19. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt, remélem, hogy tetszeni fog! :)

○•Nóri•○

♠ Kate szemszöge:
 - Kezdjük? - kérdezte Josh és elém állt, amíg én az egyik fa alatt üldögéltem.
 - Már fél órával ezelőtt is elkezdhettük volna, de te "bemelegítettél". - mondtam és az utolsó szó körül a levegőben macskakörmöt csináltam.
 - Muszáj, nem akarom, hogy meghúzódjon egy izmom, vagy ilyesmi. - vont vállat és várakozva nézett le rám.
 - Oké. - sóhajtottam és felálltam.
 - Kést kérek. - mondta Josh és az övemre nézett.
 - Én meg egy PSG1-est. - vágtam rá hirtelen, mire kérdőn nézett rám. - Egy mesterlövészpuska, de ez most mellékes. Nem fogsz fegyvert kapni az első alkalommal, csak edzeni fogsz. Felülés, fekvőtámasz, húzódzkodás és a többi, és a többi.
 - Ez uncsi... - mormogott.
 - Azt hitted, hogy egyből fegyvert adok a kezedbe, Josh? - mosolyodtam el letörtsége láttán. - Az alapoknál kezdjük. Természetesen erős vagy, ez nem kétség, viszont miközben edzel, addig én dumálok a fegyverekről. Ez az első lépés. A második a harc.
 - A harc? Úgy érted, a harc veled? - kérdezte és közben visszafogta a nevetést, de utána kirobbant belőle a kacaj. - Ez komoly? Nem ütök meg lányokat, Kate!
 - Nem is fogsz megütni, mivel jobb vagyok nálad és nem lesz lehetőséged bántani engem. - feleltem.
 - Majd meglátjuk.
 - De meg ám!
Erre elmosolyodott.
 - Nem tudlak komolyan venni, bocsi. Tuti, hogy nem vagy jobb nálam. - vigyorgott.
 - Nem vagyok öntelt, szóval nem fogom fényezni magam. - vontam vállat.
 - Mutasd! - mondta és egy olyan pillantást vetett rám, mint a szellemileg visszamaradottakra.
 - Nem akarlak bántani.
Felnevetett, majd a közeli tisztáshoz húzott.
 - Mutasd! - unszolt.
 - Ez nem így működik. - sóhajtottam fel.
 - Akkor hogyan? - kérdezte és félrebillentette a fejét.
 - Nem így. - feleltem. - Nem tudom csak így spontán csinálni...
 - Akkor haragítsalak magamra? - vigyorodott el.
 - Ne. - ráztam meg a fejem. - Amúgy sem hiszem, hogy menne, ha már előre eltervezed. Azt vettem észre, hogy jobban meg tudod bántani az embereket, ha hirtelen csinálod.
Elvigyorodott, én meg összerezzentem az emlékek miatt.
 - Inkább csinálj néhány felülést. Mondjuk húszat! - sóhajtottam fel végül.
Azzal hátat fordítottam neki és leültem, ő meg néhány pillanatnyi habozás után lefeküdt a fűben, a tarkóján összekulcsolta a kezeit és nekikezdett a gyakorlatoknak.
 - Amúgy, ha ezt azért csinálod, hogy abbahagyjam a dumát, akkor nem jött be! - mondta két felülés között.
 - A francba! - fintorogtam. - Amúgy meg, nem értem, miért lettél ilyen szószátyár, tekintve, hogy az elején még rám se néztél.
 - Az elején. Változások. - mondta és tovább csinálta a gyakorlatokat. - Egyszerűen keresztbehúztad a számításaimat.
 - Miről beszé.... - Csak ennyit bírtam kimondani, mert azután félbeszakított.
 - Kész! Mi a következő? - A hangjából érződött, hogy nem fog velem tovább beszélgetni másról, csakis az edzésről.
 - Fekvőtámasz. Harminc. - feleltem kurtán.
Bólintott és a hasára gördült, majd belekezdett a gyakorlatokba.
 - Kérdezhetek valamit? - kérdezte egy kis idő múlva.
 - Már megtetted. - feleltem.
 - Na, komolyan, kérdezhetek valamit?
 - Mondd! - adtam be a derekam.
Két fekvőtámasz után megszólalt:
 - Miért segítesz nekem?
Egy kis ideig azon agyaltam, vajon mire is gondol igazából, de utána inkább megkérdeztem, mivel nem jutott eszembe semmi értelmes. Azt hiszem, ehhez hozzá kell szoknom, tizenegy-néhány nap alatt már annyira sem fog az agyam, hogy felfogjak egy értelmes kérdest. Te jó ég, mi lesz velem a végén?
 - Mire gondolsz pontosan? - kérdeztem még mindig azon merengve, hogy volt-e már példa arra, hogy valakinek elhaltak az agysejtjei, távol a civilizációtól?
 - Itt az a lényeg, hogy túléld, nem az, hogy segíts másoknak, akik a végén majd megölnek. - mondta és a hátára gördült.
 - Sosem voltam az a személy, aki előre megtervezi a dolgokat és utána cselekszik. Segítek neked, mert te is segítesz nekem. Aztán meg, ha meg akarsz engem ölni, legalább lesz rá esélyed. - elmosolyodtam.
 - Úgy látom, nem tartod valami sokra az életedet. Miért van ez? - kérdezte halkan és közben az eget figyelte.
 - Erről szó sincs. - mormogtam.
 - Valóban? - kérdezte és rám nézett. - Ha nem lenne róla szó, akkor nem segítenél nekem. Sőt, magadat edzenéd, hogy győzhess. De nem teszed.
 - Azért, mert akkor sem lenne esélyem nyerni. - vallottam be. Felhúztam a térdeimet és átfogtam őket a karjaimmal.
Nem mondott semmit.
 - Hiába tennék bármit is, veszítenék. Te is tudod, mindenki tudja. A saját szüleim is tudták, csak nem mondták ki hangosan. Én hitetgettem magam túl sokáig, hogy van bármi esélyem arra, hogy túléljem, pedig ez nem igaz. - folytattam tovább.
Arra gondoltam, mennyire ostoba is voltam, hogy azt hittem, képes leszek hazajutni. Valahogy otthon ez az egész szigetes dolgot teljesen máshogy képzeltem el. Innen nézve már sokkal nagyobb rá az esély, hogy megölnek.
 - Szóval, csak így elfogadod, hogy megölnek? - zökkentett vissza a gondolataim szövevényéből Josh. Annyira elgondolkodtam, hogy még azt sem vettem észre, mikor ült oda elém.
 - Nem tehetek mást. - mormogtam.
Nem mondott semmit.
 - Tudod, annyian vannak, akik azt hiszik, nyomorúságos az életük. Fel sem fogják, milyen mázlisták... - sóhajtottam fel.
 - Úgy érted, nem kell egy hülye szigeten lenniük és nem kell minden nap együttélniük a halállal? - kérdezte.
 - Igen, úgy. Vannak, akik csak azért képzelik borzalmasnak az életüket, mert nem gazdagok, vagy mert nem kaphatnak meg mindent, amit akarnak...
 - Nem becsülik meg, amilyük van. Bele sem gondolnak, milyen azoknak, akiknek muszáj meghalniuk. - suttogta Josh.
 - Senki nem gondol bele, Josh, mert senki nem tudja, mi ez a világ, csak azok, akik már benne élnek. - mondtam halkan. - Vagy halnak.
Egy kis ideig csend volt.
 - Én belegondoltam. De sosem beszéltem róla. Nem mondtam el senkinek, hogy hová megyek. - mondta végül.
 - Csak úgy eljöttél? - kérdeztem meglepetten.
Bólintott.
 - Az utolsó éjszaka kimentem az ablakon, mázli, hogy földszintes házunk van. - halványan elmosolyodott. - Felültem a legelső gépre, ami Miami-ba ment, nem vártam meg a nekem kiküldött magángépet. Valószínűleg, a szüleim most elhordanak mindennek, amiket egy jólnevelt srác nem mond ki lányok társaságában. - rám mosolygott. - A szemükben én egy csavargó lehetek, tuti, hogy azt hiszik, elszöktem. Gyávaság volt.
 - Inkább okos voltál. Én a szüleim képébe mondtam, hogy meghalok, szüljenek helyettem egy új gyereket és, hogy ne várjanak haza, csak a gyászüzenetet. - mondtam. - Megsértettem őket.
 - Ha mégis győznél, akkor visszamennél hozzájuk? - kérdezte halkan. Kék szemei az enyémeket kutatták.
 - Te visszamennél?
Néhány pillanatig mindketten gondolkodtunk, majd különös és valószínűleg soha meg nem ismétlődő összhangban szólaltunk meg:
 - Nem.
 - Miért nem? - kérdezte.
 - Mert, tudom, hogy megváltoznék, képtelen lennék velük élni. - vallottam be. - Nem hiszem, hogy jó dolog lehet egy gyilkossal együtt élni. Márpedig, ha győznék, gyilkos lennél.
Egy pillanatig csend volt.
 - És te, miért nem? - kérdeztem.
 - Mert engem most egész Arizonában rühellnek. Azt is lehet, hogy kitiltanának az egész államból. - mosolyodott el.
Újabb csend következett.
 - De mindegy, úgyis meghalunk. - vont vállat végül. - Mi lesz a következő gyakorlatom?
 - Te döntesz.
 - Micsoda engedékenység! - vigyorgott, mire nekem is mosolyra gördült a szám széle.