12. rész

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! (Kate szemszögéből)

Remélem, hogy tetszeni fog és írtok néhány komit!

○•Nóri•○



 - Ez ismerős? - kérdeztem már legalább negyvenedjére, amikor elhaladtunk egy újabb pálmafa csoport mellett.
 - Attól még, hogy nyolcvanszor megkérdezed, nem változik semmi. - mondta Josh komoran és belerúgott a homokba, mintha csak az lenne a baja, hogy ott van. - Szerintem ez már veszett ügy.
 - Hülye ötlet volt elhagyni a cuccaidat. - sóhajtottam.
 - Kösz szépen. - dünnyögte.
 - Te csak ne szólj semmit, idegesítőnek, félősnek és rövid memóriájúnak is neveztél, és ez csak az, ami most eszembe jut. Legalább én őszinte vagyok. - vontam vállat.
 - Én is mindig az vagyok.
Felnevettem, mire értetlen képet vágott.
 - Ugye tudod, hogy most is hazudtál? - kérdeztem.
Nem mondott semmit, viszont nagyjából 12 óra után már felfogtam, hogy a hallgatás és az egyik szemöldökének felhúzása azt jelentené, hogy folytassam, ígyhát ezt tettem:
 - Minden pillanatban megjátszod magad. Nem engeded, hogy megismerjenek, és most nem magamról beszélek. Hidd el, remek kihívás, hogy kijöjjek veled. - mosolyodtam el. - Viszont néha nem tudom, mit is gondolsz igazán, amikor vidám vagy, akkor mindig elkomorulsz. Viszont nem tudom, hogy ez az igazi éned, vagy a tegnap esti Josh?
Néhány pillanatig gondolkodott, majd szélesen elmosolyodott és rámnézett.
 - Az attól függ.
 - Mégis mitől? - kérdeztem és a szemébe néztem, habár iszonyatosan féltem, hogy elesek a homokban.
 - Attól, hogy melyik jön be neked jobban. - mosolyodott el. - Mert akkor mindenképpen a másik oldalam lesz a domináns.
 - Kösz. - nevettem fel.
Néhány percig csend volt. Josh halkan lépegetett a homokban, viszont én ügyetlenül sétáltam mellette.
 - Tudod, mi nem világos? - kérdeztem halkan.
 - Figyelj, ilyen vagyok és kész! - csattant fel.
 - Mi? - kérdeztem, de utána gyorsan folytattam, mert olyan komor képet vágott, amit addig még soha. - Ez most nem rólad szól, azt nem értem, hogy az a három férfi ki volt tegnap este?
 - A fegyveresek a fák között?
 - Aham... - bólintottam.
 - Nem tudom. - vont vállat közönyösen, majd elmosolyodott. - Miért, megijedtél?
 - Nem! - mondtam élesen, mire szélesebben elmosolyodott, de utána elkomorodott.
Felsóhajtottam, a hangulatingadozásaitól már kezdtem idegbeteg lenni... Mi lesz velem 120 napig? Asszem a végén diliházba jutok. Nagyon remélem, hogy inkább megölnek, minthogy egy gumiszobában éljek...
 - Nézd, Kate! - zökkentett vissza a jelenbe Josh, majd eldobta a csomagjaimat és futni kezdett előre. Azt hiszem, néhány másodpercig tátott szájjal meredtem rá, ahogy kecsesen végigrohant a homokon. Komolyan, csak én vagyok képtelen gyorsabban haladni itt, mint egy rokkant csiga? Azután Josh megállt egy halom fekete valami mellett és én csak akkor jöttem rá, hogy azok a csomagjai, amikor már visszafelé tartott.
 - Siker! - ujjongtam. - Megvan a fegyver is?
Felnevetett.
 - Igen, mindenem megvan, köszi, hogy kérdeztet. - mondta nevetve. - Igen, itt van.
Az egyik fekete táskát elém mutatta, én pedig kicipzároztam. Tényleg benne volt minden, a két kés és a pisztoly. Ugyanolyan fegyverek, mint, amit nekem adtak.
 - Hát, a fegyveres alakok, nem lopdosni jöttek, akkor ezt elvitték volna.
Egy pillanatig csend volt.
 - Talán csak ellenőrizték a területet. - méláztam tovább. - Nem ez hülyeség...
 - Blablablablabla, Kate, első feladat megoldva, kaja keresése indul. Éhen fogok halni és, ha ez bekövetkezik, lelkem téged fog kísérteni. - mondta Josh nevetve, majd felkapta a cuccaimat és elindult a zöld rengetegbe.
 - Köszönöm, hogy megvársz! - szóltam oda neki és elindultam utána. Szerencsére, amint a fűre léptem, gyorsabban haladtam és nem botladoztam tovább.
 - Na, mit eszünk? - kérdezte Josh, amikor utolértem.
 - Talán sikerül fognunk egy csörgőkígyót! - ugrattam.
 - Azok élnek itt egyáltalán? - kérdezte újra komoran.
 - Nem tudom, én nem voltam cserkész, mint egyesek. - nevettem fel. - Nem tudom, az állatok pontos lakóhelyét.
 - Én sem voltam cserkész! - csattant fel, majd megszaporázta a lépteit.
Néhány percig csendben voltunk, Josh előttem ment és egyetlen pillanatot sem vesztegetett arra, hogy megnézze, ott vagyok-e még.
A fák tetejét lestem, hátha látok valahol egy-egy gyümölcsöt.
 - Hé, azt figyeld! - állítottam meg Josht és az egyik fa tetejére mutattam. - Banán. Ez lesz a túlélésünk kulcsa.
 - Nem vagyok vega. - motyogta.
 - Most az leszel! Ezt leszedjük, megesszük, aztán meg fogunk halat. - mondtam és a fa tetejét méregettem. Elég magasan volt, viszont az remek volt, hogy innen nézve könnyen fel lehetett jutni a tetejére.
 - Vagy...? - kérdezte Josh.
 - Vagy eszünk narancsot! - mondtam, amikor megpillantottam kicsivel messzebb az egyik fát, amin narancssárga kis golyók díszelegtek. - Bár az is lehet, hogy azok csak mérgező bogyók.
 - Vagy most fogunk halat. - mondta Josh félbeszakítva a gondolataimat és a part felé kezdett vonszolni.
 - És mégis mivel fogjuk meg? - erősködtem, amikor már a homokon sétáltunk.
 - Késsel. - vont vállat.
 - Ja, és pisztollyal lövöldözünk a madarakra. Komolyan gondoltad?
 - Oké, akkor itt lepakolok, te kitalálsz valamit, én meg szétnézek. Ne menj sehova! - a végén a hangjában annyi utasítás csendült fel, hogy akaratlanul is felvontam a szemöldökömet.
 - Egyenlőre még nem vagy a főnököm. Oda megyek, ahová akarok.
 - Nem akarlak még téged is megkeresni. - morogta. - Újra.
 - Senki sem kérte, hogy keress meg. - vontam vállat és leültem a fű szélére.
 - Akkor is, maradj itt! - szűrte a szavakat a fogain keresztül.
 - Ott maradok, ahol kedvem tartja. - idegesítettem tovább. - De itt jó az idő. Asszem, maradok.
Felhorkant.
 - Kiállhatatlan vagy! - mosolyodott el.
 - Olyat mondj, amit még nem tudok, szeretem a változatossságot. - vigyorodtam el.
 - Megpróbálok változatosabb lenni. - azzal sarkon fordult és eltűnt a rengetegben.
Még ennél is változatosabb? Te jó ég, másodpercenként változik a hangulata, hogyan lehet még ennél is változatosabb?
Még a gondolatba is belereszkettem. Ha Josh ezt komolyan gondolta, akkor durva napok elé nézek...
Felsóhajtottam és valami épeszű ötletet próbáltam kieszelni a halfogáshoz.
Kicipzároztam a saját táskámat, amiben a fegyverek voltam, majd az egyik bőröndömet. Nem hittem volna, hogy bármi hasznosat találok és ez így is történt.
De utána rájöttem, hogy még otthon elraktam az egyik -, ahogy én hívom - fegyvertartó övemet.
Néhány perc kutakodás után meg is találtam az egyik bőrönd legalján. Jellemző.
Összecsatoltam az övet a derekamon és egy teljes pillanatig honvágyam támadt, de utána magamraparancsoltam és egyesével rárakosgattam a késeket és a pisztolyt az övemre, végül pedig a töltényeket is.
Néhány percig újra a halászaton agyaltam, majd hirtelen - akárcsak a rajzfilmekben, amikor a főhős feje felett kigyullad a villanykörte, - eszembejutott egy remek ötlet.
Kivettem az egyik acélpengés kést a tokjából, majd felálltam és egy hüvelykujjnyi vastagságú ágat törtem le az egyik közeli fáról. Csak ekkor jöttem rá, hogy éppen Josh ötletét hasznosítom... Halászat késsel...
Ezután feláldoztam az egyik zoknimat - mivelhogy itt akkora a hőség, hogy képtelen lennél elviselni egy pár zoknit magamon - és rákötöztem a kést a botra, így egy kezdetleges lándzsaféle szúrófegyvert alkottam.
Feltűrtem a nadrágom szárát és beletrappoltam a vízbe, óvatosan, nehogy elriasszam a halakat, majd gyorsan céloztam és felnyársaltam egy halat.
 - Oh, te jó ég. - motyogtam. Szerencsétlen halacska, most öltem meg.
Felsóhajtottam, de nem mertem ránézni az állatra. Ne csináld már! - csendült meg egy hang a fejemben. - Ennél még ezerszer rosszabb lesz, amikor embert fogsz ölni, Kate!
Amikor legyőztem a lelkiismeretfurdalást, máris azon kattogtam, hová rakjam a halat. A homokba nem, viszont, ha jobban meggondolom, ígyis-úgyis meg kell mosni. Lehajítottam a halat a világosbarna homokba, majd a vizet nézegettem, újabb zsákmány után kutatva.