21. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♣ Kate szemszöge:
Az ember nem is tudná elhinni, hogy milyen gyorsan tudnak elmúlni az egyes napok. Az elmúlt tizenhat napból az égvilágon semmi sem ragadt meg bennem. Persze talán az is közrejátszott ebben, hogy nem történt semmi különös, ami felkelthette volna az érdeklődésem, vagy akár bevéshette volna magát a memóriámba.
Joshsal reggel összevesztem, menetrend szerint, de azután addig nyaggatott, amíg kibékültünk. Persze, nem mintha nagyon megharagudtam volna rá, sőt, ami az illeti, már kezdem megszokni, hogy minden második nap ordítozunk egymással. Már, ha ehhez hozzá lehet egyáltalán szokni. Attól függetlenül, hogy már előre fel kéne készülnöm a dühkitöréseire, valahogy mindig váratlanul ér. Reggel például az volt a problémája, hogy lassabban mentem, mint általában, tegnap pedig az, hogy nem válaszoltam az egyik hülye kérdésére...
 - Min agyalsz? - kérdezte Josh, kizökkentve a gondolataimból.
 - A szálláson. - hazudtam vállat vonva. - Valahogy van egy olyan érzésem, hogy sose fogunk szállást találni.
 - Ez talán azért lehet, mert nincs itt semmi, ami megfelelne az elvárásaidnak. - felelte és grimaszolt egyet.
 - Elnézést, ha már az is luxusnak számít, hogy legyen fedél a fejem felett. - feleltem, de nem néztem rá.
Néhány pillanatig csend volt, majd halkan kuncogni kezdett.
Szokás szerint most is járatlan ösvényeken baktattunk valami szállás után, de természetesen sose találunk semmit. Az egész szituációhoz mindenféle melléknevet lehetett volna társítani, csak azt nem, hogy vicces... Éppen ezért nem tudtam felfogni, hogy mi ilyen mókás számára.
 - Mi van? - kérdeztem értetlenül.
 - Semmi. - mondta nevetgélve.
Inkább nem mondtam erre semmit, mert akkor nagyjából öt perc múlva már kiabált volna velem.
 - Tudtad, hogy ez a harmincadik napunk itt? - kérdezte hirtelen komolyan.
 - Nem. - feleltem elgondolkodva. Már tényleg eltelt volna egy hónap? Ezek szerint egy hónappal közelebb jutottunk a halálhoz... És én még nem is készültem fel a végre. Igazából sosem voltam benne biztos, hogy fel lehet-e készülni a végre. Sosem hallottam egyetlen történetet sem arról, hogyan készülnek fel az emberek a halálukra. Persze, talán ebben az is közrejátszott, hogy senki sem tudhatja előre, mikor hal meg. Csakis az a tíz fiatal, akik minden évben pontosan tudják kivégzésük dátumát. - Te számolod a napokat?
 - Így is fel lehet fogni... - vont vállat.
 - És még hogyan lehet felfogni? - kérdeztem.
Habozott.
 - Azt hiszem, sehogy máshogy... - mondta lassan.
Nem mondtam semmit, mivel nem igazán jutott semmi sem eszembe, ami a témához vágott volna. Agyam egy kis szelete arra figyelt, nehogy hasra essek, másik, nagyobbik fele pedig még mindig az időn mélázott. Képtelen voltam elszakadni attól, hogy nagyjából hatvan nap és a saját életemért fogok megküzdeni valamilyen hátborzongató és nehéz módon. Talán meg kell verekedtem Joshsal. A szemem sarkából vetettem egy pillantást izmos felkarjára és kirázott a hideg. Bár az is lehet, hogy meg kell keresnünk valamit, miközben lelövöldözzük a társainkat. Talán abban a feladatban életben maradnék... De éppen azért, mert túlélném, nem ez lesz a feladat. A balszerencsém és a szerencsétlenségem valószínűleg ide is követett Chicagóból.
 - Nem mondasz semmit? - kérdezte Josh hirtelen hangosan, hogy felvonja magára a figyelmemet.
 - Mire? - emeltem rá a tekintetemet riadtan.
Dühösen felsóhajtott és közben halkan mormogott arról, hogy egyesek mennyire képtelenek figyelni a másikra.
 - Bocsánat, elgondolkodtam. - mentegetőztem, csak azt nem tudtam, hogy minek...
 - Sokszor gondolkodsz el, idegesít. - mondta és dühös tekintetét az egyik fára emelte. Totálisan úgy nézett ki, mintha az lenne a problémája, hogy egy centivel arrébb nőtt ki a földből, mint ahová nőnie kellett volna.
 - Bocs. - forgattam a szemeimet. - De az idegesítről jut eszembe, helyben vagyunk! - A hangom egyre fentebb kúszott, ahogy dühösebb lettem. - Képzeld csak, engem meg az idegesít, hogy folyton kioktatsz! Nem vagy sem a bátyám, sem az apám és azt sem hinném, hogy a nagyapám vagy, vagy bárki, akitől elvárnám, hogy kioktasson! Vagy inkább eltűrném, hogy megmondja mit csináljak. Egyszer az a problémád, hogy beszélek, mert fáj tőle a fejed, másszor pedig az, hogy csendben vagyok. Ez az idegesítő és nem a te kicsines problémáid!
 - Én lennék a kicsinyes? - ordította hirtelen és megtorpant. Egy teljes pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy tovább sétálok és hagyom, hogy kidühöngje magát, de volt egy olyan érzésem, hogy utánam jönne és alighanem végigrángatna a földön, hogy visszohozzon ide, ígyhát megálltam és szembefordultam vele.
 - Ne kiabálj, idejöhetnek! - mondtam halkan.
 - Akkor ordítok, amikor kedvem tartja! - kiabálta és lehajította a csomagjainkat a földre. Ez volt az első árulkodó jel arra, hogy kiakadt. A második pedig az volt, ami következett. - Te pofázol, hogy ne mondjam meg, mit tegyél, de te parancsokat adhatsz nekem?! Nem vagyok a kutyád!
 - Azt gondolod, szükségem lenne egy olyan kutyára, mint te? - kérdeztem élesen. - Amúgy meg, egy kutyával is könnyebben ki lehet jönni, mint veled! Az legalább csendben marad és nem akad ki azon, hogy harminc fok van, vagy harmincegy!
 - Érdekes, hogy arra meg pont jó vagyok, hogy segítsek neked! - vágott közbe továbbra is kiabálva. - Arra jó vagyok, hogy vigyazzák rád! Ez roppant érdekes!
 - Halihóóó! Nem kértem, hogy gyere utanám, ha már nem emlékeznél rá, akkor felvilágosítalak: te jöttél utánam és te voltál az, aki követtél, hogy csatlakozz hozzám ismét!
 - Fogd már be! - kiáltotta hirtelen, mire elakadt a szavam. - Ne ordibálj velem! - A hangja halkabb lett, de cseppet sem kedvesebb.
 - De te megteheted velem? - kérdeztem élesen. - Ennek meg mégis milyen értelme van?
 - Az az értelme, hogy én fiú vagyok, te meg egy picsogós kislány! Sosem leszel olyan mércével mérhető, mint én, vagy a többi srác, hiába is próbálkozol vele! Képtelen vagy olyan dolgokra, amire én! Gyenge vagy! Egy gyenge kislány!
Legszívesebben arcon csaptam volna, de tűrtőztettem magam. Mint azelőtt is mindig...
 - Arra gondolsz, hogy én képtelen vagyok olyan kiállhatatlan lenni, mint te? - kérdeztem keserűen. - Látod, ebben igazad van!
 - Már rég halott lennél, ha én nem lennék! Vagy súlyosan sebesült! - ellenkezett és láttam, ahogy a keze ökölbe szorul és elfehérednek az ujjbegyei.
 - Már megköszöntem, ha erről van szó, Josh! Elismerem, te vagy az erősebb, te vagy a hős és minden te vagy, ami pozitív jelentéssel bír, lépjünk túl ezen a témán. - sóhajtottam fel.
 - Nem tudunk túllépni ezzen a témán, Catherine! - A tulajdon nevembe annyi keserűséget bírt belesűríteni, mintha káromkodott volna. Hátraléptem egy lépést. - Tisztában kéne lenned azzal, ki vagy valójában! Nem vagy fiú, de mégis úgy viselkedsz, úgy teszel, mintha képes lennél egyedül is boldogulni! Én vagyok az, aki még nem hagyta, hogy bántsanak.
 - Hát ez rohadt meggyőző! - kiabáltam ingerülten. - Nem én vagyok az, aki nincs tisztában magával, hanem te! Annyit beképzelsz magadnak, hogy meg sem lehetne számolni az idő alatt, amíg itt vagyunk! Azt sem tudom, hogy most mi a bajod!
 - Hát persze, hogy nem tudod! Nem tudsz te semmit! A saját kis álomvilágodban élsz és csak akkor fogsz belőle felébredni, ha golyót lőnek a fejedbe!
 - Mert pont te fogsz meggyilkolni? - csattantam fel.
 - Akár. - vont vállat dühösen.
 - Kösz szépen, te hálátlan dög! - ordítottam.
 - Ne nevezz így, különben...
 - Különben mi? Már most meggyilkolsz? Akkor hajrá, essünk túl rajta, valószínűleg ezzel valóra is váltom az egyik álmodat!
 - Hagyd abba!
 - Azt hiszem, hogy a szívemre kéne céloznod, ahelyett, hogy szétlövöd a koponyámat.
 - Hagyd abba!
 - Bár, talán késsel kéne csinálnod, igaz, hogy véres lenne a kezed, de legalább megmaradna a golyó.
 - Hagyd abba!
 - Ha ezzel megnyugtatlak, nem fogok sikítozni, nehogy lebukj!
 - Fogd már be a pofádat! - ordította.
És ez volt az a pillanat, amikor ő megtette azt, amit nekem kellett volna már a legelején és felpofozott. Az egész nagyjából egy másodperc alatt játszódott le, a keze az arcomon csattant és a földre zuhantam, majd megpróbáltam egyre hátrébb kerülni tőle és hátrafelé kúsztam a földön. Azután kirántottam az egyik kést a tokból és fenyegetően felé tartottam. Éreztem, ahogy lüktet az arcom és úgy éreztem, ha hozzáérnék, leesne a helyéről.
 - Bocsáss meg, Kate! Nem akartam! - mondta Josh lassan és halkan. Elindult felém.
 - Ne gyere a közelembe, különben megöllek! Hidd el nekem, hogy megöllek! - kiabáltam. A kezem remegett, mint a falevelek a szélben, és a kés is remegett azzal együtt.
 - Oké, rendben, nem megyek közelebb. - mondta Josh és megtorpant tőlem nagyjából négy lépésnyire. - Sajnálom, Kate! Ugye meg tudsz nekem bocsátani?
A hangja kissé lemondó volt és már nyoma sem volt az indulatosságnak vagy a haragnak. Hát persze, hogy már nem volt mérges, hiszen volt kin levernie a haragját...
 - Azt lesheted, te állat! - kiabáltam és felálltam. Kissé szédültem, mert az esésnél bevertem a fejemet. - Ne merészelj még egyszer a közelembe jönni!
 - Oké, rendben, majd tartom a három méter távolságot. - mondta Josh lassan.
 - Te komolyan azt hiszed, hogy itt maradok veled és leszek az élő céltáblád? - kérdeztem élesen, mire hátrább lépett. Cseppet sem bántam. - Elmegyek, egyedül.
 - Tényleg sajnálom, de ne tedd ki magad a veszélynek! - mondta halkan és tekintete az enyémet kereste.
 - Veszélynek? Az egyetlen veszély te vagy! - ordítottam, pedig egy részem pontosan tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Viszont a másik részem olyan dühös volt, hogy legszívesebben megfojtottam volna Josht. És ez a részem volt a nagyobb.
Fájt a fejem és a kezem is, amire alighanem ráestem. Viszont az sokkal jobban fájt és leginkább dühített, hogy tudtam, képtelen lennék megölni őt. De azt nem tudtam, hogy miért van ez...
 - Menj el az utamból, hogy felszedjem a cuccaimat! - Ellépett oldalra, miközben le sem vette a tekintetét rólam. Felvettem a táskáimat és lassan elraktam a kést a tokba. - Ne merj közelebb jönni!
Josh meg sem moccant.
 - Tényleg sajnálom, jobban, mint valaha! - szabadkozott halkan, azon a már jól ismert bocsánatkérő hangján.
 - Nem ezt a szöveget mondtad öt napja is? - emlékeztem vissza keserűen. - Az egyetlen változás az, hogy azután a vita után megbocsátottam neked, de most még álmodni se merj róla! Szaladj és csatlakozz a Scott-milíciához, azután pedig nyugodtan vadássz le te is! Jó szórakozást hozzá!
Azzal megfordultam és elindultam arra, amerre véletlenszerűen a lábam vitt.
Josh pedig szótlanul állt ott, ahol addig is.








A következő rész tartalmából:


"Az épület nem hasonlított semmire sem, csupa éles és sima felület váltogatta egymást, mindegyik acélból készítve, ami úgy ragyogott a napfényben, mint a gyémánt.
Az épületet az őrök Központnak hívták, bent több száz fegyveres volt, készenlétben a társaik váltására. Az őrök az épület keleti szárnyában voltak, elzárva a többi szárnytól. Persze azok, aki már több éve dolgoztak a Központnak pontosan tudták, hogy mik vannak a többi szárnyban."