22. rész

Sziasztok!

Hát, elérkeztünk a nyár utolsó bejegyzéséhez.

Nem tudom, hogy a jövő héttől kezdve mennyi időm marad

az új részekre, talán át lesznek rakva az új részek megjelenési ideje vasárnapra,

de ezzel kapcsolatban nem tudok semmi biztos információt adni,

ha mégis így történne, akkor majd mindenképpen kirakok

egy bejegyzést ezzel kapcsolatban!

Legyetek jók és próbáljatok mentálisan

felkészülni a sulira. (Nekem nem igazán megy...)

De elég az időhúzásból! :)

Jó olvasást!

○•Nóri•○

♣ Josh szemszöge:
Három nap telt el úgy, hogy egyedül boldogultam. Fizikailag egyáltalán nem volt nehéz, találtam gyümölcsöket, meg halásztam is, tudtam aludni és senki sem próbált megölni az alatt a nagyjából hetvenkét óra alatt. Lelkileg viszont sokkal megterhelőbb volt ez az idő.
Magam sem hittem volna, hogy képes vagyok még megbánást produkálni, de meglepve észleltem, hogy a bűnbánat kapcsolója még mindig bekapcsolható a fejemben. Persze ez az egész megbántam-a-dolgot-bocsáss-meg dolog sokkal másképp játszódott le, mint a filmekben. Egy kitalált filmben a srác odamegy a lányhoz, a fiú lezser, de magabiztos, a haja tökéletes, a lány pedig csak alig dühös rá és a lány rádöbben, hogy képtelen boldogulni a srác nélkül, megbocsát neki és másnap nevetnek az egész dolgon.
Na, ez az egész badarság a valóságban egyáltalán nem így történt. Még aznap elmentem Kate után, aki egy nagy fa egyik ágán ült. Nyugodtnak látszott és nem tudtam, hogy csak megjátsza-e magát, vagy tényleg nyugodt. Az arca nem árult el semmit és a tekintete sem, ami még véletlenül sem tévedt rám. Bocsánatot kértem tőle, nagyjából tizenegyszer (plusz, mínusz egy), de nem is mondott nekem semmit. Teljesen olyan volt, mintha nem is figyelne rám, de tudtam, hogy pontosan tudja, ott vagyok, csak nem akart velem foglalkozni. És nem hibáztattam ezért. De azért az egész szituáció roppant idegesítő volt. Én odaállítottam a megbánásommal, ő pedig a hűvös megjátszott nyugalmával szegült ellen a bocsánatkéréseimnek. Utáltam, amikor valaki ennyire nyugodt, természetellenesen nyugodt, de egyesek képtelenek voltak magukra húzni ezt a maszkot, itt-ott megrepedt és felfedte a haragjukat, de Kate maszkja masszív volt, törhetetlen.
Tehát röviden, egyáltalán nem foglalkozott velem, így a következő két napban én sem foglalkoztam vele, nem nyaggattam, nem beszéltem hozzá, nem követtem és nem is figyeltem.


♣ Író szemszöge:
A fiatalok mind megpróbáltak megélni valahogy. Will Scott és még hét tinédzser - Sam, Eric, Peter, Jim, Soan, Brittany és Amy - egy tapodtat sem mozdultak el a területükről, ami nagyjából lefedte a fél szigetet. Persze, nem mindtha valóban igényt tartottak volna akkora területre, sőt nem is őrködtek a "határjaikon", viszont a Központban így tartották számon őket.
 - Fogadok Bostonra, Scott fog nyerni. Öt dolcsit rakok rá. - mondta Ashton Adams, az egyik fegyveres katona, miközben még egy kört írtak le társával, Collin Young-gal.
 - Tartom, valószínűleg Phoenix győz, az erő nem mindig a kiképzésben rejlik, láttam már ilyet. - felelte Collin, miközben arrébb rúgott egy követ vastagtalpú bakancsával.
 - Nem tudom, túl érzelmes, amit néha Chicagóval csinálnak az egyáltalán nem egy győzteshez illik. De van valami igazság abban, amit mondasz, hiszen a győzelem a vérében van, mindannyian tudjuk, hogy ki az apja... - vont vállat Ashton.
 - Ja, majd meglátjuk, talán csak akkor fog eldőlni minden, ha a Központban már megtervezték a csatateret. Ott már bármelyikük győzhet, tekintve, hogy az Phoenix. - vigyorodott el Collin és oldalba lökte Ashtont.
 - Vagy Boston. - szólt Ashton és kiléptek egy tisztásra. A tisztás valahol az északkeleti oldalon lehetett és minden őr vigyázott rá, hogy egyetlen Kiválasztott se tudjon odamenni. Nem a tisztás volt a lényeg az egészben, hanem az a hatalmas acél épület, ami rajta terpeszkedett. Az épület nem hasonlított semmire sem, csupa éles és sima felület váltogatta egymást, mindegyik acélból készítve, ami úgy ragyogott a napfényben, mint a gyémánt.
Az épületet az őrők Központnak hívták, bent több száz fegyveres volt, készenlétben a társaik váltására. Az őrök az épület keleti szárnyában voltak, elzárva a többi szárnytól. Persze azok, akik már több éve dolgoztak a Központnak pontosan tudták, hogy mik vannak a többi szárnyban.
A déli szárny volt a tervezőké. A tervezők feladata volt a legegyszerűbb és a legnehezebb is egyben. Ők voltak azok, akik szemmel tartották a Kiválasztottakat és ők voltak azok is, akiknek minden évben ki kellett alakítaniuk a fiatalok számára legmegterhelőbb és legnehezebb területet, ahol a legutolsó napon megmérettethetnek.
Az északi szárny volt a lakószárny, itt sorakoztak a hálószobák, ahol minden tervező álomra hajthatta a fejét.
A nyugati szárny pedig a legnagyobb terület volt mindközül. Ebben a szárnyban csak néhány dolog volt, mint például tizenkét út, amik egyetlen helyen sem keresztezhették egymást, csak a szárny közepén kialakított szobában futottak össze. A nyugati szárny nem labirintus volt, az utak nem vesztek a semmibe és nem is volt bennük egyetlen zsákutca sem. Sőt, ami azt illeti most még nem volt benne semmi sem. Acélfalak és semmi több. Ha valaki most bement volna az egyik ajtón és végigsétált volna az egyik útvonalon, nem történt volna vele semmi, több tíz méternyi kacskaringós utat tett volna meg és a középső térben találta volna magát.
De majd kitöltik a teret. A tervezők ebben állnak a központiak segítségére. Ők fogják kitalálni, mik legyenek az utcácskákban. A tervezőknek az akadályok egész tárháza áll a rendelkezésükre, az altatónyílvesszőktől kezdve a halálos gázzal töltött kabinokon át, egészen a csapóajtókig. A feladat az, hogy ezeket az akadályokat elhelyezzék mindenegyes alagútba. A cél pedig a Kiválasztottak számának csökkentése az EGYre.
A lényeg az volt, hogy az évek során mindig egyre nehezedő pályákat állítsanak elő az utolsó napra. Ez egy elég összetett feladat volt, hiszen egyben kellett halálosnak is lennie, de egyszerűnek is, hogy egy ember túlélje, hiszen mi történne akkor az egész szervezettel, ha minden Kiválasztott meghalna? A hírnév elúszna és mindenki csak úgy emlegetné az egész KEV-et, mint kivégzőosztagot. Mindig kellett hogy legyen egy győztes, akiről mindenki beszélhet. Ha van egy nyertes, akkor nem tartják ezt az egészet borzalmasnak a kívülállók. Legalábbis borzalmasabbnak, mint amilyen valójában volt...
De ez nem érdekelt senkit sem, csak azokat, akik attól féltek, hogy ők lesznek a következők.




A következő rész tartalmából:


" - Menj vissza, amerről jöttél. - motyogtam ridegen.
 - Nem tudom, merről jöttem. - vont vállat. - Inkább maradok.
 - Nem, nem maradsz! - vágtam rá dühösen. - Elmész innen! Most!
 - Kate... - mosolyodott el halványan és felpillantott rám. - Nem megyek el.
 - Kérlek... - suttogtam idegesen.
 - Nem megyek el innen, amíg meg nem bocsátasz nekem.
 - Miért csinálod ezt?
 - Mondtam már, bűntudatom van. - felelte és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja azt, amit mond."