15. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legelső szerdai részt! Remélem, hogy tetszeni fog és kapok

 néhány visszajelzést, máskülönben, visszaáll a régi rend: szombati részek.

Bocsi, ha ez horgasztóan hangzik, de időbe telik az új részek írása és van,

amikor csak öt nap alatt áll össze egy komplett rész, szóval talán mégis

szombatonkánt lesz friss, de ezt még meggondolom!

De elég a dumából, Kate szemszöge indul!

○•Nóri•○

 - Miért követsz még mindig? - kérdeztem a körülöttem elterülő zöld rengetegtől.
 - Ha valamit megfogadok, akkor megteszem, amit mondtam. Segítek neked. - mondta a hátam mögül Josh nyugodt hangja. Ja, miért ne lenne nyugodt? Már kidühöngte magát, szóval már nyugodt.
Nem tudtam, hogy mit akar. Bántani? Nem, azt nem hinném.
Habár...
Azt mondta, meg kellett volna halnom -, nem szeretném megismételni ennek a szónak azt a csodaszép szinonímáját, amit használt -, mi van akkor, ha a kezébe venné a dolgok irányítását és tényleg megölne? Amilyen erős, simán ki tudná törni a nyakamat egyetlen mozdulattal.
Nagyot nyeltem és gyorsabban lépkedtem.
 - Nincs szükségem a segítségedre. - mondtam neki.
 - Nagyon sajnálom, Kate! - hangzott a válasz. A hangja tényleg megbánó volt, szinte már sajnálatra méltó. Komoly küzdelem zajlott le bennem, hogy nehogy megálljak és megbűvölhessen a kék szemeivel.
Hahó! Ez a srác a halálodat akarja! Ne lágyulj el! - súgta egy hang a fejemben.
 - Iszonyatosan sajnálom. - folytatta Josh. - Kiborultam és olyankor mindenfélét összehordok, olyat is, amit nem akarok. Tényleg nagyon sajn...
 - Hagyd már abba! - kiáltottam hátra a vállam felett, ezzel félbeszakítva a szabadkozását. - Nehogy kimondd még egyszer, hogy sajnálod!
Egy percig csend volt, majd újrakezdte:
 - Sajnálom, nem akartam olyat mondani, amivel megbántalak. - mondta újra a megbánó hangján.
Úgy döntöttem, jobb, ha inkább nem veszekszek vele, úgysem ér semmit.
Egy kis ideig várt, hogy beszéljek, de mivel csendben maradtam, folytatta:
 - Oké, most annyira haragszol rám, hogy inkább nem beszélsz velem... Figyelj, komolyan sajnálom. Egy idióta vagyok, de csak azért, mert én egy zakkant hülye gyerek vagyok, még nem kéne egyedül mászkálnod. Kérlek, bocsáss meg nekem, Kate! Kérlek...
Megálltam és megperdültem a sarkamon, hogy szemben álljak vele.
 - Josh, nem akarom, hogy miattam legyél dühös. - mondtam a kelleténél hangosabban. - Vágom, nem nagy öröm neked, hogy engem kell pesztrálni, oké. Nem kell, hogy velem unatkozzál, sőt az még annyira sem hiányzik, hogy a haragod rám irányuljon. Rendes voltam veled, te viszont... - kerestem a megfelelő szavakat, miközben ő közeledett felém.
Amikor már csak néhány lépés volt közöttünk, hátrálni kezdtem, mire lecövekelt.
 - Bántani fogsz? - kérdeztem halkan.
Nem tudom, hogy milyen válaszra számítottam inkább, de nagyon reménykedtem benne, hogy az a: nem.
 - Dehogy bántalak! - mondta, de nem jött hozzám közelebb. Hangosan kifújtam a levegőt, mire még jobban elkomorult.
Egy pillanatig gondolkodott, majd megszólalt.
 - Sajnálom, amit mondtam meg, hogy megbántottalak. Hülye voltam és az lenne a legépeszűbb ötleted, ha most sarkonfordulnál és elmennél.
Még tovább beszélt, viszont képtelen voltam ráfigyelni.
Mögöttem egy kis nesz hallatszódott. Olyan ismerős hang, de mégsem tudtam felismerni. Olyan, mintha valami átgázolna a füvön és a fáról lehullott ágakon, mintha valami végiggázolna mindent, ami az útjába kerül. Egy másik valami pedig az ágakról ugrált ide-oda. Nem láttam, hogy mik azok, de automatikusan hátrálni kezdtem.
 - Kate, mi van? - kérdezte Josh, de nem lépett hozzám közelebb.
Most meg mit csináljak? Valami állat közeledik felénk, amitől automatikusan menekülnék, viszont jelenleg Joshtól is félek... Klassz!
 - Van valami a fák között. - suttogtam, minden egyes szót külön kihangsúlyozva.
 - Valami, vagy valaki? - kérdezte éberen, majd megmarkolta a hátamon a felsőmet és hátrahúzott. Erősen vonszolt hátra, mégis gyengéden, de olyan gyorsan, hogy az utolsó lépésnél megbotlottam -, valószínűleg a saját lábamban - és majdnem elvágódtam a lábai előtt, de még idejében utánam kapott és felrántott a földről.
Egyik karját a derekamra szorította, másikkal pedig a jobb kezemet szorongatta, valószínűleg azért, nehogy újra elessek.
 - Itt hallottam a hangját! - hallatszott egy hang a közelből, alig néhány méternyire tőlünk.
 - Minek kell egyáltalán neked? - válaszolta egy másik hang, egy mély, erős hang.
 - Csak! - ordította az előző.
 - Tudod, hogy ki ez? - kérdezte Josh halkan, ajkát a fülemhez szorítva. Kicsit hülyén éreztem magam, zavarban voltam. Furcsa érzés volt... sosem éreztem még ilyet. Nem volt még sose lámpalázam vagy ilyesmi... Furcsa emberi érzés. Emiatt a nyavalyás sziget miatt érzek ilyen hülyeségeket.
 - Az, akire gondolok? - suttogtam.
 - Az. A barna srác a hajóról. - bólintott, így szőke haja súrolta az arcomat.
 - Mit keresnek itt? - kérdeztem.
 - Valószínűleg a területükön vagyunk.
 - A területükön?
Bólintott.
 - De mit csinálnak itt? - kérdeztem.
Halkan felnevetett.
 - Szerinted? - kérdezte.
Vállat vontam.
 - Érted jönnek. - mondta és a háta mögé tolt, elengette a derekamat és a kezemet, ehelyett összefogta mindkét csuklómat, majd a hátához szorított, méghozzá úgy, hogy a kezeimet előrehúzta, így egy külső szemlélő valószínűleg úgy láthatta ezt a jelenetet, mintha a derekát ölelném körbe.
Az a buta zavartság újra visszatért...
 - Ne csináld már. - nyöszörögtem a vállába. - Nem bújok el.
Úgy tett, mintha az utolsó mondatomat nem hallotta volna.
 - Te ne csináld, maradj csendben!
 - Ne öld meg!
 - Nyugi, azért olyan sokat nem érsz, hogy az életemmel fizessek a tiédért. - vigyorodott el és a válla felett rám nézett. - Haragszol még rám?
A szememet forgattam.
 - Jelenleg új érzem, mindjért szétzúzod a csuklóimat, sőt lassan megfulladok a pólódtól. - feleltem a pólójába suttogva, mivel még a fejemet sem mertem felemelni, nehogy azt is leszorítsa az erős tenyerével.
 - Komolyan kérdeztem, megbocsátasz nekem? Ha nem hagyom, hogy meghalj, megbocsátasz? - kérdezte.
 - Hát te... - nem tudtam mit mondani rá, de utána inkább úgy döntöttem, beadom a derekam. Holnap úgyis újra összeveszünk... - Abban az esetben, megbocsátok neked.
Elvigyorodott és tekintetét előre szegezte, felemeltem a fejemet és kinéztem a válla felett, követtem a pillantását és a zöld rengeteg egy pontjára meredtünk mindketten.
 - Akkor szent a béke! Kimagyarázlak, de csak akkor, ha tényleg ezt szeretnéd. - motyogta.
 - Mi?
 - Ha velük mennél inkább...
 - Csönd! - szakítottam félbe. - Igaz, hogy az idegeimre mész és egy kicsit félek is tőled, viszont még nem úszod meg a jelenlétem nélkül.
Elvigyorodott.
 - Félsz? - suttogta az arcomba. - Búúú!
 - Nem jött be. - fintorogtam.
 - De nekik majd bejön! - intett a rengeteg felé és abban a pillanatban két 17-18 éves srác lépett ki a fák közül.