9. rész

Sziasztok!

Újabb szombat, újabb résszel érkeztem! Remélem, hogy tetszeni fog és írtok néhány komit!

Jó olvasást!

○•Nóri•○

Céltalanul indultam neki az ismeretlen felfedezésének. Az első feladat az volt, hogy valami szállásnak beillő zugot keressek -, hiszen a nap nagyjából egy óra múlva le fog bukni a horizont mögött -, viszont gőzöm sem volt arról, hogy kezdjek neki.
Talán ki kellene vágnom néhány pálmafát és kunyhót kéne építenem.
Hát ez az ötlet már akkor meghalt, amikor megfogant...
A levelekből valószínűleg nem tudnék semmit sem készíteni.
Hát nem gondoltam volna, hogy otthon annyi kérdés járt a fejemben, viszont az nem, hogy hogyan lesz szállásom.
Ez is elég ellentmondásos helyzet. Tíz magángép, tíz sötétített üveges luxusautó, egy hatalmas hajó és öt szupergyors motorcsónak, viszont néhány faházra már nem tellett?
Valószínüleg az volt a cél, hogy mi minél többet szenvedjünk. A határainkat feszegetik. Arra kíváncsiak, mire vagyunk képesek...
Ahogy erre rájöttem, lecövekeltem. Ez butaság, sőt őrültség...
De mi van, ha igaz?
Mi van akkor, ha ez az egész erre megy ki? Arra kíváncsiak, hogy mire képes tíz átlagos fiatal...
De miért?
 - Na mi van? - hallottam meg egy hangot, ami visszazökkentett a merengésemből.
A hang után kutattam, de nem láttam sehol senkit.
 - Hogy haladsz? - kérdezte és ezúttal pontosan tudtam, hogy kinek a hangját hallom. Már megint ő?
Az egyik fa legvastagabb ágán állt, félkézzel lazán kapaszkodott a fa törzsébe.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem és felnéztem rá. Valószínűleg meg fog fájdulni a nyakam, ha ez a beszélgetés sokáig fog tartani. Legalább három méterrel fentebb álldogált, mint ahol én voltam.
 - Ha elmondanám, úgysem hinnéd el. - mondta és lemászott a fáról. Az arca megint komor volt. Odasétált elém és beletúrt szőke hajába, hogy ne hulljon bele a szemébe.
 - Miért? Talán tündéreket üldöztél a szivárványtól idáig, mert egy unikornis meg akarta enni őket, aminek a hátán három törpe ült, akik történetesen egy óriás haverjai? - kérdeztem.
 - Nem tudom, hogy miről beszélsz. - mondta komoran, mire felnevettem. Még mindig meglepődtem a kacagásomon, viszont egyáltalán nem zavart, boldog voltam.
 - Most komolyan, mit kerestél a fa tetején? - kérdeztem.
 - Nézelődtem. - vont vállat.
 - Oké. - sóhajtottam fel és elindultam tovább a homokban, tudván, hogy nem fog nekem válaszolni.
 - Most meg hová mész? - szólt utánam.
 - Nem tudom. - feleltem.
 - Miért viselkedsz így? - kérdezte és mellém lépett. Hátrafelé sétált, hogy az arcomba tudjon nézni.
 - Hogyan? - kérdeztem és megálltam, mire ő is lecövekelt.
 - Sértődötten. - felelte.
 - Mondd csak, hogyan kellene viselkednem? - kérdeztem a kelletténél kicsit hangosabban. - Nem tudom, hogyan viselkedjek valakivel, aki segít nekem, utána lekoptat, majd beszél velem és újra lepattint, majd ismét rendes velem, de tudom, hogy végül, körülbelül két perc múlva újra le fog koptatni.
Amikor kimondtam az igazságot, meglepetésemre elmosolyodott.
 - Most mi van? - kérdeztem.
 - Semmi. - rázta meg a fejét, majd elfojtotta a mosolyt és újra rideg arcot vágott.
 - Miért csinálod ezt? Miért rejted el az érzelmeidet? - kérdeztem halkan.
Kíváncsi és elgondolkodó arcot vágott és az arcomat nézte közben.
 - Nem tudom, de valószínűleg rosszul csinálom. - sóhajtotta.
 - Ezt hogy érted? - kérdeztem.
Nem felelt.
 - Nincs szükséged segítségre? - kérdezte félpercnyi hallgatás után.
 - Talán te már találtál szállást? - kérdeztem.
 - Nem.
 - Akkor nincs. Amúgy is zavarlak.
Újra elmosolyodott, de azután újra felvette a komor maszkját. Most nem tettem szóvá ezt a furcsa érzelemnyilvánítási-folyamatot.
 - Ez mondjuk igaz. - mondta. - De végülis elviselhető vagy.
 - Kösz szépen. - fintorogtam. - Ez már haladás.
 - Szóval? - kérdezte.
 - Szóval mi?
 - Kell a segítség?
 - A tiéd? - néztem rá meglepetten. Most komolyan segíteni akar nekem, miután annyiszor lekoptatott?
 - Miért, kiére számítasz? - kérdezte kissé lenézően. - Kell a segítségem, vagy sem?
 - Miért akarsz nekem segíteni? - kérdeztem halkan, majdhogynem suttogva.
 - Mert miután elmentél, a többiek statisztikai megbeszélést tartottak. - egy kis ideig hallgatott, majd újra megszólalt - Legyen annyi elég, hogy most éppen a kapós árucikkek listáján szerepelsz, az első helyen.
Lassan felfogtam, hogy miről beszél.
 - Rólam beszéltek? - kérdeztem.
 - Hát, inkább megosztoztak rajtad. A barna hajú, a szószólójuk tényleg komolyan gondolta, amit a hajón mondott.
 - Hát, ez pech...
 - Szóval, felajánlom neked a segítségemet, ugyanis valószínűleg nem tudnád megvédeni magad nyolc emberrel szemben. Mit szólsz hozzá?
Egy pillanatig átgondoltam az ajánlatot. Elég nehéz szövetség lesz, ráadásul még őrültség is, viszont be kellett vallanom, hogy igaza volt. Ha tényleg igaz, amit mond - márpedig nem olyannak látszik, aki szeret viccelődni -, akkor valóban szükségem van a segítségére.
 - Rendben, benne vagyok, csatlakozhatsz hozzám. - bólintottam.
 - Hé, azt azért tisztázzuk, hogy te csatlakozol énhozzám és nem pedig fordítva. - mondta, mire felnevettem.
 - Nem, ez itt az én csapatom. - mondtam nevetve.
 - Rendben. - sóhajtott fel. - Mit csinál a csapatunk először?
Nem vettem figyelembe, hogy többes számban beszélt, viszont valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés fogott el, ahogy belegondoltam, nincs én vagy ő, hanem csak az van, hogy mi... Egy csapat vagyunk.
 - A csapatom legújabb tagja megmondja a nevét. - mondtam.
 - A nevem Joshua Miller, de mindenki csak Joshnak hív. - felelte kissé mosolyogva. - És a csapatunk másik tagjának mi a neve?
 - Catherine White, de csak Kate.
 - Örülök, hogy megismertelek, De Csak Kate. - mosolyodott el és a kezét nyújtotta.
 - Én is, De Mindenki Csak Joshnak Hív. - nevettem fel és kezet ráztam vele.
 - A csapatunk következő feladata? - kérdezte egy pillanattal később.
 - Nocsak, tőlem kérsz útmutatást? - kérdeztem meglepetten.
 - Igaz is! Én vagyok a csapatkapitány, én mondom a feladatokat! - mondta.
 - Nem, nem, nem! Én mondom meg, mi a feladatunk. - ellenkeztem.
 - És mi lenne az?
 - A szállás keresése. - vágtam rá.
Meglepetten nézett rám, de utána csak ennyit mondott:
 - Mégsem vagy olyan buta, mint hittem.
 - Kösz, ezek a megjegyzések már-már kedvesek is lennének, ha nem mondanád ilyen hangnemben. - fintorogtam, mire végre felnevetett.
 - Bocs, majd jobban ügyelek, hogy meggondoljam a megjegyzéseimet. - mondta, majd elindult előre.
 - Hé, nem kéne megvárni a csapatkapitányt? - szóltam utána.
 - Gyere! - szólt vissza a válla felett, majd megállt. - Viszont, szerintem nekem kéne mutatnom az utat.
 - Dehogyis! - mondtam és utána sétáltam. - Alighanem van egy rejtett képességem és képes vagyok megtalálni a jó irányt.
 - Már vadászkopónak is képzeled magad? - kérdezte újra komoran.
 - Igen és majd, ha találunk valami szállást, akkor még foghatok egy nyulat is, vagy valamit, ha gondolod. - vágtam vissza.
 - Inkább menjünk, mielőtt még szagot fogsz. - mondta és ketten indultunk tovább a parton.