28. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Író szemszöge:

A szigeten gyorsan telt az idő; olyan volt, mintha az egyik percben bukkant volna elő a napkorong a horizont mögül, majd a következőben már alá is bukott volna, csak éppen az ellenkező irányban. Már mindenki kezdte elveszíteni az időérzékét, senki sem volt képes számontartani a napokat. Mindenki egyre feszültebb lett, kikeltek önmagukból. Soan Williams és Will Scott majdnem minden nap összevesztek, néha még verekedtek is egymással.

Egyikünk sem azért csinálta, mert meg akarta ölni a másikat, csak az idegeik már pattanásig feszültek és mindenen megsértődtek. Őszintén szólva már-már olyanok voltak, mint a kisgyerekek. Soan sosem érezte magát vezérnek, sőt még a középpontban sem szeretett lenni, de neki is voltak jogai. És a jogait semmi áron sem adta volna alább, ebbe pedig azt is beleértette, hogy nem hunyászkodott meg Will előtt. Hiszen, ő is pontosan tudta, hogy Will semmivel sem jobb, mint ő. Amikor a húszon-akárhányadik napot tengették, Will -, mint mindig – aznap is mindenkinek megmondta, hogy mit csináljon, köztük Soannak is. Aznap végleg eldőlt, hogy ők ketten soha többé nem lesznek barátok. Összeverekedtek, a többiek pedig természetesen Will oldalára álltak -, nem mintha Soan másban reménykedett volna.

 - Már megint nem figyelsz? – kérdezte Amy Jones; a hangja nem vádló volt, csak beletörődő. Ezt kedvelte benne Soan annyira; Amy olyan egyszerű volt, visszahúzódó, kedves és megértő és egyáltalán nem érdemelte volna meg, hogy ott legyen, nem érdemelte meg, hogy meghaljon…

 - Sajnálom. – sóhajtotta Soan és kisöpört egy fekete hajtincset a szeméből, amit a gyenge szél fújt oda. Már így is elég hosszú volt a haja, pedig néhány napja megkérte Amyt, hogy vágja le neki. A lány vonakodva bár, de megtette, még akkor is, ha láthatólag egyáltalán nem volt fodrászhoz illő hajlama.

 - Ugye nem azon gondolkodsz, hogy elmész? – kérdezte a lány halkan, nehogy a többiek meghallják. A srácok egy csoportba tömörülve öldöklős-játékot játszottak. Soant már ez is idegesítette. Idegesítette őt Will önelégült arckifejezése, ami mindig felvillant, amikor valakit földre terített.

 - Nem mehetek el a szigetről. – felelte végül Soan.

 - Te is tudod, hogy nem úgy értettem. A másik csapathoz akarsz csatlakozni?

 - Nincsen semmilyen csapat, Amy! – csattant fel Soan. – Nincs másik csapat, sőt még egyik csapat sincs. Vannak ők és vannak Willék, vagyok én. Nincsenek csapatok. Megtehetném, hogy hátat fordítok Willnek, de tudom, hogy amint tehetné, hátbatámadna.

Egy ideig egyikük sem szólt.

 - Félek. – suttogta Amy később és az ujjaival kezdett játszadozni. – Miért nem ölnek meg minket most, miért kell szenvednünk?

 - Mindig is így volt ez, nem változtatnak a rendszeren. – Soan a mellette kuporgó aprócska lányra pillantott. – Így nehezebb és ez a fő elv, amit betartanak.

A lány idegesen alakzatokat rajzolt felhúzott térdeire. Soan rátette a kezét a lányéra, aki könnyes szemmel pillantott fel rá.

 - Ne sírj. – mondta a fiú. – Ettől még sosem oldódott meg semmilyen probléma.

 - Nem azért csinálom, hogy megoldjak valamilyen problémát, Soan! – szipogott a lány.

 - Ne sírj, Amy! – suttogta Soan. Sosem volt a legegyüttérzőbb ember, sőt ha látta, hogy valaki sír, inkább máshová ment. Utálta az érzelmeket és azoknak bárminemű kifejezését. De Amy más volt, amikor ő sírt, ő azért tette, mert tényleg félt, azért, mert rettegett. Amikor ő sírt, Soan egyik fele is vele sírt. – Annyival szebb vagy, ha mosolyogsz!

Amy könnyes, barna szemeit a fiúra emelte. Barna haja a szemébe hullott, amit Soan bizonytalanul a helyére igazított.

 - Tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy minden rendbe fog jönni, de… - Soan hangja életében először elcsuklott. – Te is tudod, hogy nem fog.

 - Igen, tudom. – szipogott a lány. Ráhajtotta a fejét Soan vállára. Könnyei eláztatták a fiú pólóját, de nem érdekelte.

Legszívesebben felkapta volna az apró lányt és elvitte volna onnan, valahová, ahol senki sem tudja bántani őt. Legalább őt. Csakhogy nem volt semmilyen hely, ami biztonságos lett volna, nem volt olyan rejtekhely, ahol úgy elbújhattak volna, hogy senki se találja meg őket.

És akkor, mint már oly’ sokszor ismét elgondolkodott rajta, hogy a vörös lány és a szőke fiú vajon mit csinálhatnak. Vajon nekik is ugyanolyan borzalmas, mint Soannak? Vagy ők nem gondolkodnak a jövőn, csak a jelenen? Vajon biztonságosabb ott, mint itt?

Vajon befogadnának plusz két főt?

 

 

 


 - Halott ember vagy! – ordította Josh és nem túl gyengéden a földre lökte Kate-et.

A lány nyöszörögve forgolódott a fűben, majd amikor Josh le akart sújtani rá, arrébb gördült és nevetve figyelte a morgolódó fiút. Felállt és gyorsan a földre lökte az izmos fiút, aki egy porfelhő kíséretében elterült a füvön. Kate elővett egy kést és Josh nyakához szorította, nem túl erősen, csak figyelmeztető jelleggel.

 - Nyertem, Miller! – nevetgélt Kate és elengedte a fiút.

 - Csak azért, mert fáradok.

 - De arra nem voltál fáradt, hogy háromméternyit lökj rajtam? – kérdezte a lány és megdörzsölgette az oldalát, ahol lehorzsolta a kemény föld a bőrét. Érezte, hogy valami meleg folyik végig a bőrén, de nem akarta megnézni a sebeit.

 - Az véletlen volt. – szabadkozott Josh. – Amúgy meg, te mondtad, hogy ne nézzelek lánynak.

 - Tudom, tudom. – forgatta a szemeit a lány. El kellett ismernie, hogy valóban ő kérlelte Josht, hogy ne lányként nézze, hanem egyenrangú harcpartnerként. A jelek szerint, sikerült megváltoztatnia Josh nézőpontját.

 - Bocs. – tette hozzá a fiú végül.

 - Visszavágót? – kérdezte Kate és félrebillentette a fejét.

 - Legyen, White! De figyelmeztetlek, nem fogok gyengéd lenni.

 - Micsoda újdonság! – fintorgott a lány, mire Josh felnevetett. Felállt és látványosan leporolta a ruháit.

 - Fájni fog. – mondta a fiú és lehajolt, hogy egy síkban legyen Kate-tel.

 - Már most is fáj mindenem. – vallotta be a lány és a fiú kék szemeibe nézett. Megpróbált minél fenyegetőbben nézni, habár egy komplett idiótának érezte magát. Már azon is meglepődött, hogy Josh nem vágta magát földhöz nevetve és az oldalát fogva csak a puszta látványától.

 - Sajnálom. - mondta Josh, viszont a mosolya messze megcáfolta a szavait.

 - Ne sajnálkozz!

 - Akkor mit vársz tőlem? – Josh oldalra billentette a fejét, így egy szőke hajtincs a szemébe hullott. Kate-nek szinte viszketett a tenyere, hogy a helyére igazítsa, de végül nem tette.

 - Azt, hogy ne törd porrá a bordáimat. – felelte a lány, mire Josh felnevetett.

 - Ha nem én, hát ki? – kérdezte jókedvűen.

 - Igazából egyszer már eltört egy bordám. – jegyezte meg Kate. – Pont itt, ni! – A jobb oldalára mutatott. – Nekiestem egy fémkorlátnak tavaly. Igazából nagyon fájt, utána nem mozoghattam egy csomó ideig.

 - És téged ismerve, nem bírtad ki és járkáltál.

 - Hát, az ágyamon feküdtem a nap legnagyobb részében és horror filmeket néztem. Ha el tudod képzelni, milyen, amikor az oldalad olyan szorosan be van bugyolálva, hogy nem is érzed, az ablakokon behúzva a függöny, pattogatott kukorica és Starbucks kávé melletted és előtted meg a vérontás megy…

 - Nem hittem volna, hogy te az a horror filmes, Starbucksos lány vagy. – jegyezte meg Josh.

 - Ez van, ez vagyok én!

Kate egy megjátszott vigyort villantott a fiúra.

 - Meg vagyok sértve. – mondta a lány egy pillanattal később. – Semmi trombita vagy üdvrivalgás?  Semmi tűzijáték? Éppen a lelkemet tártam fel neked, Josh!

Josh tölcsért készített a kezeiből a szája előtt.

 - Tádá! Ez volt Kate White, emberek! Éljen! – mondta, majd a lányra pillantott. – Megfelelt?

 - Még gyakorolhatod, de kezdetnek megteszi.

 - Gyakorolnom is kell? – hüledezett Josh. – Akkor még több Kate érdekességet kapok?

 - Jól láttam, hogy felcsillant a szemed? – ugratta a lány és közelebb hajolt Josh arcához. Már csupán néhány centi választotta el őket egymástól. Kate érezte a fiú meleg leheletét az arcán, de nem húzódott vissza.

 - Tudod, mit? Alkut ajánlok, vagyis jobban mondva egy játékot. – mondta Josh és a lány szemeibe nézett.

 - Játékot?

 - Ahányszor csak a földre terítesz, mondok valamit magamról, de ha én hajítalak le a földre, akkor te mondasz valamit magadról!
 - Hát jó. - egyezett bele Kate, majd egy gyors mozdulattal kirúgta Josh lábait alóla. A fiú nevetve terült el a lábainál. - Máris kezdheted, Miller!






A következő rész tartalmából:


" - Körömrágós vagy? – nevetett fel Josh.
 - Csak néha! – ellenkezett Kate. Josh felrántotta a földről és újra ellökte. De most magával rántotta a fiút is.
 - Nem vagyok a földön. – jelentette ki Josh diadalittasan. Igaza volt. Csak a tenyerével és a lábaival érintette a földet, az pedig nem számított igazán.
 - A személyes szférámban vagy, Josh! – mondta Kate és szembenézett a felette térdelő fiúval.
 Josh felnevetett, de nem mozdult."