20. rész

Sziasztok!

Eléggé le vagyok maradva az új részekkel (, értesd: még csak

tegnapelőtt írtam meg a 21. részt) és ezért nem raktam új

részt szerdán. De minden rosszban van valami jó, nem?

Úgy döntöttem, hogy inkább rakok néhány sort nektek

a következő részből, egy titokzatos, izgisebb részt, hogy legyen

min gondolkodnotok - reményeim szerint, - napokig.

Tehát egy "a következő rész tartalmából" rész lesz ezalatt a történet alatt! :)

De most egyenlőre legyetek elégedettek ezzel a résszel!

Ui.: Létezik olyan szó, hogy buszába? De most komolyan,

a busz szóból keletkezhet olyan szó, hogy buszába... Létezik ilyen?

○•Nóri•○

♠ Josh szemszöge:
 - Még a csontjaim is égnek, Kate! - mondtam és hátradőltem a fűben.
 - Bocsi. - felelte Kate és letelepedett mellém. - De ez a szabály.
A szabály? Úgy mondja ezt, mintha valami köztudott dolgot magyarázna. Az ég szerelmére, ő találja ki a szabályokat! Hahó! Egyáltalán mióta szabály az, hogy azt mondja, csináljak húsz húzódzkodást, utána elkezd kérdezgetni olyanokat, hogy a HK-akárhanyas fegyvert hogyan használjuk. Ezt meg honnan tudhatnám? És, ha nem tudom a választ, megdobja hússzal a húzódzkodások számát. Na és ezt a játékot, tízszer!
Köszi szépen, köszike!
 - Tudod, jó lenne, ha olyan mércével néznéd a világot, mint én. Nem vagyok otthon a fegyveres témában. - mondtam és a fehér csillagokra szegeztem a tekintetem.
 - Sajnálom, Josh. Persze, már minden kérdésre elmondtam a választ tegnap. Lépni kell, egy jó ideje már edzünk, bocs, edzel.
 - Csak négy napja. De holnap kihagyjuk, mivel lenyomtam legalább százhúz húzódzkodást az egyik fán. Holnap majd felvehetsz a hátadra, vagy valami. - ugrattam, mire elkerekedett a szeme.
Felnevettem.
 - Basszus, ez durva lesz. - mondta halványan mosolyogva. - Hány kiló is vagy? Száz, vagy kétszáz?
Oldalba löktem, mire látványosan, néhány pillanat után odakapta a kezét az oldalához és hangosan jajgatni kezdett, majd felnevetett.
 - Miért tetted ezt velem? Azt hiszem összetörted minden bordám. - vigyorgott, mire csak a szememet forgattam.
 - Örülj, hogy annyira fáradt vagyok, hogy nincs erőm bántani téged, különben... - nem tudtam hogyan fejezzem be a mondatot.
 - Különben? - kérdezte mosolyogva. - Leütnél?
 - Pontosan! Leütnélek! - bólintottam, de nem vettem le a tekintetem a csillagokról.
 - Hogy mindketten csillagokat lássunk? - kérdezte halkan, de a hangjából kiérződött, hogy remekül szórakozik.
 - Nem tudom, miért nézegeted őket folyton, nincs semmi értelme sem. Mindig ugyanolyanok. - vontam vállat.
 - Nem nézegetem őket. - felelte halkabban.
 - Ó, dehogynem! Minden este, csak azt hiszed, hogy nem veszem észre! Azt hiszed, hogy azt hiszem, alszol, közben pedig a csillagokat nézed, én meg észreveszem. - mondtam, mire csendben maradt.
Hirtelen támadt némasága magára vonta a figyelmemet. Mellettem ült, felhúzott térdekkel, állát a térdein nyugtatta és az ajkát rágcsálta. Tekintetét a földre, az unalmas, büdös földre szegezte, de a gondolatai valahol nagyon messze járhattak.
Úgy döntöttem, inkább nem zavarom meg a gondolatait. Szinte elképesztő, hogy valaki akár percekig képes úgy elmélázni, mint ő. Vagyis, talán nem mindenkinek elképesztő, de nekem az. Mindig is irigyeltem egy kicsit azokat, akik képesek a legmélyebb gondolataikig leásni és mindenen elgondolkozni. Sosem értettem, hogyan képesek erre.
 - Min agyalsz? - kérdeztem meg végül.
 - Semmin. - felelte halkan, de rám sem nézett.
 - Érdekes lehet az a semmi, amin el lehet mélázni legalább tíz percig. - mondtam, mire elmosolyodott.
 - Mindenen. - vont vállat egy pillanat múlva.
Felnevettem. Semmin, mindenen... Hát ez jó!
 - Mi az a minden egészen pontosan? - unszoltam.
 - Ez a sziget, Will Scott, szálláshiány, Chicago meg ilyesmi... - felelte halkan, majd hátradőlt a homokban. Szétbontott haja csupán néhány centivel a szám mellett ért földet.
 - A szigeten jobb nem agyalni, mint ahogy a barna idiótán sem. Gondolkozzunk akkor rajta, amikor majd muszáj lesz, oké? - kérdeztem, ő pedig bólintott. - Aztán meg a szálláshiányt majd orvosoljuk, Chicagóra pedig nem tudok mit mondani, bocs.
 - Nem baj. - mosolyodott el. - Jobb is, ha nem beszélünk róla.
 - Hiányzik neked. - állapítottam meg.
 - Igen, tényleg hiányzik, de nem azért, amiért te gondolod.
 - Miért, mit gondolok? - vontam fel a szemöldököm.
 - Azt gondolod, azért hiányzik nekem, mert hiányoznak a szüleim, pedig azért hiányzik, mert rájöttem, mindig is el szerettem volna onnan költözni, de már szívesen visszamennék oda.
Egy kis ideig gondolkodtam a hallottakon.
 - Nem értem. - vallottam be.
Felnevetett.
 - Mert nem volt semmi értelme. - vigyorgott. - De ezt érzem, csupa csupa értelmetlen gondolatok kavarognak a fejemben és nem tudom őket rendszerezni. A hülye sziget miatt.
Halkan kuncogni kezdtem.
 - Mindent a szigetre kensz, mi? - mosolyodtam el.
 - Ez tehet róla, minden olyan élénk és napos, összezavar teljesen. - mondta.
 - Nem csak téged. - vallottam be egy percnyi habozás után. Ha már kitárjuk a szívünket, legalább csináljuk jól, nem?
Egy kis ideig hallgatott.
 - Tudod, ezt nem igazán tudom elhinni. - vallotta be.
 - Elég rossz a képzelőerőd. - mosolyodtam el. - Fantáziátlan vagy.
 - Nem, most komolyan, te mindig olyan összeszedettnek tűnt, mindig tudod, hogy mit csinálsz, sőt valószínűleg már azt is tudod, mit fogsz csinálni holnap. Mindent előre megfontolsz és... és megfigyelsz. Én viszont... - rázta meg a fejét, de nem nézett rám.
 - Meggondolatlan vagy? Esetleg gyerekes és önfejű, makacs vagy eszetlen? Melyik? - vigyorogtam rá, mire vágott egy fintort.
 - Azt hiszem, hogy mindegyik. - vallotta be. - És ezt nem foghatom a szigetre, már akkor is ilyen voltam, amikor otthon voltam.
 - Akkor, te nem változtál semmit? - kérdeztem.
 - Még nem vettem észre, de lehet, hogy teljesen más vagyok, mint otthon.
 - Nem hinném. Szerintem önmagad vagy. - vontam vállat.
Felnevetett.
 - Önmagam? Bosszantó, főnökösködő, önző és ostoba... - nevetgélt.
 - Klassz! Ezeket is megjegyzem a listához, amin a rossz tulajdonságaid vannak. - vigyorodtam el.
 - Kösz szépen. Milyen hosszú a lista?
 - Ez már a negyedik oldalra kerül. - ugrattam, mire felnevetett.
 - Ez az! A tízre hajtok! - nevetgélt.
 - Nagyravágyó és szarkasztikus.
 - Jól haladunk. - bólogatott. - De az angyali tulajdonságaimból hosszabb lista állna össze.
 - Öntelt vagy. - nevettem fel.
 - Én vagyok az öntelt? - kerekedtek ki a szemei. - Talán én hiszem azt magamról, hogy tiszta nőcsábász vagyok?
 - Nem vagyok nőcsábász! - ellenkeztem nevetve. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is mondtam volna ilyet. - Tuti, hogy nem mondtam ilyet, Kate!
 - Nem is mondtad ki, csak gondolod! - felelte mosolyogva.
 - Nem!
 - De igen! - nevetgélt. - Sokszor viselkedsz ám feltűnően! Fel akarod hívni magadra a figyelmet! Olyankor rosszabb vagy, mint egy lány!
Ez fájt... Hogy én rosszabb vagyok, mint egy lány? Micsoda?
 - Ugyan miért tennék ilyet? - kérdeztem.
 - Azt nem tudom... - vallotta be. - Viszont csinálod!
 - Sose csinálok ilyesmit!
 - Jesszus, már észre sem veszed, hogy csinálod! - nevetett fel.
 - Csak egy dolgot mondj! - vágtam rá. - Csak egyetlenegyet, amivel felhívom a figyelmedet magamra!
 - Ó, tudok én többet is! Először is, mindig a hajadba túrkálsz, komolyan, mintha tetves lennél, másodszor pedig folyton csinálod azt a hülyeséget a szemeiddel meg a szemöldököddel. Totális idegesítő. Azután meg...
 - Elég lesz, köszönöm! - vágtam közbe, mire felnevetett.
 - Beismered, hogy igazam van? - vigyorgott rám.
 - Talán. - feleltem.
 - Ez már igazából igent is jelent! - mosolyodott el diadalmasan.
Erre inkább nem mondtam semmit.
 - Jesszus, nem tudsz mit mondani! Ez egy ünnepnap! - nevetett fel és összecsapta a két tenyerét.
 - Nagyon vicces. - mondtam savanyúan.
 - Tudom! - bólintott jókedvűen. - Tényleg nagyon vicces!
Felsóhajtottam és inkább nem mondtam semmit. Ismét.
Ez a hülye sziget!






A következő rész tartalmából:
" - Hát persze, hogy nem tudod! Nem tudsz te semmit! A saját kis álomvilágodban élsz és csak akkor fogsz belőle felébredni, ha golyót lőnek a fejedbe!
 - Mert pont te fogsz meggyilkolni? - csattantam fel.
 - Akár. - vont vállat dühösen.
 - Kösz szépen, te hálátlan dög! - ordítottam.
 - Ne nevezz így, különben...
 - Különben mi? Már most meggyilkolsz? Akkor hajrá, essünk túl rajta, valószínűleg ezzel valóra is váltom az egyik álmodat!
 - Hagyd abba!
 - Azt hiszem, hogy a szívemre kéne céloznod, ahelyett, hogy szétlövöd a koponyámat.
 - Hagyd abba!
 - Bár, talán késsel kéne csinálnod, igaz, hogy véres lenne a kezed, de legalább megmaradna a golyó.
 - Hagyd abba!
 - Ha ezzel megnyugtatlak, nem fogok sikítozni, nehogy lebukj!
 - Fogd már be a pofádat! - ordította.
És ez volt az a pillanat, amikor..."