűntudatom van. - felelte és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja azt, amit mond.

Nem mondtam semmit, csak figyeltem az égen végigkúszó fehér felhőket. Emlékeztem rá, amikor réges-régen kint üldögéltem a szüleimmel az udvarunkon és nézegettük őket. Anya és apa mindig látott bennük valamilyen formát, űrhajót vagy sárkányt. De akkor is és most is, csak fehér pufi izéket láttam...

 - Mit nézel? - kérdezte Josh halkan. Újra kezdi a kérdezősködést...

 - Valamit. - feleltem ridegen.

 - Sosem látok a felhőkben semmi klassz dolgot. Egyik sem egy sportautó vagy egy vérben úszó űrlény, csak vatta. - vont vállat és elterült a földön, hogy az égre nézhessen. - Utálom a vattát, emlékszem, amikor kissrác voltam, azt hittem, hogy a vattacukor vattából van. Legalább tizenkét éves koromig egyetlen falat vattacukrot sem nyeltem le, mert azt hittem, megfulladok tőle. - felnevetett. – Még most is utálom, pedig tudom, hogy nem vattából készítik.

Akaratlanul én is elmosolyodtam, amit persze meg is látott és szélesen elmosolyodott, de nem mondott semmit. Ez jó jel volt.

 - De gondolom, te csordultig vagy fantáziával és látsz valamit azokban az izékben. - mondta lassan.

 - De mennyire! - bólogattam. - Kiolvasom belőlük, hogy Húzz el Josh!

 - Nagyon vicces! - mosolyodott el. - Talán lenyeltél egy vicckönyvet?

 - Jó tipp, de nem talált! Felnyitottam a koponyámat és úgy tuszkoltam a fejembe a vicckönyvet! Ha tudnád, mennyi viccem van a szőkékről! - célzatosan rápillantottam, mire felnevetett.

 - Azokat én írtam ám! Csak, hogy a vörösek jót nevethessenek az okosabbakon! - nevetgélt tovább.

 - Naná, az okosabbak! Mikor léptünk át egy fordított univerzumba?

 - Úgy ötven perce. - vont vállat jókedvűen.

 - Akkor keressünk egy tengeralattjárót és törjünk vissza a másik világba!

 - Ketten? - kérdezte hirtelen.

 - Nem, egyedül! - vágtam rá, mire lefagyott az arcáról a mosoly. - Nem bocsátok meg neked, ha elviccelődünk egy kicsit.

 - Pedig azt hittem. - sóhajtott fel. - Pedig magamról is beszéltem.

Színpadiasan lebiggyesztette az alsó ajkát.

 - Ó, én tudok rólad néhány dolgot! - mondtam.

 - Például? - kérdezte és félrebillentette a fejét.

 - Egyszer azt olvastam, hogy a kék szeműeket nehéz kihozni a sodrukból, de ha valakinek sikerül, akkor a kék szeműek nagy dühkitörésekre képesek. Sőt, azt is kimutatták, hogy a kék szemű férfiak hajlamosabban a nők bántalmazására..

Lesütötte a szemét és legalább negyed óráig nem szólt egy szót sem. Talán messzire mentem, de attól még igazat beszéltem...

 - Ez igaz. - sóhajtott fel végül. - Totálisan olyan vagyok, mint... – nem fejezte be a mondatot, inkább a kezébe temette az arcát. - Ha tudnád, mennyire sajnálom. Én tényleg nem akartam neked fájdalmat okozni, nem lett volna szabad... Pont nekem nem lett volna szabad.

 - Miért gondolod azt, hogy más vagy, mint a többiek? Nem csak neked nem szabad lányokat verni, sőt, egy férfinak sem lenne szabad...

 - Nem gondolom azt, hogy különb lennék másoktól, csak láttam már ilyet és én nem akartam ilyen lenni. - a hangja halk lett, mintha visszaemlékezett volna valamire. Egyszer csak összeszorította a száját és ökölbe szorult a keze, azután uralkodott a vonásain és újra megszólalt. - Én nem akartam olyan lenni, mint az apám. Olyan lenni, aki megveri a nőket, mint apám az anyámat.




A következő rész tartalmából:


"- De néha úgy érzed, hogy legszívesebben sírnál? – kérdezte Josh lassan.
 - Igen, legszívesebben folyton bőgnék egy fa tetején. Nem akarok az lenni, aki most vagyok. Igazi lány akarok lenni, akinek rémálmai vannak a horrorfilmektől és olyan, aki rózsaszín szalagot köt a hajába. Olyan lány, aki sír, ha szomorú, vagy ha fáj valamije.
 - Egyáltalán nem kell olyannak lenned, Kate. – Josh hangja egészen halk volt.
 - De olyannak kéne lennem. Viszont nem vagyok olyan, nem vagyok erős sem, megragadtam a két kategória között és nem tudok belőle kilépni. Ez nem olyan, mint azok a láthatatlan falak, ez inkább egy gránitból felépített várfal, amit már évek óta felhúzok magam köré. De nincs semmi haszna."