17. rész

Sziasztok!

Igen, tudom, nem hoztam az új részt szerdán, sajnálom... Tényleg sajnálom!
És azt is sajnálom, hogy tegnap nem raktam fel az új részt!

De most meghoztam a kövit! És ezúttal nem csak Kate szemszögéből! :D

Remélem, hogy tetszeni fog!

○•Nóri•○

♣ Will Scott szemszöge:
 - És mi a következő lépés, Will? - kérdezte Soan. Fekete haja a szemébe hullott, ahogy megpróbált lépést tartani velem, ahogy végiggázoltunk a zöld rengetegen.
 - Vissza... - feleltem, de természetesen Peter közbevágott. Ezt utáltam benne a legjobban - meg az összes többi tulajdonságával együtt az egész srácot - és legszívesebben lekevertem volna neki egyet, de mivel több, mint fél fejjel alacsonyabb volt nálam, egy kisgyereknek tekintettem. Persze, csupán 16 éves volt, nálam egy évvel fiatalabb, így tényleg gyereknek néztem.
 - Visszavonulunk? Komolyan, Will? - kérdezte és mellém lépett. - Ott vannak, ketten, a csaj is ott van, húzzunk vissza, aztán zárjuk le ezt az egész témát.
 - Ti komolyan, mind vakok vagytok? - kérdeztem ingerülten. - Ha egy kicsit jobban kinyitnátok a szemeteket és egy méternél távolabbra is látnátok, akkor észrevehettétek volna, hogy két fegyveres volt a fák között. Ezért léptem le.
Egy percig mindannyian csendben voltak, aminek nagyon örültem, viszont Eric megtörte a csendet.
 - Miért olyan fontos az a csaj? - kérdezte, de a többiektől eltérően ő nem furakodott mellém. Olyan magas volt, mint én, viszont a srác egy nagy csődtömeg volt. Menőnek hiszi magát, viszont semmire sem lenne képes a többiek nélkül, egy lúzer.
 - Ez nem rád tartozik. - feleltem és kiléptem a tisztásra, ahol a többiek beszélgettek, meg üldögéltek.
 - Na, mi van? A kiscsaj meghalt, mire odaértetek? - kiáltott oda nekünk Brittany. Búzaszőke haja volt, ami a derekát súrolta, ez is azt mutatta, hogy egy cicababa, aki képtelen lenne felmászni egy fára.
 - Kuss! - förmedtem rá és továbbmentem, nem törődve senkivel és semmivel. A tisztás túloldalán volt egy hatalmas pálmafa, aminek az árnyékába leültem, hátamat pedig a törzsének döntöttem.
Mekkora egy lúzer vagyok, odamegyek plusz három fővel egy nagyjából 55 kilós lányért és visszajövök a három csődtömeggel. Ez egyszerűen nem lehet igaz...
Viszont mostmár tudom, hogy a Szöszi védelmezi a Vöröst, ígyhát először a srácot kell kiiktatni, anélkül, hogy megölném. Hát ez durván kétségbeejtő helyzet.
Hagynom kéne a csajt a Szöszivel, azonban nem olyan neveltetésben részesültem, hogy elviseljem az elutasítást. Főleg nem egy lánytól. Eddigi 17 évemben elég volt egyetlen csettintés és lányok omoltak a karjaimba, pénz folyt a kezembe és hírnév tett naggyá egész Bostonban.
 - Már megint az önsajnálat medrében úszkálsz, Will? - ült le mellém Brittany.
 - Mit érdekel az téged? Húzz el! - förmedtem rá, de ő csak elvigyorodott.
 - Nincs kedved valamihez? - kérdezte halkan. Pontosan tudtam, hogy mit takar az a valami.
 - Jelenleg nincs. Éppen néhány perce jöttem vissza úgy, hogy nem hoztam ide a...
 - A csajt? Nem vágom, miért van rá szükséged, itt vagyok én meg Amy, a csaj úgyis meghal, ne legyen neki itt jó élete, Will. - kezdett el kiosztani Brittany.
 - Ugyan, mit tudsz te? Még nem láttad azt a lányt.
 - Bocs, de, ha láttam volna, akkor se látnám úgy, mint te.
 - Nem erről van szó. Ő erős, a Szöszi meg vele van, ketten tudnak annyit, mint mi nyolcan. Egyáltalán nem érted? Itt a győzelem a tét, viszont ők veszélyeztetik a győzelmemet.
 - A győzelmedet? Nem azt mondtad, hogy van egy terved, hogy túléljük mi ketten?  - kérdezte dühtől izzó tekintettel.
 - Ó, dehogynem! A kettőnk győzelmét veszélyeztetik. - mondtam, mire látszott rajta, hogy teljesen elhitte, amit mondok. Naná, hogy bekajál mindent, amit mondok neki...
 - Tudod, lehet, hogy mindannyiunknak mennie kellene, hogy sikeres legyen az akció. - vetette fel.
 - Inkább ne szövögess terveket, úgyis képtelen vagy rá. - fintorogtam, mire felpattant, haját hátravetette és felvágósan szólt vissza nekem a válla felett:
 - Remélem, hogy hamarosan újra a régi leszel, William Scott! Verd ki a fejedből a csajt és legyél rendes azokkal, akik törődni akarnak veled. - Még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna, eltrappolt a többiek felé.
Sóhajtottam egyet és hátradöntöttem a fejemet abban reménykedve, hogy végre senki nem fog zargatni.
Hát tévedtem.
 - Haver, miért vagy ilyen Brittany-val? - kérdezte Soan. Ő volt a legelviselhetőbb személy az összes közül. Viszont jelenleg nem voltam kíváncsi senki társaságára sem.
 - Mi lenne, ha nem próbálna mindenki egyesével kioktatni? - kiabáltam, mire mindenki felénk nézett. - Nincs szükségem a szuper tanácsaitokra, vagyis mindenki, aki még ide szeretne jönni és pofázni akar, az most tegye meg, vagy hagyjon lógva.
Soan egyetlen szó nélkül sarkon fordult és visszatrappolt, amerről jött.




♣ Kate szemszöge:
Visszasétáltunk az ellenkező irányba, mert Josh azt mondta, hogy a Másik Fél (ez a név külön tetszett, szóval azt hiszem, ezentúl így fogom hívni Will Scott csapatát. Hmm... Másik Fél... Van egy csengése...) területe messze elnyúlik a szigeten, ezért addig baktattunk egy járatlan ösvényen, amíg el nem jutottunk a semmi közepére. De szó szerint, semmi sem volt ott. Egy tisztásra értünk, aminek az alakja leginkább egy festékpacára emlékeztetett. Körülötte mindenféle fa terült el.
 - Oda nézz, Kate! - kiabálta Josh, majd lehajította a csomagjainkat a földre és elrohant a szemem elől.
 - Köszi. - motyogtam és elindultam utána.
Szórakozottan azon agyaltam, mekkora szerencse, hogy a bőröndöknek nincs lába, máskülönben már a csomagjaink régen elrohantak volna előlünk és a sok dobálgatás elől. Szerencsétlenek már valószínűleg megrokkantak volna, ha élnének...
 - Gyere már, Kate! - kiabálta Josh valahonnan kelet felől.
 - Tudod, sokkal egyszerűbb lett volna, ha megvársz. - mondtam és elindultam a hang irányába. - Igazából gőzöm sincs, milyen szuperlátásod van, de azt sem tudom, hogyan vagy képes mérföldekről meglátni valamit, amit én még most sem látok.
Még tovább beszéltem, egészen addig, amíg oda nem értem Josh-hoz. Egy nagy szikla szélén ült és vigyorogva várta, amíg megtalálom.
 - Nagyon köszönöm, hogy elrohantál és olyan kedves voltál, hogy nem vártál meg. Ja, meg azért is örök hála, hogy percekig bolyongtam a semmi közepén. - mondtam és közbenéztem. - Azért, hogy a semmi szélére jussak. Köszike.
 - Psszt! - nevetett fel Josh és felállt a szikláról. Csak akkor vettem észre azt, ami mögötte volt.
 - Ez komolyan...? - kérdeztem.
 - Víz! - fejezte be a mondatot ujjongva. - Édes. Igazából gőzöm sincs, hogyan került ide, de az a lényeg, hogy van.
Odamentem a kis vízesésre emlékeztető csermelyhez, a tenyeremet odatartottam a víz alá, majd kortyoltam belőle. Tényleg édes víz volt, de mégsem olyan, mint amire számítottam. Más volt az íze, nem kellemetlen, csak más.
 - Ha van egy ilyen, akkor több is lehet. - mondta Josh, aki türelmesen várakozott ugyanannál a sziklánál. - Csak meg kell őket keresni.
 - Kincs..., vagyis vízkeresési-expedíció? - kérdeztem és odaléptem mellé.
 - Valami olyasmi. - vont vállat és felállt, majd elindultunk vissza a festékpaca-rétre.
 - Akkor mostmár szállást keresnünk? - kérdeztem.
 - Vagy kaját. Mindjárt éhen pusztulok. - felelte. Ekkor már a tisztáson voltunk. Magam is meglepődtem, hogy ilyen hamar visszaértünk. Úgy tűnik én valami kerülőn mentem...
Josh felnyalábolta a táskákat és úgy sétált mellettem.
 - Oké, akkor kaját kell találnunk. - bólintottam. Így, hogy felhozta a témát, én is rádöbbentem, hogy éhes vagyok.
 - Már csak egyetlen kérdés van. - mondta Josh.
 - Csak egy? -  kérdeztem, mire elmosolyodott.
 - Rengeteg sok kérdés van. - helyesbített. - De most csak egy: Hol keressük a kaját?
 - A fa tetején. - válaszoltam, mire felnevetett. - Mi van? - kérdeztem.
 - Semmi... - mondta, de azután újra felnevetett. - Valld csak be, hogy ez viccesen jött ki a szádon.
 - Szerintem te valld csak be, hogy nevetéshiányod van és, most mindenen röhögsz, még azon is, ami nem is vicces. - feleltem, mire összeszűkült szemmel nézett vissza rám.
 - Talán... - mondta lassan. - Igazad van. Mókás vagy, bocs, de muszáj nevetnem mindenen, amit csinálsz. Inkább az a meglepő, hogy akkor nem szakadok meg a röhögéstől, amikor levegőt veszel.
Direkt beszívtam a levegőt, majd hangosan kifújtam, mire egy pillanatig összeszorította a száját, majd újra felnevetett.
 - Szerintem, te túl sok homokot láttál ma, megártott neked. - jegyeztem meg.
 - Csak éhes vagyok. Meg álmos. Alig aludtam valamit az éjszaka, ugyanis idegesített a hánykolódásod. Tudod, nagyon nyugtalanul alszol, nem vagyok hozzászokva. - vont vállat.
 - Bocs. - mondtam és átléptem egy leszakadt faágat. - Rosszat... - El akartam neki mondani, hogy rosszat álmodtam, de elég hülyén hangzott még a fejemben is ez a mondat, úgyhogy csak ennyit mondtam: - Mindegy.
 - Oké. - sóhajtott fel.
Egy percig csend volt. Én a fák tetejét lestem, hátha látok valamit, ami ehető. Amikor Joshra néztem, láttam, hogy engem néz. Pontosabban a hajamat(?).
 - Mi van? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
 - Csak gondolkodom. - felelte lassan.
 - Min? - kérdeztem.
 - Csak, amikor nem olyan régen, kérdeztem, hogy természetes vörös vagy-e, te azt felelted: "Panda." Gőzöm sincs, mit jelent ez.
Felnevettem.
 - Tudod, ha valaki idegesít, legkönnyebben úgy tudod ejteni a témát, ha valami hülye szót válaszolsz. Erre én jöttem rá és általában beválik. Ha egy ostoba szót mondok, akivel beszélek csak arra gondol, hogy megzakkantam-e. A téma ejtve, én meg jót nevetek az egészen. - magyazáztam.
 - Ez ésszerűen hangzik. - mondta. - De ésszerűbb lenne, ha nem a te szádból hallottam volna.
 - Kösz. - biccentettem, mire felnevetett.
És akkor rádöbbentem, hogy Josh hülyének néz, még akkor is, ha nem mondja ki hangosan. Hát ez remek, tényleg idiótának nézek ki? Fel akartam tenni neki a kérdést hangosan is, de azt hiszem, inkább nem akarom hallani a válaszát...